A hosszú tiszteletet parancsoló terem zsúfoltsági telt fekete köpenyes férfiakkal. Ám a tömeg ellenére néma csend uralkodott.
Ritka pillanatok egyike volt ez, a Nagyúr nem sok alkalommal rendezett ünnepéjt, úgy hogy ezen alkalomnak bizonyára különlegesnek kellettt lennie.
A terem közepén egy hosszú keskeny asztal állt. Tizenhárman ültek mögötte, ám három alak kiemelked közülük. Középen egy hatalmas kényelmes karosszékben ott ült egy méltóságteljes alak, jobbján egy éjfekete hajú, balján pedig egy tejfelszõke fiatal fiú foglalt helyet.
A középsõ alak szólásra emelkedett, minden tekintet rá szegezõdött. A férfi kitárta karjait s rideg tekintettel nézett végig az asztalnál ülõkön.
-Ezen vacsora megrendezésének oka, hogy a mai napon, végre sikerült elérnünk célunkat, megfosztani a bolondokat utolsó reményüktõl. Halálfalóim legújabb generációja bebizonyította ráteremetségét, közülük ketten többet is. - a két oldalán ülõ felé biccentett. Habár hangja elismerõn hangzott, tekintete mellõzött minden érzelmet.
-Van egy meglepetésem számotokra.!-mondta .-Ti megajándékoztok engem a gyõzedelmes harcokkal, úgy illik hát, hogy én is adjak valamit cserébe.-s tett egy széles mozdulatott az ajtó felé. Féregfark, aki ott állt eddig, most sietve kiment, hogy néhány másodperc múlva vissza térjen megannyi fiatal lány kíséretében.

Mind elegáns ruhákban, csinosan voltak felöltözve, habár az öszhatásból erõsen lerontottak bizonytalan lépteik, s lehajtot fejük. Hamar végig futatták tekintetük a kis csoporton, s megpillantották a sor közepén álló alakot, aki éles ellentétben állt a többivel. Az õ ruhája szakadt volt és mocskos, ám testartása büszke, s tekintete kihívó. Mintha nem is fogta volna fel megalázó helyzetét...
A rettentõ zavar és felelem, ami a legtöbbjük arcára kiült, néhány halálfaló száját moslyra húzta. Fiatalok voltak, alig 16-18 évesek..
-Nos a legjobb harcosom elõjoga, hogy az elsõ legyen.-azzal intet egyet a jobb felé-Válassz!
A fiú a tömegen jártatta végig a tekintetét, pillantásra se méltatva a lányokat.
Harry vigyorgott magában, no nem a megtiszteltetés miatt, hanem a többi halálfaló arckifejezése láttán. Tudatában volt annak, hogy ferde szemmel tekintenek rá, mert a Nagyúr kegyeltje. Õ különleges volt.

