Egyetlen magányos gyertya világított már csak a szobában, aranyló fényébe vonva a reszkető alak vonásait. Különös derengésbe vonva arcának lágy vonalát, s ajkainak szép ívét, amint meg megremegtek az elfojtott sírástól. Sós könnyek árja csitulni látszott, s a kétségbe esett tekintet elhomályosodott. Fátyolos lett, rejtélyes, akár a felhők mögé búvó teli hold. A nyöszörgés elhalt, s néma csend lett. Felhúzta maga elé a lábait és átkarolta őket védekezőn. A fejét hátrahajtotta a falnak. Nem mozdult ugyan, tekintete mégis lassan körbe pásztázta a falakat, de oly bágyadt álmossággal, hogy szinte észre vehetetlen maradt.



Fáradtnak érezte magát, kimerültebbnek, mint eddig valaha. A könnyek magukkal vitték kevéske erejét is. Reszketett. Nem volt mi megvédje a támadó hideg ellen, a egyszerű kis fehérnemű, melyet viselt vékony pajzs volt csupán. A könnyei eláztatták a finom szövetet, az elhordott anyag lágyan simult egybe a bőrével, mintha része volna. Hosszú tincsei hozzátapadtak fehérvállainak, s eltakarták szemeit. Melyek most földöntúli fénnyel ragyogták be az éjszakát.



Szédült a feje, nem látott tisztán, nem akart emlékezni. Félt a józanság visszahozná a rémet, mi ilyen állapotba sodorta. Mintha lebegett volna, félúton az eszméletlenség, az álom határán, s a riogató való közt. Nem érzékelt semmit, se fájdalmat, se kétségbe esést, semmit.

Mintha nem lett volna tudatánál, de mégis….emlékezett, emlékezett minden kegyetlen pillanatra, minden szörnyű percre, s mégsem érzett semmit. Csak ürességet, végtelen űrt melyben most szárnyalt.



Biztos talaj nélkül, magányosan. Elveszve.



Az vakító izzás, mely az apró lángból sugárzott, remegő melegébe varázsolták a fekete bársony ágyneműt, az aranyló szegélyek, melyek elvesztették hűvös megjelenésüket, most hívogatón mosolyogtak rá a bizonytalan ködből, ami most az elméjét borította be fullasztó köpenyével.



A lágyan fodrozódó könnyű függöny feltűnés nélkül simult egybe a díszes tapétával. A riogató smaragd kígyók, most csupán tekergő vonalak, gyöngéd hullámoknak tűntek. Az elméje játékot játszott vele.



Egy éles hang, a feje belefájdult. Felnyögött, a hangja gyengének hatott, mint sebzett vadé, amely menekülésből fáradtan tér pihenőre sebét nyalogatva kábán.

Tétova léptek, s egy imbolygó árnyék szelte keresztül a szobát, egyre növekedve.



Majd két kéz ragadta meg hirtelen, határozott erővel emelve fel a földről két karjánál fogva csúsztatta fel a falon. A tapéta egyszeriben hűvös és érdes érintésű lett. A kellemes tudatlanság, a mindent elfedő puhafelhők lassan mintha oszlani kezdtek volna.



Lassú mozdulatok harmóniában, mint a billentyűk a zongorán. Halk suttogás, érdes hangon, változón, megbontva az egyensúlyt. Ahogy kúsztak a füle felé, körbe ölelve a szívét fojtón, visszacibálta a valóságba. Letörve szárnyait, a zuhanásba kényszerítette.

-Milyen érzés?- érezte a leheletét a nyakán, a csípős, bódító illatot, alkohol szagot. Nyögött egyet.

-Mondd, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni? - mondta halkan, édesen- Egy másik ember kezében, akaratára bízva lenni.

Hermione elfordított a fejét. A suttogás sziszegéssé vált. Az ujjak szorosabbra fonták fenyegető szorításukat.

-Mit akarsz még?- nyögte remegő hangon.

