6

Nem akarsz

Nemesis kábultan feküdt ágyában, a Nap első sugarai már megvilágították álmos arcát. Olyan szép álma volt… Nem akarta elengedni. A visszatérés a saját világába ijesztőnek és ócskának tetszett; viszolygott tőle. Legszívesebben örökre az álmában maradt volna, kómába taszítva a testét. Miért, miért kell továbbélnie ezt az értéktelen életet? –Talán valami nagyon rosszat tettem előző életemben. –gondolta, és tovább heverészett, percenként más pozícióra váltva. Az életében minden ambivalens volt, még ez is. Olykor nem bírta ki három másodpercnél tovább egy testhelyzetben, máskor meg órákig szinte mozdulatlanul ült, és olvasott vagy a semmibe meredt.
Szeretett volna beilleszkedni egy közösségbe, barátokat, szeretni és szeretve lenni –mégis taszították az emberek, kerülte őket és magányba burkolózott. Mintha valami erőszakot követett volna el a lelkén, más irányba hajtva azt.

Volt egy furcsa pszichoszomatikus betegsége, bár talán csak személyiségvonás volt… ő ,,érintésundornak” nevezte magában. Abból állt, hogy egyszerűen nem bírta elviselni, ha hozzáértek. Ez alól csak anyja volt olykor kivétel: tőle nem irtózott és nem félt, egyszerűen közömbös volt számára. Mindenki más ,,gyanús” vagy egyenesen ,,veszélyes” cimkét kapott –ha átkarolták, kézenfogták vagy véletlen nekilökődtek, őt elfogta a pánik, és ijedten menekült; lerázta testéről a kezet, lett légyen akár ismerősé, akár idegené.

Mindennek ellenére őrülten vágyott egy férfira, akit szerethet és aki őt szeretni képes; aki embernek tekinti, akit megérinthet, és aki hasonló hozzá. Ufónak érezte magát a többi ember között, és szomorúan várta, talál-e még egy ufót a világon, aki megérti őt. Olykor már azt gondolta, még a neme sem lényeges; nem fontos, hogy szeretője vagy barátja lesz –csak legalább az egyikben hadd legyen része, mielőtt sírba teszik.
Szombat lévén, volt ideje elmélkedni. Mindig elhatározta persze, hogy már pénteken tanul hétfőre, és akkor két bűntudatmentes szabadnapja lesz. Ennek ellenére vasárnaponként összecsapta a leckét, és egészen addig lelkiismeretfurdalása volt… De nem baj. Néha úgy érezte, teljesen üres lenne, ha már bűntudat sem lakna a szívében. Igen, ez volt ő: egy nagy darab ridegség, közöny, fájdalom.

Reggelente borzalmasan undorodott az evéstől, és később is nehezen engedett fel; így szinte kórosan sovány volt. Anyja néha azzal fenyegetőzött, hogy kórházba viteti és otthagyja –konklúzió: őelőtte enni kellett. Vagyis inkább: jól színlelni az evést, és kidobálni az ételt, ha nem néz oda –az ablakon, a szemetesbe, bárhova.
Nemesis tehát most úgy döntött, megnézi, megjöttek-e már a szülei, vagy nyugta lehet egész reggel, és hagyja a világ békében nem enni. Valahogy most nem volt kedve levest önteni a szobanövények cserepébe, és húsdarabokat dugdosni a ruhásszekrényekbe.. Csendben leosont a földszintre, és elégedetten konstatálta, hogy nemzőinek se híre, se hamva. Megnyugodott, és a ,,változatosság kedvéért” a pincébe ment, bepalackozta a már kész bájitalt, kitisztította az üstöt, majd leült olvasni. A szokások bilincsek, melyek sosem hullanak le rólunk…