Lassan méltóságtelejesen lépett oda, hogy szemügyre vegye a választékot. Az elsõ lány alacsony volt és szõke, fakó szemei elárulták, hogy fiatal, pár ével fiatalabb nála. Aztán még három lány, mind lesütött szemmel remegtek. Jellemtelen, kiszolgáltatott lelkek. De az a vörös hajú, olyan megdöbbenten nézett rá, hogy újra elmosolyodott, erre õ lehajtotta a fejét.
Rögtön megkörnyékezte a bosszú állás ördöge. Tudta hogy õt fogja választani, de azért tovább ment. A mellette álló lány azonban egybõl meghiúsította ezt a tervét.
Megtorpant. Rögvest felismerte, más volt mint a többiek. Öltözéke fel se tûnt neki, csak az arca,.nem hogy nem volt megijedve, még csak le sem sütötte a szemét. Olyan égõ gyülölettel pillantott rá, ami egybõl megfogta a fiút. Meglepõdött, elkapta a tekintetét. Megragadta a lány állát és maga felé fordította, az arcán rögtön látta a jelet, az õ jelét. Elvigyorodott, közelebb hajolt hozzá.
-A játéknak vége.- suttogta a fülébe.
Hermione a kezével kiütötte Harry kezét. A fiút elkapta az indulat, itt nem fogja megalázni, nem a Sötét Nagyúr elõtt, pofon vágta.
A vörös hajú lány elkapta mielõtt Hermione elterült volna a földön, az arcát fogta és még nagyobb haraggal nézett a fiúra. De most már a másik se sütötte le a szemét.
-Õ kell- jelentette ki végül fenhangon.
-Hmm, érdekes választás-suttogta Voldemort.- Szeszélyes, de meg kell hagyni van valami tûz benne...- az utolsó mondatot csak amolyan megállapításként morogta maga elé.
Jól láthatóan bólintott, s intett a többinek. Azok szép lassan fölálltak és megindultak a fogjok felé. Azok válaszul, zavarodottan egy lépést hátráltak. Néhányan egymásra néztek, s volt, aki Hermionéra bámult kérdõ tekintettel. A lány feléjük kapta a fejét, s a halálfalók irányába bökött, jelezve, hogy tegyék meg az elsõ lépést, s keressék meg a kiszemeltjüket, mielõtt még túl késõ. Ginny elsõként lépett, s tekintetével vadul keresni kezdte Malfoy pillantását. Próbálta felkelteni az érdeklõdését. Hermione Draco tanácsát követve, nem beszélt senkinek róla, így Ginnynek sem. A lány nem tudhatta, mekkora szerencse érte, õ nem volt veszélyben. De a többiek.... õ nekik nehéz dolguk volt. De nem volt ideje tovább aggódni értük, mert másodpercel késõbb Harry megragadta a karját, magához rántotta. Fagyos dallamok csengtek fel a teremben, akár jég. Ki- ki megragadta választottját s vad táncba kezdett vele.
A fiú is ezt tette, úgy szorította mintha, meg akarná fojtani, alig kapott levegõt.
-Azt hitted meg szökhetsz elõlem?
-Nem a te érdemed, hogy ma itt vagyok!- sziszegte.
-Meglehet. Úgy tûnik a sors kegyeltje vagyok.-vigyorogta.- A Nagyúrnak fogalma sincs mekkora örömöt szerzet nekem.
-Gondolom nem számoltál be neki a kis bosszúhadjáratodról.
- Minek zavartam volna meg õt ilyen csekélységgel, különben is, személyesen akartam végezni ezt az egy dolgot, s õ tudatán kívûl újra és újra segítséget nyújt ebben. Megbízott Longbotom keresésével, és kibe botlottam? Az egyik legkívántabb áldozatomba, beléd. A csaták során pedig ugyancsak sikerült elégtételt szereznem.
Közeleb hajolt a füléhez és kínzón suttogta a neveket sorban.
-Elõször Luna Lovegood, még most is hallom; a nyög a fájdalomtól, õ volt az elsõ.
A keze lecsúszott a derekáról, s a tekintetük találkozott. Hermione megértette a mondat igazi jelentését.
-Aztán Finnigan, Tomas, néhány Weasley, Tonks, Mordon, Kingsley...Lupin.
A lány minden egyes névnél egyre gyengébbnek érezte magát, a szeme szúrni kezdett, az elfojtott könnytõl.
-És most Longbottom, ha a sors továbbra is íly kegyes marad hozzám, a következõ áldozat kedvenc barátunk lesz...
Hermione ellökte magától, hihetetlenkedve nézett rá.
-Õrült vagy! Egyetlen ember hibájáért bûntetnél mindenkit?!- a hangja elhaló volt, s a szemei szokatlanul csillogtak. A fiú vissza húzta magához.
-Mindenki bûnös, aki bûnöst véd.- sziszegte. -De, ha ez vígasztal gyors halált szánok Weasleynek, de ami téged illet...neked hosszú, és fájdalmas szenvedés lesz a jussod.- suttogta, minden egyes jelzõt megnyomva.
-És mi a terved, ha mindenkivel végeztél? Átveszed a hatalmat? Dumbledort úgy sem gyõzheted le!
-Én mindenre képes vagyok! Én vagyok a kiválasztott, nem emlékszel? Az Egyetlen, aki mindenki fölött áll.
-Undorodom tõled!
-Az jó!- vigyorogta sötéten, elkapta Hermione karját.
A zene csak hamar véget ért, s megérkeztek az elsõ fogások. Elindultak az asztal felé. Mögöttük ott haladt az ifjabbik Malfoy, s a vöröshajú lány is.

A csatlósok elfoglalták eredeti helyüket, s velük szemben, újonnan elhelyezett székeken, pedig az ifjú hölgyek ültek. Perceken belül szemet gyönyörködtetõ fogások kerültek fel az asztalnál, megannyi lédús gyümölcs, omlós hús, illatos öntetek, mézédes bor, s csábító, habos desszertek. Kiéhezet társai mind neki estek az ételnek, sutba dobva minden eleganciát. Hermione azonban kihúzta magát, s illedelmesen nyúlt a szalvétáért. Majd a késért s a villáért, kényelmesen vágot magának egy apró darabot, lassan illemtudón evett, mintha cseppet sem lenne éhes.

