A hold ezüst korongja fémes ragyogásba vonta a szürke szemeket, melyek most Ginny szemét keresték végig pásztázva a lány arcát. De az csak állt leszegett fejjel, s próbálta összeszedni a gondolatait, a kezei remegtek, hát összefonta őket a háta mögött, hogy elrejtse a kíváncsi szemek elől. Sóhajtott egyet, a hangja reszketett.
-Ne félj!- egy kéz nehezedett a vállára. Ha volt mozdulat, amit nem várt a hideg és gőgös Draco Malfoytol az ez volt, hogy részvéttel, melegen szól hozzá, s azt mondja, ne féljen. Felemelte a pillantását, s engedte, hogy találkozzon a tekintetük. De nem a várt rideg szemekre lelt, hanem egy egészen más látvány fogadta.
Szomorú, reménytelenül tiszta szürke szemek, mintha nem is hozzá tartoztak volna, nem ahhoz az archoz, emberhez, jellemhez. Nem ahhoz a Draco Malfoyhoz, aki kíméletlen, kegyetlensége vér adta adottság. De ez a tekintet semmihez sem hasonló, vibráló és őszinte, semmire sem hasonlít mit eddig látott ettől az embertől.

Szinte érzi, perzseli a lelkét a hideg megbánás, ami végigsöpört a gerincén. Valóság ez, vagy csak álom? Csapda? Megtévesztés, csak játszik vele?
Nem, az ember hazudhat szóval, tettel, de tekintettel soha. A szemei felfedik az ember igazi valóját, a legbelsőbb titkokat, szörnyű vagy angyali-e az mindegy. Megmutatja, állarc nélkül, csupaszon.

*

Csak állt, ott és bámult, bámult, ahogy még soha. Szavak nélkül, árván. De, mintha nem is lett volna szükség rá, mintha így is értette volna… Képtelenség, ez a lány nem képes a fejébe látni.
Nem is volt szüksége rá. A gondolatai az arcára voltak írva, elrejtve a szemébe, várva, hogy valaki kiolvassa őket. S ez a személy Ginny Weasley volt.

Egy szegény család gyermeke, aranyvérű ugyan, de sosem tekintették annak, mindig kevesebbnek, mint, ami valójában volt. Megvetették, kiközösítették… oh pedig milyen csodaszép lény is ez a lány.
Bronzszínű haja, barnás szemei, aranyló tekintet, telve jósággal, melegséggel, hiába próbálja rejteni. Nem tudja, nem elég erős hozzá, Granger keményebb, de ő más…

-Nem bántalak!
A lány zavartan megrázta a fejét.
-Nem értelek.- zavart mosolyt erőltetett az arcára. Közelebb lépett hozzá és újra rápillantott. Itt volt az idő, hogy cselekedjen. Nem lesz könnyű dolga, de ha éjfél előtt végezni akar…

Már nyúlt volna a fiú felé mikor az elkapta a csuklóját.
-Ne most…-a lány csak pislogott.
-Ne most?
Draco elmosolyodott, de ez nem a régi hideg, számító vigyor volt, hanem egy új egy kedves, majdhogynem barátságos.
-Hát még mindig nem érted?- mondta halkan- Nem az vagyok, akinek gondolsz. Már nem.
-Még mindig nem értelek.
-Gondolkozz egy kicsit.
Ginny zavart fejében halvány képek tűntek fel.

Amikor a halálfalók felálltak a helyükről és ők tanácstalanok voltak, Draco suhant be a képbe és mintha láthatatlan kézzel irányította volna társait, hogy a megfelelő személyhez lépjenek, először mind ez fel sem tűnt neki, azt hitte ez csupán vak szerencse.

Aztán az egyik lány, Elizabeth, ha jól emlékszik, leejtette a fülbevalóját, amiben a méreg volt, a lány ijedten követte a tekintetével a kisékszert és várta, hogy az a padlónak ütközve ezer darabra hulljon, felfedve a benne rejlő varázsitalt. De az sosem hullott a márványpadlóra, egy kéz ugyanis, gyorsabb volt s még idejében elkapta. A fehér ujjak egy magas szőke fiúhoz tartoztak.

Egy éjjel kinézve a Roxfort ablakán, egy fekete köpenyes alak suhant keresztül a réten, s szőkehaját ugyanúgy megvilágította a holdfénye, mint most.

Draco volt az minden alkalommal, szinte észrevehetetlenül irányította az eseményeket a háttérből.