Pár óra múlva meghallotta a közelben a kocsijuk motorját. Gyorsan úgy-ahogy rendet tett a szobájában, aztán lerohant a földszintre, és várta, hogy kopogtassanak, és ő kulccsal ajtót nyithasson.
Az ajtóval szemben állt, mikor meghallotta a suttogást; a következő pillanatban kitárult azajtó, és ott állt előtte az alak, ki rémálmaiban is gyakran kísértette –tulajdon atyja. Valami fűzfavesszőszerű tárgy volt a kezében.
Nemesis reflexből hátrálni kezdett. Nem tudta, minek hozta haza ezt az izét az apja, de az biztos, hogy verni is fogja vele. Bevezeti a körmöst, mint a régi iskolákban volt szokás? De hát ő kitűnő tanuló, Erre igazán nem lehet panasz! Vagy… de az nem lehet.
Olykor nem csak egyszerűen a verés miatt tartott a férfitól. Mostanában volt valami a szemében, ami mást is ígért –fájdalmakat, de nem ugyanúgy, mint eddig. Nemesis hosszú ideje tartott attól, hogy apja nem tiszteli a szülő-gyermek kötelék szentségét, és egyszer majd, egy alkoholmámoros pillanatában megerőszakolja. De… most józan. Mit akarhat? Fejébe vette, hogy ,,felavatja” azzal a hosszú furcsasággal a lányát? Nem úgy néz ki, mintha ütlegelésekre tervezték volna –az viszont látszott, hogy emberi kéz alkotta. Egy ócska segédeszközzel akarja tönkretenni az életét?

Érezte, ahogy a lelke pontszerűvé zsugorodik a félelemtől, majd egyszer csak… nem tudta volna megmondani, mi ez a változás, de mintha összetört volna a szívében valami. Elég volt. Most már mindegy. Egyszerűen teljesen mindegy.
Az apja lassan belépkedett a nappaliba. Látszott rajta, hogy erősen másnapos. Feje püffedt, fáradtvörös volt, s valami megmagyarázhatatlan, alkoholistákra jellemző tűnődő szomorúság ült rajta. Mögötte jött az anyja – ő is elég megviseltnek tűnt, de az ő testén csak a pihenés hiánya ült.

Nemesis egyikről a másikra kapkodta pillantását, mint a sarokba szorított állat. Még élt benne némi önvédelem, de érezte, ahogy a hideg közöny kezdi felőrölni minden akaratát. Csak legyen végre vége.
A férfi eközben nyugodtan töltött magának egy martinit a bárszekrényből, és az itallal a kezében lassan leereszkedett a kanapéra –valószínűleg a fejfájása diktálta a tempót. Ilyenkor mindig ,,rá kellett töltenie”, s nemsokára jobban lett –a józanság múló állapot volt csupán.

- Mondd el neki. –vetette oda a nőnek félvállról. Az idegesen leült mellé, és a lányra emelte tekintetét. Nemesis gyorsan vette a lapot, és helyet foglalt a velük szemben álló ugyanolyan kanapén.
Az anyjára nézett. Az iszonyat, mint a vér, lüktetett benne; de mivel már megtanulta leplezni az érzéseit, sőt színlelni, arca most is közönyös és nyugodt volt.
- Te-egy-boszorkány-vagy. –mondta anyja lassan.
- Jól van. Bocsánat. -általában mindenért bocsánatot kért, hátha mentheti a helyzetet. Annyi mindent kiabáltak már rá, hogy ez az új sértés egyáltalán nem zavarta. A ,,kis kurva” mindig idegesítőbb volt. De most tulajdonképpen mit követett el?! Komolynak tűnik az ügy… Nagyon ki fog kapni…

- Mit akartok elmondani? –kérdezte lemondóan.
Meglepetésére apja hátravetette a fejét, és harsogva felnevetett. Nemesis rábámult. A helyzetelemzése csődöt mondott. Nem értette a férfi reakcióját, és ettől erősödött benne a veszélyérzet. Védekezően összefonta karjait a mellkasa előtt.
Anyja idegesen tördelte a kezét. Végül elhatározásra juthatott, mert abbahagyta. Felemelte a fejét, és belenézett lánya szemébe. Nemesis kénytelen-kelletlen belement a szemkontaktusba.
- Tényleg az vagy.
Rájuk ereszkedett a csönd, és Nemesis most már TUDTA, hogy borzalmasan ki fog kapni. Ha már az anyja is ellene van…
- Rendben, megértettem, mi a büntetésem? –hadarta unott arccal. Ez a pofavágás volt az utolsó mentsvára –a vihar előtti dac, magáért a dacért.