Az asztal túloldalán Harry figyelte minden mozdulatát, s az arcát egy félmosoly szelte át. Hermione daca mulatatta, tudta jól, hogy a lány majd megvesz az éhségtõl, csodálta akaraterejét, hogy képes ílyen önuralomra. Ám nem õ volt az egyetlen, aki a lányt nézte, lopva bár, a Nagyúr pillantása újra és újra visszasiklott rá.

Elképesztõ ez a lány, akárki is az, bizonyára személyesen is ismerik egymást, hû csatlósával, látja a szemükben a közös tüzet, a gyûlöletet, amely oly szenvedéllyel lolbogott a lányban, amely ellenálhatalanul vonzóvá tette. S lám a külsõ nem minden, a rongyos ruhák alatt, mily kincs lapul.
Hermione rákapta a tekintetét, Voldemort penge vékony mosolyra húzta ajkait, s égnek emelte serlegét. A lány is így tett, de arca elárulta döbbentét.

Harry a szeme sarkából látta, ahogy ura pillantása Hermionén nyugszik, s mosolyát, pohara mögé rejti. Nem tudta mire vélni.
De a figyelmét elvonta egy pillanatra felvillanó fény, odakapta a tekintetét, s látta, hogy Hermione nyakában a koszos rongyok mögül egy kis nyaklánc villan elõ. Egy medál is függott rajta, mely egy szitakötõt formált, s mintha a vékony, finom üvegtestben kék folyadék lenne, egy ismerõs kék folyadék...
Nem tudott rájönni miért kelt benne gyanút, de biztonság kedvéért feltünés nélkül leemelt egy kést és az övébe csúsztatatta. Ki tudja, talán még jól jöhet. Az azstalra pillantra aztán megakadt a szeme Hermionén. A lány látszólag minden figyelmét az elõtte álló tánnyérra fordította, ám karcsú ujjai kígyó módjára fonták körbe a tányér mellet heverõ kést, s lassan lefelé húzta az asztal széle felé. Úgy tûnik egy kerékre jár az agyunk, vigyorogta Harry magában.
-Uram, ugye nem bánod, ha mi most visszavonulnánk? - kérdezte alázatosnak szánt hangon, de közben alig tudtott elfolytani egy vigyort. A hangját, hallva Hermione megijedt, s lekapta a kezét az asztalról, magával sodorva a kést, amely hangos csörömpöléssel a márvány padlóra zuhant.
-Ugyan dehogy.- intett egyet mintha nem is figyelne rá, s visszafordult Dracohoz, akivel eddig beszélgetett. Szeme sarkából nézte, ahogy a lány felemelkedik a székrõl és együtt elindulnak az ajtó felé.

***

A holdfény besütött a folyosó ablakain.Ahogy elhaladtak mellette az üvegben látta a lány arcát, ahogy tátott szájjal bámult hol rá, hol a kastély berendezésére. Hermionéban hirtelen feltámadt az aggodalom, mi van, ha nem lesz alkalma használni a mérget? Mi van, ha Harry mégis úgy dönt azonnal megöli? Mi lesz akkor?
A körmeit belemélyesztette a fiú bõrébe, próbált szabadulni. De minnél jobban ráncigálta a karját, õ annál erõsebben szorította. Belökte az ajtón, majd õ is bement utána. A lány a falhoz hátrált, olyan szorosan simult a tapétához, mintha eggyé akarna válni vele.

Egy gyertya titokzatos fénykörébe vonta Hermione arcát. Akár egy festmény, hihetetlenül tökéletes. A haja olyan selymesen omlott a vállára, akár egy szelíden kanyargó kis patak. Bõre mint a bársony, olyan sejtelmesen fénylett akár a a sápadt hold. Még sosem látott ehhez foghatót, megbabonázta. Az eddigi nõk, akikkel dolga volt mind mocskos és visszataszító volt, nyomorban éltek, amit megérdemeltek. Egyik sem kívánatos, némelyik tetszetõs külsõ mögé bújt ugyan, de nem tudták elrejteni félelmüket. Ostobák voltak.

