X.

Hermione nagyon nehezen aludt el, gondolatai folyamatosan a férfi körül jártak. Végül, ahogy álomba szenderült, egy erdőben találta magát. A napfény halványan átsütött a levelek között, de nem tudta feloldani az erdő sötét homályát. Mégsem érezte nyomasztónak a környezetet, inkább biztonságosnak.

- Itt nem találnak ránk, kincsem – mosolygott a mellette fáradtan lépegető csöppségre.

- Mama, sokat megyünk még? Elfáradtam – panaszolta a kicsi.

- Már nem sokat, keresünk egy helyet, ahol alhatunk – próbálta egy mosollyal fáradtságát rejteni, míg lányára nézett. Ahogy a kislány fekete haján végigsimított a kezével, szívébe aggodalom nyílalt.
Óvatosan körbepillantott, de nem látott, nem hallott semmi szokatlant. Mégsem nyugodott meg, megérzései sosem csapták be.

- Tündérkém, most játszani fogunk. Versenyzünk, hogy ki bírja tovább szótlanul. Ha te nyersz, mesélek neked a nimfákról – suttogta a kis fekete szemű lány füléhez hajolva.

A kislány csak bólintott, szájára tette az ujjait. Elhatározta, ő fogja tovább bírni, imádta édesanyja meséit. A nő ismét körbefordult, gyermekét szorosan magához ölelte, majd érzékeit kiterjesztve próbálta vizsgálni a környéket. Majd meghallott egy hangot, egy lépés zaját, és ahogy a hang irányába fordult, már tudta ki az.

- Daniel… - suttogta olyan halkan, hogy még a csöppség sem hallotta meg.

A férfi lassan közeledett, halkan lépkedett, csak egy–egy apró roppanás árulta el, hogy ott van. Majd sötét alakja előbukkant egy fa mögül. Hermione csak nézett rá, nem tudott megmozdulni. Kedvese odalépett, és szó nélkül magához szorította mindkettőjüket.

- Miért jöttél? – kérdezte suttogva a fekete szemekbe nézve.

- Követnek titeket. Már tudják, hogy itt vagytok. Nem engedem, hogy bajotok essen.

- Nem maradhatsz velünk. Ha itt találnak, téged is megölnek.

- Nem hagylak el, amíg biztonságban nem tudlak. Tudok egy helyet, ahol néhány napot eltölthettek. Kérlek! - nézett könyörgően a nőre.

- Rendben, veled megyünk – érezte, hogy valami készül, azonnal el kell hagyniuk az erdőt.

Hoppanáltak, és egy ősrégi viskó előtt jelentek meg legközelebb. A ház kőből épült, moha és borostyán futotta be. Egy kissé düledező hatást keltett, de ez most nem számított. Gyorsan beléptek, majd mindketten felhúztak egy védőkört, és elmondtak még néhány védő és riasztóvarázslatot. Hermione lefektette a kislányt, és elmondta a megígért mesét. Miután álomba szenderült, beszélgetni kezdtek.

- Honnan tudtad, hol vagyunk? – kérdezte csodálkozva kedvesét.

- Kutattak utánatok, és aki megtudta, hol vagy, még adósom egy korábbi feladat óta. Szólt nekem, mielőtt mások jöttek volna.

- Nem lett volna szabad segítened. Nem lehetsz velünk… te is tudod. Kérlek, Daniel, kérlek… – nézett rá szomorúan a nő. Egy könnycsepp indult útnak a szeméből.

- Gyűlölöm, hogy menekülnötök kell. Miattam…

- Nem miattad, te életben hagytál. Miattad élek, élünk.

Csak nézték egymást, majd szorosan összeölelkeztek. Évek óta nem találkoztak, és most is talán néhány napjuk volt csak együtt. A férfi lehajolt, ajka a nő száját kereste, s ahogy megtalálták egymást, a Hermione lefolyó könnyei benedvesítették a kedvese arcát is. Úgy csókolták egymást, mintha az életük múlna rajta, mintha utoljára éreznék egymás ölelését, illatát, csókját… Sosem tudhatták, hogy látják–e még egymást valaha.