-Elégtételt.- neki taszította a falnak.- oly sokáig nélkülöztem, feláldoztam mindent másokért. Ennek most vége. Most én vagyok az, aki kap, aki mindent megkap. Éveken át...örlődtem...beleőrültem....s mégsem vette észre senki, soha.- a lihegése hol szaggatott volt, hol pedig dühös sziszegésbe csapott át. Ijesztő volt.

-Annyi éven át csak figyeltelek, messziről. -még közelebb lépett hozzá, a kezét végig húzta a vállán.- Távolról csodáltalak, gyönyörködtem benned, mintha magad volnál a megtestesült tökéletesség. Mindenki tudta, hogy gyönyörű vagy, látták napról napra elhomályosítottál mindenkit, nem csak én láttam így, mások is, oh milyen sokan, bolondok. S még is, ők is azt érezték, te bevehetetlen vagy, mintha egy láthatatlan pajsz venne körül, két erős árnyék, amely rabként fog körbe, óv mindentől. Áttörhetetlenül. Én és Weasley.

-De túl gyávák voltak, féltek. Hiába való lenne küzdeniük, úgy sincs esélyük. Én is így hittem. - halkan felnevetett, végigsimította az oldalát, az érintésétől végigfutott a hideg a hátán.

-Olyan hibátlan voltál. Gyönyörű, okos, határozott, büszke és makacs. Észre sem vettem s a rabod lettem. Csak néztelek, minden mozdulatod, minden lélegzetvételed, de sosem érintettelek. Mintha összetörnél, hisz telve voltál naiv jósággal, s ha belém láttál volna, még a te erős hited is menten összerogyott volna. Milyen ostoba voltam...Rejtőztem hát, a háttérbe, tudatlanul átadva másnak. Túl későn vettem észre, túl későn...mikor már csak a gyilkos féltékenység maradt semmi más. Le kellet mondanom újra, hogy más érvényesülhessen, de ez már túl sok volt, túl sok önfeláldozás, önmegtagadás. Mennyit tűrhet az ember? Számomra, ez volt az utolsó csepp .



-Megőrített a tudat, hogy nem lehetsz az enyém, hogy nem érinthetlek, nem csókolhatlak....bűn lenne, árulás. Ki ellen? Azok kedve végett tagadtam meg magam, kik végül elárultak, hátba döftek. S rólad, csodálatom tárgyáról kiderül nem is oly tökéletes. Esendő vagy te is, megfertőzve haraggal, épp annyira bosszú éhes, vagy mint én. De gyenge, s elvakult...hűséges-undorodva mondta ki az utolsó szavakat.

Megcsókolta a nyakát, majd az arcát.

-Számodra csak barát voltam, báty, akit szerettél, de nem szenvedéllyel, csak jósággal és kedvességgel. Senki sem vette észre, hogy nem az az elesett kisfiú vagyok, aki évekkel ezelőtt átlépte a varázsvilág küszöbét. Nem látták, hogy felnőttem, hatalmam lett, s azt sem tudták, nem fognak már irányítani többé, saját magam hozom meg a döntéseimet, van erőm hozzá...

-Te is csak a gyereket láttad bennem, semmi többet, naiv voltál, vagy csak nem akartad észre venni...-végigsimította a combját. Bármit megadtam volna érte, ha egyszer is képes lennél úgy nézni rám, mint egy hatalmas mágusra, mint egy felnőtt férfira, nem gyermekre. Sosem kaptam meg ezt, soha sem voltál képes...-egy pillanatra találkozott a tekintetük.

-De az idő múlik, s minden változik, én is megváltoztam. Itt mindenki tisztel, nem kezelnek gyerekként, felnőtként néznek rám. Nem merik megkérdőjelezni az erőm, engem, akit Voldemort befolyása körbe vesz, óv és saját maga tanít. Irigyek tudom jól, de nem mernek cselekedni, gyávák.- felnevetett.- Ráébresztettek, hogy mi az, amiben érdemes hinni, s mi az, amit el kell engedni, nem nézni hátra. Hát elengedtelek, nem maradt más a szívemben csak bosszúvágy, nem maradt szánalom, szenvedély, sem szerelem...