-Te vagy a tégla!- suttogta, a szája elé kapta kezét hirtelen rádöbbenésében. Eddig hogy nem jött rá, miért nem gondolt rá.
A fiú csak mosolygott és bólintott egyet.
-De hát hogyan, miért….?
-Ne most!- tartotta fel a kezét, s arca elkomorult.- Más teendőink vannak. Fontosabbak.
Ginny megrázta magát.- Persze, persze, igazad van.
A fiú kiynúlt az ablak felé.
-Először Hermionénak segítsünk…-mondta, Draco kezei megálltak a mozdulat közben. Némán lehajtotta a fejét.
-Mi a baj?- kérdezte Ginny.
-Nem mehetünk… ez nem…
-Mit beszélsz?
-Sajnálom, de nem tehetjük. Megtiltották.- olyan hangon beszélt, mintha fájdalmas lett volna kimondania a szavakat, fizikailag fájdalmas.
-Kicsoda?- faggatta tovább.
-Dumbledor…Dumbledor megtiltotta, hogy Hermione Grangert elhozzam innen, hogy segítsek neki megszökni…
-De hát miért tett volna ilyet?- hátrált Ginny, arcán döbbent kifejezéssel.- Mi oka lenne?
-Ez már így volt eltervezve, nincs mit tenni ellene.-
-Mi? De hát nekem erről egy szót se szóltak. Hermione nem szólt…
-Ő sem tudta. Senki sem tudott róla, csak én és a drágalátos igazgató.- mondta, gúnyosan megnyomva az utolsó szót.
Nem tudta miért is magyarázkodik egyáltalán neki. Hisz nem muszáj elmondania neki, ő egyedül csak Dumbledornak tartozik magyarázattal a tetteiért. Mégis, képtelen volt látni azt a tekintetet Ginny arcán. Szegény lány, belerángatták ebbe az egészbe, pedig egyiknek sem kéne itt lennie. Ez az egész Voldemort és Dumbledore személyes háborúja.

Mindkettő csak a hatalmat akarja, az egyetlen akar lenni, aki uralkodik jón s rosszón, dönt életről halálról. Azon kevesek, akik erre rádöbbenek, mégsem tesznek semmit, csak sodródnak és próbálnak életben maradni, ahogyan ő és Harry Potter is.

Itt mindenki csak a saját érdekeit nézi. Még ő is.
Azért segít Dumbledornak, hogy bosszút álljon apján.
A Főnix Rendjének tagjai szeretteik halálát kívánják megtorolni, a halálfalók csupán halálszomjukat elégítik ki, nincs kit igazán, tisztelnének. Csupán azért vannak Voldemortal, mert ő juttatja őket zsákmányhoz, és persze mert, inkább vannak mellette, mint az útjában.

Ginnyt a félelem hajtja, fél, hogy megölik a családját, ez ösztönzi a tettre, retteg a magánytól. A bátya Potter bosszúszomjától reszket, hát buzgón segít, vállvetve harcol testvéreivel. Hisz jobb, ha ő öli meg Pottert, mintha az ölné meg őt.
És itt van Hermione, akinek céljait még nem sikerült megértenie.

Sok mindent tud róla, többet, mint azt a lány hinné. Dumbledor régóta szemmel tartja, s a Sötét oldal figyelme is rajta nyugszik már egy ideje, mióta Potter vadászik rá.
Tudja, hogy a lány menekül Weasley folytonos udvarlása elől, hogy sokáig hitt Potter ártatlanságában. Nem értette viszont, miért vállalta el Longbottom keresését, hisz nem származott haszna belőle, csak az életét tette kockára vele.
Van ebben a lányban valami, ami megfoghatatlan, valami nem e világi…
Törékeny és mégis erős, okos és naiv, önfeláldozó s ennek ellenére mindenki másnál hatalmasabb a tudásszomja. Nincs ember e földön, akit ne ragadna magával ez a tökéletlen tökéletesség.

-Figyelsz rám egyáltalán?- hangzott Ginny hangja, rá nézett.- Dumbledor lenne a felelős mindezért? Nem hiszem el! Nem tenne ilyet!
-Sok minden van, kislány, -suttogta visszatérve gúnyos modorához - amit még nem tudsz Albus Dumbledorról, korunk legdicsőbb mágusáról, ahogy mondani szokták. Már réges rég meg voltak a tervei, veled, velem, Hermionéval és a többiekkel. Ez az egész küldetés, csak egy cukor máz, az igazi, a valódi szándékot hívatott elrejteni. Ha előre tudom, talán sose megyek bele, nem kockáztatok.- lehelte magában. -Túl sok minden mehet tönkre, amit eddig elértem.
-De nem tudtam, engem is megtévesztett, az utolsó percig hagyott megtévesztve. Azt gondoltam, csak behozlak titeket, elvakítom a nagyurat valamilyen mesével a szökésetekről, s ti sikerrel jártok. Végeztek azzal, akivel kell. Káosz lesz, s én végre megkaphatom, amire oly régen várok már.- a hangja zavart volt, és össze- visszabeszélt.
-Mi volt az igazgató terve velünk? Mond el!- erősködött Ginny, barna szemei szikrákat szórtak. Draco szembe fordult vele. Olyan volt, amilyennek még sose látta.