De õ annyira tiszta és ártatlan, mégis teli van dühvel és haraggal. Ez teszi kívánatossá, a lobogó tûz. A többi mind behódolt, nem állt ellen, így minden izgalom elszállt. Míg ezt a lányt nem rettentette el sem a híre, sem a kilátástalan helyzet, amibe csöppent. Oly tûz lobogott a szemébe, ami eddig ismeretlen volt a fiú számára, felperzselt szívet és lelket. Feszesen állt, kihúzta magát. Büszkén nézett rá, mintha nem is õ lett volna bezárva ide védtelenül.
Harryt megbabonázta az a pillantás, elvarázsolta. Késztetést érzett, hogy megtörje, hogy megszelidüljön. De az a bûvölet, amit a tekintete bocsát rá, harcot szított benne. Kényelmesen sétált oda, várva mikor törik össze ez a hûvös állarc, mikor esik kétségbe. De mindez elmaradt. Nem mozdult, még akkor sem, mikor elhúzott egy tincset az arcából. Ahogy a hideg ujjak súrolták az arcát, kis remegés futott át rajta. A gyengeség elsõ jele.
Hát még sem vagy olyan kemény, mint mutatod.
Az apró szeplõk az arcán… mindez még ártatlanabb külsõt kölcsönzött neki. Régen olyan jól ismerte ennek az arcnak minden vonását, s most újra felfdezhette õket.

Elfordította a tekintetét. Nem, nem adhatod fel ilyen könnyen, elrontaná a játékom, gondolta. Vissza fordította az arcát, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Állta a tekintetet, azt a pillantást, amitõl annyira rettegnek, ami nem igér semmi jót, csak szenvedést. Õ nem hajlik meg, nem fog könyörögni, kár próbálkoznia, ezt suggalja a szeme. A törékeny nádszál alkat, kemény belsõt takar, ami nem tör derékba olyan könnyedén. S ezt a fiú is jól tudta. Talán, ha egy kis ízelítõt kap,..
Közelebb hajolt Hermionéhoz, megérezte az illatát, a bõre illatát, az ajkai érintették a nyakát, majd végig futottak az arcán. Újra átfutott rajta a remegés, de szelídebben, mint annak elõtte. Az ajkai érintették a lányét, el akarta lökni magától, de a fiú erõsen szorította a karját. A szája erõsen rátapadt az õvére, de hiába próbálkozott, az összeszorította az ajkait. Nem adja magát könnyen ez biztos. Eleresztette. A keze nyoma még mindig ott piroslott a bõrén. Elég csak rápillantani az arcára már is látta a riadtságot, ahogy megfogta a karját és hitetetlenkedve bámult rá. Megzavarta, mintha nem számított volna rá, mintha nehezére esne elhinni az elõbb történteket. Különös, ez a kétségbeesett pillantás, még sem olyan mint a többié. Mérhetetlen elkeseredés, ez tükrözõdik az arcán.

Zavara hamar elszált. Átadva a helyet egy egészen másfajta érzelemnek, vágynak. Észre vette, hogy a fiú hátrált egy lépést, hirtelen mintha egy szikrányi remény sejlett volna fel, de ahogy érkezett, úgy illant is el, mikor Harry újra visszalépett. Ahogy találkozott a tekintetük, õ már olvasott benne. Nem tudja, hogy volt erre képes, hisz letudja zárni az elméjét. De mindez már nem érdekelte. Az ajkai olyanok akár a méz, oly édesek. Folytatásra vágyott. Most elõször izzott fel a rémület elsõ parázsa a lányban. Magához rántotta, de a lány ellökte, Harry dühös lett, pofon vágta. Kicsordult a könny a lány szemébõl, de nem a fájdalom miatt, ez valami más.
Bocsáss meg neki, nem tudja mit csinál. Úgy is itt van az ideje, nem sokára meghal, van elég ellensége, akivel el kell majd számolnia, nem hiányzik még egy. Bocsáss meg neki! Ne hajolj meg soha! - ismételte magában.