Kapott már ki azért, mert hülye, azért, mert sötét patkány (a fekete ruhái nem nyerték el apja tetszését), azért, mert csúnyán nézett, és azért, mert létezik. Néha úgy érezte, csak egyetlen hibája van, az Őshiba: hogy megszületett. Az a gond, hogy él.
Végül is mindegy, miért kap ki, csak ne fájjon nagyon.
Apja megint rondán felröhögött, és Nemesis érezte, remek dolog lesz ezt a szemétládát megmérgezni…
- Nemesis, boszorkány vagy, mágia lakik benned, tudsz varázsolni, nem tudom, hogy mondjam el, hogy felfogd végre. –sóhajtotta az anyja.
Nemesis szája szeglete megrándult, jelezve, hogy a lány még mulatna is magában, ha nem gondolná azt, hogy itt a vég. Gúnyosan megkérdezte, amolyan mindegy-mindegy alapon:
- Sokat ittatok tegnap, ezért láttok rémképeket? Remélem, nem csináltatok nekem máglyát az udvaron.

Durr egy pofon. Hát persze, szinte már elfelejtette, hogy itt van az apja, élete megkeserítője, az élet nevű szar kegyes adományozója!
Feléledt benne valamiféle gyermeteg remény, hogy nem égetik el ebben a beteg mámorukban. Közönyösen nézett feldühödött apjára; kezei továbbra is az ölében nyugodtak. Már rég nem simította végig az arcát a pofonok után, elnyomta magában, mert gyengeség. Ne lássák, hogy fájt. Ne lássák, hogy érzel. Akkor egyszer talán azt sem látják majd, hogy létezel.
A férfi felpattant.
Jöjjön, aminek jönnie kell. Végül is jó dolga volt itt, egészen eddig nem ölték meg, satöbbi…

- Majd én. –mondta apja a remegő nőnek. –Ide figyelj, baszdmeg. –fordult Nemesishez ingerülten. Elővette azt a botot, amit a lány a megérkezésekor már látott nála. Tényleg verőeszköz hát…
Fogta és kis kört írt le vele, miközben ezt kiáltotta: Vingardium leviosa! –a kisasztal pedig felemelkedett a levegőbe.
Nemesis közömbös arccal nézte.
- Hmmm… te is boszorkány vagy? –kérdezte gúnyosan, miközben agya elfogadható magyarázatok után kutatott. Szerette a fizikát, jó is volt belőle, és nem tetszett neki, hogy a gravitáció törvénye a szeme láttára bomlott fel.
- Nem. Én varázsló vagyok. –felelte ugyanolyan gúnyosan a férfi.
- Remek. Most már felmehetek a szobámba?
- Nem mész te sehova! Értsd már meg, te idióta hülye! Van a világon egy eltitkolt varázstársadalom, a varázslás képessége öröklődik, és te boszorkány vagy! –üvöltötte magából kikelve –vagy éppen magába bekelve?- a férfi.

- Nézd, a mugli szó azt jelenti, varázslásra képtelen ember. –vette át a szót türelmesen az anyja. –Mi eddig mugli módra éltünk. Az áram, az autó, a kézzel főzés, a gyufa, mind-mind mugli dolgok, a varázslást helyettesítik vele, aminek a létezéséről nem tudnak.

Nemesis nyugodt arccal hallgatta, de belül tombolt. Elég fantasy regényt olvasott már ahhoz, hogy képes legyen egy új, titkos világ létezését elhinni, de ehhez át kellett formálnia a világnézetét. És az nem csekély dolog… Ha a szülei nem hibbantak meg, márpedig az előbb látta a bizonyítékot, akkor… És mi a fene az, hogy eltitkolták előle?! Egy egész társadalmat? Egy életformát? Egy LEHETŐSÉGET?