Később egymás karjában aludtak el, a férfi mosolyogva szorította magához a nőt, akinek arcán megállíthatatlanul folytak a könnyek. Ő már döntött, ahogy Daniel elalszik, felkel, és elhagyja a házat, lányával együtt. Nem kockáztatja az életét, mert ha együtt találják őket, kedvesét is megölik. Ahogy meghallotta az egyenletes lélegzést, óvatosan kibújt a karjai közül és felállt. Percekig csak állt, és némán könnyezve nézte a sötét tincseket, a fehér, markáns arcot, a telt ajkakat, amelyek körül boldog-keserű mosoly játszott. Óvatosan, hogy az alvó ne ébredjen fel, végigsimított a lelkén, otthagyva egy érzés lenyomatát, saját szerelmének emlékét, majd hangtalanul a kislányhoz sétált. Karjába vette, és vissza se nézve, keserű vonallá feszülő ajkakkal, kilépett az ajtón. Gyorsan haladt, hogy elérje a védővonalak határát, ahonnan hoppanálhat. Majd egy halk pukkanással eltűnt.


Hermione félálomba furcsán érezte magát. Mintha nem lenne egyedül. Majd lassan kinyitotta a szemét, és körbenézett. Perselus ott ült egy karnyújtásnyira tőle, és keze az ágyon volt. Vagyis, ahogy jobban megnézte, nem egészen az ágyon. Ekkor a férfi is felébredt, és csodálkozva nézett rá, a lány halkan elköhintette magát, és szólt, hogy talán elvehetné a kezét. A férfi, ahogy felmérte a helyzetet, felugrott és kirohant. Már megint… - gondolta magában.

- Miért kerülök mindig ilyen őrült helyzetekbe? Egyáltalán, mit keresett mellettem? Virrasztott volna?

Úgy gondolta, nem lenne a legjobb ötlet megköszönni, vagy csak megkérdezni is, esetleg Perselus leharapja a fejét, ha utalást tesz a reggelre…
Kényelmesen nyújtózkodott, megmosakodott, majd elbaktatott reggelizni. Barátai már ott voltak.

- Mi történt Pitonnal? – kérdezte vigyorogva Ron. – Az előbb láttuk berohanni, de úgy nézett, hogy nem szívesen kerülnék a szeme elé. Nézd, most is, mindjárt legyilkolja a rántottáját – mutatott nevetve a tanári asztalra.

- Csak megkértem, hogy menjen ki, amíg felöltözöm. Nem vette jó néven, hogy valaki kiküldi a saját szobájából – próbálta valami elfogadható mesét kitalálni a lány.

- Maradt volna? A vén kéjenc… - morgott erre vörös hajú barátja. Majd Hermione legnagyobb szerencséjére egy óriási rántottaadag érdekesebbnek bizonyult.

Az első órájuk SVK volt, Hermione kicsit aggódott, most találkozik először a Falley-val, azóta, mióta elájult. Hamar a terem elé értek, és a fiúk lelkesen mesélték neki, hogy milyen érdekes volt a múltkori óra. Mindenféle átkokat tanultak, de ellenátokkal és gyakorlattal együtt.

- Nagyon durva volt, az egyik átokra felrobbant egy pók! – hadarta el Ron egy szuszra. Még mindig nem barátkozott meg a pókokkal, így az említett átok az egyik kedvence lett.

Hermione csak elgondolkodva hallgatta őket. Miután már mindenki összegyűlt a terem előtt a barna hajú férfi is megjelent, kellemesen mosolyogva beinvitálta a diákjait. Szeme megakadt a kócos, barna lányon és rámosolygott. Hermione máris szerzett magának egy csomó hetedéves nőnemű ellenséget… akik az első óra óta úgy rajongtak a vonzó férfiért.

- Jó reggelt! Örülök, hogy ilyen korán reggel megtisztelnek a figyelmükkel – mondta nevetve az álmosan pislogó diákokra nézve. – Ha a múltkori óra elnyerte a tetszésüket, akkor talán a maival is elégedett lesznek. Átkokat fognak gyakorolni, egymáson. Előtte mindenkinek megtanítok egy egyszerű védőpajzsátkot, amellyel megvédhetik magukat a gyakorlás alatt.
Álljanak fel, a padokra ma nem lesz szükség. – Miután mindenki felállt, egy intéssel eltüntette az említett fa ülőalkalmatosságokat.

A diákok között sétált, amíg gyakoroltak. Amikor Hermione mellé ért, úgy tett, mintha a lány tökéletes mozdulatát szeretné kijavítani, mögé állt, kezét csuklójára simította, és megmutatta a kívánt mozdulatot. Hermione ismét jó pár gyilkos pillantással lett gazdagabb, és szörnyen zavarba is jött, nem értette a tan
rt. Majd a férfi halkan suttogott valamit a fülébe.