Ijesztõ, rideg érzelem tükrözõdött Hermione szemében. Mintha egyszerre lenne döbbent, dühõs és ami a legelképesztõbb, talán nem is neheztel emiatt a pofon miatt. A türelme elszállt és talán meg is ijedt. Ezektõl az ismeretlen dolgoktól, amik a lányban éltek. Attól, hogy ekkora hatással van rá, pedig elõtte erre senki nem volt képes. Újra düh támad benne, zalkatottság. A fiú rádöntötte az ágyra, fölé hajolt, lefogta a kezét nehogy megszökhessen. Tehetetlenségében egyre szaporábban vette a levegõt. A melkasa hevesen sûllyedt le s föl. Végig húzta a kezét rajta, a blúza szét nyílt, a szoknya lehullt a földre. A tekintete megakadt egy vékony fekete rajzon, amely Hermione csípõjén díszelgett, s melynek alsó részét eltakarta a fehérnemû teteje. De nem tudta kivenni milyen motívum az, a keze elindult a tetoválás irányába...
-Kérlek ne!-nyögte halkan, félre értve a mozdulat igazi célját. Hát sikerült megtörni. Furcsa ösztön indult útjára, ahogy látta azt a kétségbe esést, ahogy próbál szabadulni, mint egy csapdába esett vad. Tudatában volt annak, hogy azt tehetett vele, amit csak akar. s nem volt kétséges, hogy meg is teszi. Nem hatotta meg semmi. Elég leckét kapott már, hogy ne lehessen ily könnyedén belátásra téríteni.
Látva, hogy nem tehetett semmit, beletörõdött a sorsába. Nem mozdult, nem állt ellen.Csak a könnyei hullottak továbra is a párnára. Csókolni kezdte a nyakát, az inge kibomlott. Mikor Hermione meglátta a kígyót amely végig futott a fiú nyakától egészen végig a melkasán, rákapta a tekintetét, látta a szemeiben a felismerést, de nem tudta mire vélni.
Ez a tetoválás csak egyet jelenthet...

...- Valahol a világon van egy gyermeke, aki tovább viszi, majd a vérvonalat. Nem tudom csak sejtem e személy kilétét. S, ha ez igaz- nagyott sóhajtott az öreg férfi.
-Mégis mi az, ami még ennél is rosszabb lehet?
-Az, ha sejtésem igaz. Lehetséges, hogy kígyót melengetünk a keblünkön. S, ha eljön az õ ideje, nem fog azámítani ki barát, ki ellenség megmarja még azt is, ki életénél is kedvesebb számára, mert a vérnek hatalma van, erõs és kegyetlen...

Egyszerre értelmet nyertek a szavak, melyek Dumledor irodájában hangzottal el oly régen. Az igazgató sejtette, tudta...-egyre gyorsabban vette a levegõt és még több könny gördült le az arcán.- Nem ölheti meg anélkül, hogy ezt meg nem kérdezi. Muszály tudnia, muszály...

Egyszerre átkarolta a fiú nyakát és maga felé húzta. Megcsókolta és õ visza csókolt. Végig simította a vállát. Harrynek furcsa balsejtelme támadt, e hirtelen éledt kezesség miatt. De megpróbálta elfojtani, eltemetni. Többé nem az eszére hallgatott. S az köztudottan rossz tanácsadó. Elengedte a kezeit. Igen nagy hiba volt. Leugrott az ágyról, bizonyára szökni akar, Harry elmosolyodott.
-Pálca nélkül nem fog menni!-mondta. A lány lehajtotta a fejét.
-A fia vagy igaz?- sutogta újra a szemébe nézve.
Harry csak nézett rá, nem válaszolt. Honnan jött rá? Hacsak...Dumbledor. Az öreg biztosan elmondta neki, de miért tette volna?
-Kérdeztem valamit.- mondta, most már határozottabban. A fiú ránézett.
-Nem vagyok köteles válaszolni.
-Szóval igaz! És képes voltál ennyi éven át eltitkolni...!- hitetlenkedve nézett rá.
-Én sem tudtam!- kiáltotta meggondolatlanul.
-Mi?
-Felejtsd el. Különben is, mit érdekel?! Úgy se jutsz ki innen élve, hogy elmondhasd bárkinek is!
-Mert a barátom voltál!- sikoltotta, majd elcsuklott a hangja. Képtelen volt elhinni, ez lehetetlen.
-Annak már rég vége, most már az ellenséged vagyok.- felelte ridegen.