A pillantása csillogott, a haja a szemébe hullott, olyan elszánt volt a hangja, mintha végtelen tűz lobbant volna lángra a vörös tincsek mögött. Büszke volt a tartása, hát nem nyughatik, gondolta, nem hátrál meg. Vajon akkor is kiállna szíve mellett, ha az a halált jelentené?
Hirtelen baljós érzése támadt, megrázta magát.

-Biztos tudod, hogy Potter nem igen szívleli a régi barátait…
-Ugye nem…?-hőkölt hátra.
-Nem. Ha az igazgató számításai helyesek nem. Potter van esze, ezt ő is jól tudta. Nem fogja rögtön megölni, nem. Vár vele, vár, kínozza, amíg bele nem őrül, míg már a halál nem is lesz olyan félelmetes, sőt, maga a megnyugvás.
-Mégis mi a célja Dumbledornak? Mire jó ez az egész?
A fiú elmosolyodott, de nem kedvesen, ahogy eddig, hanem gúnyosan, sötéten. Pillanatra visszatérve régi önmagához. Aztán a tekintete megváltozott, elhomályosodott, mintha, egészen máshol járna.
-Mikor hónapokkal ezelőtt, Hermionét behívatta a szobájába és megbízta egy feladattal, büszke volt magára, hogy ilyen nagy tisztesség érte. Hogy Dumbledor így megbízik benne, de az igazgatónak más céljai voltak. Azt akarta Harry lássa Hermionét, eredjen a nyomába, hogy végül már más ne is járjon a fejében, csak Granger levadászása. Be is jött. Potter minden erejét erre irányította, ott voltam láttam, éreztem. Éreztem benne a dühöt növekedni, ahogy a lány kicsúszott a kezünkből. Nem tudtuk elkapni, Dumbledor segített. Azt mondta nektek, Hermionét Harry meggyilkolására küldte ide, de valójában nem ezt akarta, a kezünkre adta a lányt. Mert céljai vannak vele, nagyobb célok, mint egyszerű gyilkosság.
-Milyen célok? Mégis mi ez az egész?- lépett előre Ginny, bronz haja meglebbent, ahogy a fiú kitárta az ablakot.
-Ez az egész csak egy színjáték…- nevette halkan- egy színjáték.
-Egy színjáték?
-Egy olyan valaki mondta ezt nekem pár évvel ezelőtt, akit akkor legszívesebben leköptem volna, de most… most már értem.

A lány megrázta a fejét. Nem látta a lényeget a fiú szavai mögött. Draco számára viszont hirtelen értelmet nyertek Potter szavai.
Ő átlátta ezt az egészet már akkor, azon a baljós estén, mikor először a köreikbe lépett.

Hatalmas vihar tombolt, villámok cikáztak az égen. A kastély falai beleremegtek.
A folyosókon bele-belebotlott valakibe, ahogy sietett a nagyszoba felé. Nagy volt a felfordulás.
Arcok halattak el mellette, megannyi varázsló és boszorka, akit soha életében nem látott még, és most mégis itt voltak. Nagy esemény volt készülőben.

Mikor belépett az ajtón, a teremben, körben már rengetegen álltak. A zöld bársony tapéta kísérteties fénybe vonta a sápadt arcokat. A fekete talárok zizegtek, ahogy gazdáik egymáshoz fordulva sugdolóztak. Hangjuk sziszegéssé folyt, ahogy összeért, visszhangot vert a barátságtalan falakon. A pillantása Bellatrixra esett, aki izgatottnak látszott, ő lehetett az egyetlen, aki sejtette, mi készül itt. Ő állt a legközelebb a Nagyúrhoz, személyes tanítvány, amire ő olyannyira büszke.

Elvigyorodott magában, szegény Bella, mindenki tisztában van vele, hogy a szeretője vagy, egyszerű ágyas semmi több. Csak kihasznál.