- Óra után maradhatna pár percet. Beszélni szeretnék magával, ha nem okoz problémát.

- Természetesen – lehelte zavartan a választ.

- Mostmár tökéletes a mozdulata, Miss Granger – mondta hangosan, majd arrébb sétált.

Nem sokkal később az órának vége lett, és a diákok vidáman beszélgetve elhagyták a termet, bár néhány lány még mindig gyilkos szemeket meresztett Hermionéra.

Szólt barátainak, hogy menjenek csak, ő még el akar kérni egy könyvet a professzortól, és maradt.

- Köszönöm, hogy maradt – kezdte kedvesen mosolyogva. – Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy jobban van–e? Esetleg segíthetek valamiben? Nagyon megijesztett legutóbb – olyan szemekkel nézett, miközben ezt mondta, hogy a lány barna fürtjei alatt fülig pirult zavarában.

- Jól vagyok köszönöm. Csak kimerült voltam. Azt hiszem, nincs szükségem segítségre, köszönöm – a tanár szemébe nézett, és óvatosan megpróbált kapcsolatot teremteni. Nem tudta, miért, de még mindig tartott attól a hideg sötétségtől, amit a férfiben érzett. Most is megtalálta, ott volt mélyen, elrejtve az érzelmei fölé. A legmeglepőbb az volt, hogy semmi érzelmet nem talált, ami vele kapcsolatos lett volna. Megdöbbent, akkor mégis miért ilyen kedves vele?

Ajtónyikordulás zavarta meg őket, de nem fordultak oda. Még mindig egymás szemébe néztek. Érdekes látványt nyújtottak. A férfi, ahogy kedvesen mosolyogva áll, és a lány szemébe néz. Hermione alig pár méterre, fülig pirulva, tincsei valamennyire takarják az arcát, és zavartan néz a másik szemébe.

- Megint megzavartam valamit? Ilyen az én formám. Szörnyen sajnálom – sziszegte egy jól ismert hang. A barna fürtök megremgetek, Falley Pitonra emelte a tekintetét.

- Csak szólni akartam, hogy McGalagony professzor várja magát, most – mordult még oda, majd kiviharzott.

Hermione legszívesebben utána futott volna, előre sejtette, hogy ha nem is kimondva, de ezért még fizetni fog a délután folyamán, ha együtt kell dolgozniuk. Gyorsan elköszönt, és elsietett az ebédlőbe.

A férfi egyedül maradt a teremben, és dühösen meredt maga elé.

- Ez a Piton mindig megzavar, így nem lesz egyszerű közel kerülnöm hozzá… - dühöngött.


Ebéd után lassan visszaballagott Perselus szobájába, hangosan sóhajtozva. Megígérte, hogy ma délután segít. Az álma eszébe jutatta a naplót is, amit a lakótársánál látott, illetve, ahogy belegondolt, eszébe jutott a másik könyv is, hiszen azzal se jutott előrébb.

Végül egy utolsó sóhajjal bekopogott.

- Jöjjön, Miss Granger. Látom hamar elszakadt a rajongójától – gúnyolódott fel se pillantva a könyvéből a bájitaltanár.

A lány inkább lenyelte a nyelve hegyére kívánkozó epés megjegyzést és besétált a szobába. Elővette könyvei közül azt, amit a barátai hoztak és leült vele a szabad fotelbe. Türelmesen várt, hátha a férfi még mond valamit, de miután még arra se látott hajlandóságot, hogy egy pillanatra a fejét felemelje, megszólalt.

- Elnézést, de tegnap azt mondta, ha a segítségére lenne szükségem, kérdezzek – kezdett bele óvatosan.

- Igen? – nézett fel meglepve. Granger nem tud valamit?

- Van egy könyv, amit nem tudok elolvasni. Megnézné? – tolta a könyvet óvatosan a férfi orra elé.

A fekete szemekben érdeklődés csillant.

- Honnan szerezte? – kérdezte szemeit végig a könyvön tartva.

- Harry és Ron hozta nekem, még nyáron.

- Értem, még nem találkoztam ilyennel, de azt hiszem, olvastam róla. Ha valóban az, amire gondolok, lesz vele munkánk, mire el tudjuk olvasni – majd reagálást se várva felugrott, és a könyveihez sétált. Teljesen elfelejtkezett arról, hogy haragszik a lányra, hogy utálja a jelenlétét. Csak a feladat lebegett a szeme előtt, mindig is szerette a kihívásokat.