Visszalépett, megszorította a nyakát és megcsókolta, vadul.

-Ezért vagyok képes minderre.- azzal elengedte, a lány lecsúszott a falon, a padlóra, Harry pedig kiviharzott a szobából.







Gyors léptekkel szelte keresztül a folyosó sötétjét.

Hermione nehézkesen feltápászkodott a falnak támaszkodva kinyitotta az ajtót, s kilépett az ajtón. Minden sötét volt, csak egy magányos szürke árnyék suhant végig sietve, a lány követte. Egy jobb kanyar, egy hosszú lépcső, balra még egy folyosó majd egy zsákutcába érkeztek. Melynek végében egy magas fekete ében ajtó állt, s előtte a gyertyák fényében fürdő alak, egy nő.



Hermione megtorpant és visszaugrott a sarokba, s onnan leselkedett óvatosan tovább. Az árnyék akit követett, Harry volt. Odalépett a nőhöz.

-Jelents be!- parancsolta.

-Nem. A Nagyúr megmondta, ne engedjek be senkit.- susogta, miközben mosolygott. Bellatrix Lestrange volt az. Hosszú fekete haja, lágy hullámokban hullt a vállára. Fekete pilláit rezegtetve, nézett éjkék szemeivel várakozva. Földig érő fekete csipkés talárt viselt, ami feszesen simult a bőréhez. Olyan elegáns volt, és tökéletesen szép, akár egy vámpír, a sötétre festett szájával, s ördögi tekintetével. Egy igazi démon.

- Jelents be! Nem mondom még egyszer!- sziszegte fenyegetően.

-Azt mondta, ne zavarja senki....hacsak- fölemelte a hangját és elvigyorodott-, hacsak valami nagyon fontos hírrel nem szolgál az illető.- körül járta, mint a ragadozó a prédáját, közben feketére festett körmeivel, végigsimította a vállát.- Rajtam áll, hogy megítéljem mennyire fontos is lehet a mondandód...

Harry ránézett, alig párcentivel volt magasabb Bellánál, a tekintetével végig követte, ahogy körül járja őt a boszorkány. A szemei megvetést sugároztak. A tiszta zöld szemek, most sötétek voltak, mint a legmélyebb tenger.

Hirtelen elkapta Bella csuklóját, az jelét sem adta fájdalomnak, tovább mosolygott. Majd, Hermione legnagyobb döbbenetére megcsókolta, olyan erővel, vadsággal, amit azelőtt nem is feltételezett volna a fiúról. A nő rögtön körül fonta a nyakát, mint valami gyilkos nővény ölelte körbe. Az ujjait becsúsztatta Harry inge nyakán, bizonyára belevájhatta a körmeit a bőrébe, mert a fiú felszisszent, de nem riadt vissza.

Egy pillanatig mintha....megesküdött volna, hogy Harry épp a szemébe nézett, tudta, hogy ott van.

A fiú végig húzta a kezét Bellatrix hátán, úgy ahogy azt vele is tette azelőtt, magához szorította, s tovább csókolta a nyakát éhesen. De üres éhség volt, nem volt benne érzelem, se vágy. Váratlanul lépett el a nőtől, olyan rezzenéstelen arccal mintha semmi sem történt volna. Bella mosolyogva megigazította a ruháját.

-Látom nem felejtettél el mindent...

Harry nem válaszolt.

Bella nem vette zokon a ridegségét. Némán eltűnt az ajtó mögött.

Hermione visszabújt a sarokba, sóhajtott egyet s lehunyta a szemét. Valamiért fájt neki ez az előbbi jelenet, melynek tanúja volt. Nem tudta miért és mégis, az a pici szúrás a szívében.

Következő fejezet