A tekintetük találkozott, elfordította a fejét.
Újabb villám szelte keresztül az eget.
Az ajtó kitárult, s megjelent egy sötét alak, Voldemort. A maga vérfagyasztó valójában, lépett közéjük s sétált hűvös nyugodtsággal.
-A mai estén- szólt a rá jellemző ridegséggel.- egy olyan ember lép a körünkbe, kit halálos ellenségként tartottunk számon, hosszú éveken át. Az kinek nem kis része volt az ellenem folytatott harcban, kinek a 13 évnyi száműzetést köszönhetem.- felmorajlott a terem.

„Az lehetetlen!”

Voldemort ördögi arca elégedett mosolyra húzódott.
-Bizonyára nehéz elképzelnetek, hisz sokáig magam sem hittem, hogy valaha önként lép majd közénk. S most, tessék, itt van.- az ajtó felé intett, kíváncsi szempárok követték mozdulatát, s végül megállapodtak az ajtón. Draco maga is odafordult, majd a döbbenettől kővé dermedt.

Lehetséges ez?

Egy fekete árnyék bontakozott ki a folyosó sötétjéből. Az illető hosszú csuklyás útitalárt viselt.
Ahogy láthatóvá vált teljes alakjában a gyertyáktól megvilágítva, levette a csuklyát. Az emberek mintha megfagytak volna, visszafojtották a lélegzetüket.
A küszöbön Harry Potter állt.

A fiú, aki uruk vesztét okozta, s akit az ellenség már régóta keres. Potter, aki elszökött, s most itt áll az Sötét oldal szolgáinak körében, az oroszlán barlangjában.
Volt aki a Nagyurat bámulta, s volt aki a fiút.

Éveken át gyűlölték ezt az embert, hitték, hogy az általuk megvetet eszméket ki becsben tartja, nem lehet közéjük való. Szegény és mocskos emberek, azok kik a másik oldalt szolgálják. Megvetették hát mindent.
De most, ahogy ez a fiút ott állt köztük….
Az a tekintet, akár a legnemesebb smaragd, olyan kemény és elszánt. A büszke tartás, mely soha meg nem hajol, nem törik meg a legerősebb viharban sem, de mindezt már jól tudták.
Eddig mindig csak a hűséges bolondot látták benne, Dumbledore kivételezettjét, a Kiválasztottat.
Soha nem gondoltak bele igazán, milyen fegyver lehetne Potter az ő kezükben. De most ez az új információ megannyi kaput nyitott meg az elméjükben. Reményteli jövőre van kilátásuk, ha mindez valóban igaz.

A fiú magabiztosan elindult Voldemort felé, fekete talárja szárnyként siklott utána. Bukott angyal, aki most az ördöggel cimborál. Micsoda irónia, micsoda dráma. Az emberi lélek kiszámíthatatlansága.

-Lépj hát ide.- mondta a nagyúr. A fiú magabiztosan lépett elé, s nézett a szemébe, mintha kicsit sem tartana tőlük. Mitől ilyen magabiztos?
-Térdelj le, urad előtt!- parancsolta. Engedelmeskedett.
-Azért jöttél el ma ide, az éj leple alatt, hogy csatalakozz. Hogy hűséget fogadj nekem, s elkötelezd magad a Sötét oldalnak. Így van?
-Igen, ezt kívánom tenni.- felelte, a hangja határozott volt.
-Figyelmeztetlek, ha kiderül, hogy hazudsz, nem lesz kegyelem.- sziszegte, majd újra szólt a hangja, de ezúttal csak Harry hallotta.- Azt sem számít, amit mondtam neked. Ha áruláson kaplak, a büntetésed kegyetlenebb lesz, mint bárki másé. Megértetted?
A fiú bólintott.
-Akkor hát lássuk a tényeket. Miért is kéne téged szolgámmá fogadnom?- sziszegte, már szinte derűs hangon.
Harry felkapta a fejét. Mi ez? Próbára akar tenni?
-Mert szükséged van rám, hogy megfélemlítsd Dumbledort.- felelete mosoly játszott az ajkán.
-Nélküled is képes vagyok rá.- sziszegte.
-Ne áltasd magad.- nevette halkan- Te is tudod, ha a kezedben vagyok, nincs esélyük. De, ha továbbra is az ellenkező oldal szolgálatában maradok….
-Bátor vagy, hogy ilyen arcátlanul gúnyolódsz. Túl büszke vagy, pedig nincs mire fel.
-Jól használod az eszed, erősebb vagy, mint itt sokan, kiválóan bánsz a pálcával. Akkor miért akadékoskodom? Mert egy valami hiányzik belőled, ami megfoszt a tökéletességtől. A halálszomj.
-Sosem kínoztál még, sosem gyilkoltál….és ha ez nincs, sosem léphetsz közénk.
-Hogy bizonyíthatnám rátermettségemet, uram?- kérdezte Voldemort szemébe nézve. Már nincs mit veszítenie, nem maradt semmie, amit féltenie kéne. Teljesen üresnek érezte magát. Csak egy valami tombolt benne mégis, a bosszúvágy. Ami idehozta ezen a baljós napon.
-Azt kérded, mivel járhatnál a kedvemben? Lássuk, mi is bizonyítanád alkalmasságodat….
Fenntartották a szemkontaktust, a fiú engedte, hogy a Nagyúr belépjen az elméjébe.
Emlékek suhantak el a szeme előtt, megannyi arc, név, és érzés. Az utolsó arc, amely felsejlett előtte, egy szőke lányé volt, hatalmas kékszemekkel. Ahogy ott állt a folyosón és a hirdető táblát nézte.
Aztán minden elhalványult, s az üresség visszatért.
-Ki volt az?- kérdezte a Nagyúr
-Egy roxforti diák.
-A barátod?- kérdezte undorodva a szótól „ barát”
-Valaha annak hittem.- mondta a hangja alig hallatszott. Csupán lehelte a szavakat.
-Mi a neve?- szólt újra a rideg hang.
-Luna Lovegood.
-Akkor halld a válaszom, a lány életét, a tiédért cserébe. Ha megölöd, elnyerheted a kegyemet, s csatlósommá teszlek. De ha nem, vissza se térj!
-Mennyi időm van?- állt fel.
-Három napot adok, nem többet.
-Értem.- bólintott, s már indult is az ajtó felé.