Egy percig csak állt a polcok előtt, majd óvatosan leemelt egy könyvet, és két lépéssel ismét Hermione mellett termett. Ő nem mert megszólalni, legszívesebben levegőt se vett volna, nehogy megzavarja a férfit, aki teljesen elfelejtette, hogy ott van, miközben türelmetlenül lapozgatott a könyvben. Majd kicsit később elégedetten felsóhajtott és hátradőlt.

- Megvan – mondta, szinte önmagának. Felnézett, és szeme összetalálkozott egy csillogó barna szempárral. Magához tért, észbe kapott, hogy nincs egyedül.

- Ez a könyv egy különleges eljárással készült. A lényege, hogy nem tintával írták, hanem egy bájitallal. Csak abban az esetben válik olvashatóvá, ha pontosan azzal a bájitallal megérinti az ezüstös vonalakat. A főzetet viszont ki kellene kísérleteznünk.

- Mikor kezdjük? – kérdezte Hermione, a Perselust is meglepő lelkesedéssel.

- Amit mára szántam, ráér. Azonnal? – kérdezte, már majdnem mosolyogva. Most nem tanár – diák beszélt egymással, hanem két tudásvágytól égő varázsló.

Indultak is a laborba, és már útközben arról vitatkoztak, milyen összetevőkkel kellene kezdeni. Egész délután keményen dolgoztak, minden lehetséges variációt kipróbálva, de nem jutottak eredményre. Több óra munka után Hermione gyomra hangosat kordult, amit mindketten jól hallhattak, mivel éppen néma csend borult rájuk. Tanára először felkapta a fejét, nem tudva, honnan származik a furcsa zaj, majd a lány vörös arcát látva lassan ráébredt.

- Esetleg hozathatok valami ételt a házimanókkal. A vacsorát már lekéstük – fordult oda. Társa a javaslat hallatán még jobban elpirult, de belegyezően bólintott. Nem sokkal később Perselus szobájában ültek, és teljes egyetértésben falatoztak.

Közben arról vitatkoztak, mit ronthattak el, amiért nem találták meg a megoldást. Kicsit később befejezték a vacsorát, és egyszerre álltak fel. Ahogy a lány próbálta kikerülni a férfit, nem vette észre, hogy ő is épp erre készül, és összeütköztek. A hirtelen lendülettől megbotlott, ha a tanár nem tartja meg, elesik.

- Köszönöm – nézett fel rá. Alig bírt nyugodtan lélegezni, nem tudta miért, de az, hogy a karjaiban tartotta, minden mást kivert a fejéből. Csak állt és bámult a fekete szemekbe.

A férfi sem volt jobb helyzetben, megbűvölték a barna szemek, és ahogy felemelte a fejét, egy pillanatra megérezte a hajából áradó kellemes illatot. Néztek egymás szemébe, zavartan, akadozó lélegzettel, majd a Perselus lehajtotta a fejét, és szinte tudtán kívül megcsókolta a lányt. Percekkel később váltak szét, pihegve, kipirultan.

- Azt hiszem, kezet akartam mosni – motyogta zavartan Hermione
.
„Ennél nagyobb hülyeséget nem tudtál volna mondani? – korholta magát azonnal.”

A hangjára a férfi is kezdett magához térni, de továbbra is csak állt, magához ölelte. Meg volt zavarodva. Nem értette, miért tette ezt. Egyszerűen csak, muszáj volt, ahogy a lány hozzásimult, érezte az illatát, ahogy lélegzett, emelkedő süllyedő mellei minduntalan Perselus testéhez simultak. Elvesztette az eszét, és csak ölelte magához, nem akarta elengedni… Lassan kezdett ráébredni, mit tett, és kivel.

Elengedte Hermionét, és csak nézett rá, megbabonázva.

- Nem megy? – kérdezte lassan.

- Hova? – kérdezte csodálkozva. Majd eszébe jutott, mit is mondott az előbb. – Megyek… - és pillanatokkal később már eltűnt a barna hajzuhatag a fürdőajtó mögött.

Perselus leroskadt a székbe, és csak nézett maga elé. Gondolkodni akart, de nem tudott, csak a lány illata, érintése, csókja ismétlődött meg benne újra és újra. Majd eszébe jutott, hogy legutóbb, mikor valaki ilyen érzéseket keltett benne, annak mi lett a vége, és azonnal elkezdett bezárkózni.

- Nem szerethetek, ő sem szeret engem. Hogy is szerethetne? Egy ilyen vén, megkeseredett árulót. Csak álmodozz, nem lehet ebből soha semmi - morogta mintegy önmagának.