Hermione fejében hirtelen megfogalmazódott, milyen fontos is az õ küldetése. Ha sikerrel jár, megölheti az egyik leghatalmasabb csatlóst, Voldemort trónjának várományosát, a Nagyúr fiát.
Az ajtó zárva van, nem fog tudni kijutni a szobából, a pálcáját sem tudja elvenni, de meg kell próbálnia.
Ha nem sikerül, legalább nemes célért hal meg.
Harry a lány arcát figyelte szakadatlan. Ám a végsõ beletörõdés, a végtelen fáradtság, ami látszott az arcán, nem az volt, aminek õ tulajdonította. Váratlanul érte a támadás, Hermione elõrántott egy kést.
Hát ezért volt olyan együttmûködõ, ellopta a kést, amit az asztalról rejtett az övébe. Lendítette a kezét, de olyan gyengén és esetlenül, a fiú könnyedén kiverte a kezébõl, hiába szántotta végig a penge a tenyerét. Nem törõdött vele. Visszarántotta az ágyra és megragadta a nyakát. Hermione odakapott, de nem azért, hogy lefejtse Harry ujjait, hanem hogy leszakítsa a láncot a nyakából. De a fiú elkapta a csuklóját, és kicsavarta a kezébõl a nyakláncot, a lány felkiáltott, ez volt az egyetlen reménye, s mindjárt itt az éjfél, nincs több esélye. Vissza kelll szereznie a medált.
Hátra lökte Harryt, az megtántorodott, mikor a lány neki ugrott, de nem tudta elvenni tõle a láncot, a fiú neki taszította a falnak.
-Miért ilyen fontos ez neked?- kérdezte.
-Semmi közöd hozzá!- sziszegte, és szabadulni bróbált hiába. A fiú az üvegcsét méregette, majd hitetelenkedve nézett rá.
-Méreg van benne! Képes lettél volna velem halni?!- eleresztette.
-Nemes célért tettem volna!- húzta ki magát. Harry hátrált egy lépést.
-Nem csak neked van ilyened! Weasley brossa, a másik lány hajtûje...mindben ez az anyag van. Ez csapda! Elõre ki volt tervelve!
A tekintete lecsúszott a csípõjére, tetoválás most már jól látható volt, egy liilomot formált. Most rajta volt az emlékezés sora, fejében felrémlettek Voldemort szavai, az anyjáról.

-Jegyezd meg, nincs veszélyesebb egy szép nõnél. Olyanok mint a kígyók, hízelegnek, körbe ölelnek, aztán megfojtanak. S az anyád volt mind közül a legveszélyesebb. A szépsége elvakított, nem láttam tisztán. Hát igen a Liliom már csak ilyen, gyönyörû külsõ magában rejti a halálos belsõt. Az ellenség tudja a módját, a leghatásosabb fegyvert, amit remekül álcáz egy elbûvolõ szempár. Az öreg bolondnak mindig is meg voltak a megfelelõ módszerei, Rendeket szervez, s kémeket küld...

Harry eddig azt hitte a Liliommal az anyjára céloz, de nem ez volt a mondat igazi jelentése. Rájött, más volt e szavak mögött. Egy másik rend, melynek az anyja is tagja volt, a Liliom...a jelkép...a tetoválása...
-Úgy tûnik nem csak én viselem a hovatartozásom jelét.- suttogta. - Nem hittem, hogy szajhának állsz az öreg kedvéért.
Hermione lesütötte a szemét, és átfûzte a karját a mellkasa elõtt.
-Nem hittem volna, hogy kegyetlen gyilkos leszel bosszúból.- lehelte, fölnézett s a pillantásuk találkozott.
-Ha elmondod mit tartogat még Dumbledor elmehetsz. Elengedlek, és soha többet nem látsz.- ajánlta, de Hermione nem válaszolt.
-Így is jó!
Harry elindult az ajtó felé, de a lány útját állta.
-Nem engedem! -suttogta.
-Állj félre az útból!- szólalt meg fenyegetõ hangon.
-Nem engedhetem, hogy csõdöt valljunk!
-Az életed adnád a többiekért?- kérdezte.
-Ha csak így menthetem meg õket, megteszem.- mondta, a hangja õszinte és határozott volt.
-Mit tennél meg azért, hogy itt maradjak, és ne figyelmeztessem az embereim?- még közelebb lépett. A lány felpillantott rá.
-Bármit.- suttogta, s leroskadt a padlóra.
-A szavadat adod?-féltérdre ereszkedett.
-Igen- lehelte, s újabb könny csordult ki a szemébõl. Harry fölállt, s egy pálca intéssel kinyitota az ajtót és kilépett rajta.
-De hisz a megígérted!- sikoltotta sírva, s kinyújtotta felé a kezét.
-Azt mondtam, nem fogom figyelmeztetni õket. De azt nem mondtam, hogy hagyom futni õket.- mintha tõrt döftek volna Hermione szívében, hitetlenkedve nézett rá.
-Amelyik nem vette észre, mi a célotok, az megérdemli a halált.- szavai kegyetlül hangzottak, még saját társai iránt sincs könyörület a szívében. Azzal becsapta maga mögött az ajtót.

Következő fejezet