Mikor a harmadik napnyugtakor visszatért, a terem újra zsúfolásig telt. Mindenki kíváncsi volt, sikerrel járt –e. Ha nem, látni akarták, hogyan végzi, s ha igen, azt hogyan vitte véghez a tettet.

Draco jól látta az arcát, mikor elment mellette. Látta a megfáradt szemeket, az elszánt tekintetett, s az elgyötört testet. Ahogy elhaladtában találkozott a tekintetük, tudta, tudta, hogy sikerrel járt. Luna Lovegood hallott.

-Hát mégis visszatértél közénk.- Lépett elé a Nagyúr. Harry letérdelt.
-Megtettem, amit kértél.. A lány halott.- lehajtotta a fejét.
-Lássuk igazat beszélsz-e?- suttogta a férfi, odalépett hozzá és a homlokára tette a kezét. A fiú összerándult, de nem adott ki hangot. Nem mutatta a fájdalmát.
Voldemort behunyta a szemét. Csukott szemhéján át látta az emlékeit.

Felsejlett előtte egy ház, hatalmas ablakokkal. Figyelte, ahogy egy köpenyes alak, az éj leple alatt surran be a házba. Hangtalanul nyitja az ajtót, némán suhan fel a lépcsőn s lép be egy szobába. Körül néz. Az ágyon fekszik valaki. Szőke haja szétterül a párnán, s bőre ezüstösen sápadt a hold fényénél. A fiú odasétált, a lány felriadt lépteinek zajára. Sikítani akart, de az alak befogta a száját…

A Nagyúr vigyora szélesebb lett, ahogy az emlék tovább pergett. Majd végül leeresztette a kezét.
-Bosszú szomjad az mi a kegyetlenségre rávett. A feladatott teljesítetted, megölted a lányt, s kínzásában magad is örömödet lelted, nem igaz?- Harry nem nézett rá.
Nem szégyellte magát, nem érzett semmit. Legalábbis először nem, de aztán valami, mégis bekúszott a szívébe és megfertőzte. Az elégtétel volt. Teljesítette fogadott bosszúja egy részét.

-Ez elég bizonyíték számomra. Érdemes vagy a halálfalói címre. Ma éjjel beavatunk.- mondta, majd eltűnt a teremből.

A halálfalók nem mozdultak, csak álltak, s bámulták az idegent. Hát sikerült neki, megölte azt a lányt, hidegvérrel végzett vele, gyötörte. Ha nem így lenne, a Nagyúr nem lenne annyira elégedett.

Ki ez a fiú valójában?

Miért jött ide ép most?
Nem sejthették, uruk és a fiú közti köteléket, a vér kötelékét.
Azt viszont tudták, ez a mai éjszaka sorfordító esemény mindannyiuk számára.
Biztosak voltak a győzelembe.
Most már egyenes út vezet a dicsőségbe, most mikor Herry Potter egy közülük.

Következő fejezet