- Perselus, kérlek ne – hallotta kérő hangját, miközben két apró kéz simult a vállára. – Ne zárkózz be újra. Próbálj meg egy picit bízni bennem – kérlelte szinte csak lehelve a szavakat.

Nem tudta, honnan van bátorsága kimondani ezeket, de érezte, hogy a férfi húzza vissza a falakat, és nem akarta megengedni. Szinte nem is ő döntött arról, hogy mit tesz, inkább csak az álmok során begyűjtött tapasztalatok alapján cselekedett. Ilena gyógyító volt, és ezt most felhasználta.

Óvatosan, lágyan simogatta a vállát, de nem mondott többet. Érezte, hogy minden szóval csak hátráltatná azt, amit el akar érni.

- Nem tudom, nekem ez nem megy… - felelt Perselus. Fejét nem emelte fel, nem tudott még a lányra nézni.

- Csak ne zárkózz be, nem kérek semmi mást – majd óvatosan végigsimított a férfi testével együtt a lelkén is, és megpróbálta megnyugtatni.

Erre ő hirtelen felugrott, érezte, hogy a Hermione valahogy az érzelmeivel játszik, és ez feldühítette.

- Ezt ne merészeld még egyszer! Ne nyúlj hozzám! – kiabálta dühösen. A lány remegni kezdett. Nem gondolta, hogy ilyen hatással lesz rá, csak segíteni akart. Nem volt vele tisztában, hogy ennyire érzékeny, hogy megérzi, ha bármit tesz.

- Ne haragudj. Nem fordul elő többet – suttogta halkan, majd kicsordult egy könnycsepp a szeméből.

A férfi nem szólt semmit, csak elfordult és beviharzott a fürdőbe egy talárt felkapva. Távol akart lenni tőle, amennyire lehet. Úgy gondolta, nem kellene megint kivágtatnia, mert lassan már új ösvényeket járna a kastély parkjába… Próbálta elrendezni magában az érzelmeit, majd azzal nyugtatni magát, hogy ami érez, az csak fizikai vágy, semmi más.

- Régen voltam nővel, csak ez lehet – győzködte magát a tükörbe nézve. Szinte várta, mikor kiabál vissza tükörképe: „hazudsz, és ezt nagyon jól tudod!”

Hermione csak állt, megzavarodva. Nem akarta megbántani. Amikor megcsókolta, megszűnt körülötte a világ. Lassan az ágyához sétált, és leült. Nem akart ezen gondolkodni, úgy vélte, úgysem ő fog dönteni…

A férfi sokáig nem jött ki a fürdőből, így kezébe vette Ilena naplóját és olvasni kezdett. Nem vette észre, hogy majd leragad a szeme, csak el akarta terelni a gondolatait. Szépen lassan elaludt…

Később Perselus kisétált a fürdőből, már néhány csípős megjegyzésen gondolkodva, de meglátta az alvót. Még morcosabb lett, hogy nem vezetheti le rajta a feszültséget, de nem akarta felkelteni. Bármennyire szívesen kiosztotta volna, így elkerültek egy kínos szituációt.

Eltüntette az asztalról az ételeket, majd Hermione ágyához sétált. Kivette a kezéből a könyvet, és azon gondolkodott, hogy betakarja–e. A pincében az éjszakák nagyon hidegek voltak, és tisztában volt vele, mit kap McGalagonytól, ha a lány megbetegszik. Óvatosan betakarta, majd ismét a könyvre esett a pillantása. Szeme végigfutott a címen.

Kíváncsi lett, tudta, mit ígért, de diákja mélyen aludt. Ő pedig csak bele akart lesni egy kicsit a könyvbe. Olyan volt, mint egy kisgyerek, szeme sarkából az alvóra pillantott, nehogy rajtakapja, majd ismét a könyvért nyúlt. Az első oldalról egy gyönyörű nő képe mosolygott rá. Miután kibámészkodta magát, elolvasta a kép alatti verset, majd a nevet. Teljesen ledöbbent.

- Ilena naplója? – suttogta maga elé. Majd gyorsan az ágyra nézett ismét, hogy nem keltette–e fel. – Hogy kerül ez hozzá? Reggel beszélgetni fogunk… – suttogta vészjóslóan maga elé.

Teljesen hidegen hagyta az ígérete. Leült és olvasni kezdett. Majd, ahogy korábban a lány, ő is elaludt a könyv felett.