- Tehát boszorkány vagyok. És gondolom, te is; hacsak nem apától örököltem, és te mugli vagy. Habár nem hiszem, hogy ő elvenne egy muglit. –nézett az apjára. Ismerte őt. A férfi mindenkit lenézett, aki egy kicsit is különbözött tőle; nem lehetett nem egyetérteni vele, és főleg: nem lehetett vitatkozni vele. A származás nézése és a rasszizmus is jellemző volt rá. Az, hogy ezt a varázsvilágba is átülteti, és, mivel varázsló, utálja a muglikat, csak Nemesis logikus következtetése volt.
A férfi életében először elismerően nézett rá.
- Csakugyan nem vennék el egy koszos muglit. –harsogta büszkén. –Ő is boszorkány.
Na ugye, gondolta magában a lány.
- És mit jelent az, hogy sárvérű? –tolult a szájára az újabb kérdés.
Meghökkenve néztek rá.
- Ez egy varázskifejezés, nem? És én az vagyok, igaz? –nehezen tudta visszafogni hangjából a keserűséget.
- Honnan veszed? –kérdezte csodálkozva az apja.
- Egyszer ezt mondtad rám. Részeg voltál. –felelte csendesen.
- Sárvérű az a személy, akinek a vérbeli hozzátartozói közt van mugli. –hadarta anyja, mintha lexikonból olvasná (pedig abban nincs benne a meghatározás, lánya kereste már…).
- Hmm. És a sárvérű is negatív jelző, ugye? Őket is lenézitek, mint a muglikat, mert van közük a muglikhoz?
- Ki kell irtani őket mind egy szálig! –kiabálta az apja hirtelen jött fanatizmussal. Még a focimeccs közben se lelkesedett ennyire.
- És én is az vagyok? –kérdezte csendesen Nemesis. Bár a beszélgetés eléggé más irányt vett azóta, most megint eszébe jutott a máglya-ötlet. Őt is kiirtják?
- Nem, nem vagy az. –mosolygott rá anyja büszkén, mintha ez a származás egy kiváló teljesítmény lett volna. Bezzeg a jó jegyeiért még ennyi dicséretet sem kapott soha…
- Te aranyvérű vagy. –folytatta a nő.
Nemesis elgondolkodott.
- Az a sárvérű ellentéte? A… ,,fajtiszta” varázsló?
- Okos kislány. –duruzsolta apja. Erre a lány felé fordult.
- De akkor miért mondtad rám egyszer, hogy sárvérű?
- Miért, miért, te hülye. Dühös voltam! Szerinted miért kiabálja az ember, hogy hülye kurva?! Az illető foglalkozása miatt? –gúnyosan elhúzta a száját. –A sárvérű is ilyen kifejezés ebben az esetben.
- Úgy érted, lehet vele káromkodásszerűen szidni az embereket.
- Bizony ám.

Hirtelen apja lelkesedéséről eszébe jutott valami.
- Mondd csak… a foci… meg minden sport… közösen mindenkié? Vagy titokban egyiket csak varázslók, másikat csak muglik játsszák? –lelki szemei előtt megjelent egy hatalmasat ugró fekete kosárlabdajátékos.
- Ami sportot ismersz, az mind mugli. –felelte anyja.
- Egyetlen igazán jó varázslósport van, a kviddics. –hangzott apja büszke válasza.
Kviddics… milyen méltóságteljesen és izgalmasan hangzik…
- Mondd el később a szabályokat. –kérte anyját. Szinte észre sem vette, hogy olyat tesz, amire még soha nem volt példa: beszélget a szüleivel. Bár még mindig nem érezte biztonságban magát, de kezdett felengedni kissé. –De most meséljetek a fontos dolgokról. Például.. ha van külön varázslótársadalom, kell, hogy legyen külön államformájuk is, ami alatt tömörülnek. Mi az? Királyság? Császárság? Köztársaság? Demokrácia? Vagy valami olyan, amit én nem ismerek, valami olyan, amit ők fejlesztettek ki?

Apja kifújta a levegőt, és arca rosszkedvű, megnyúlt lett. –Köztársaság.
- És vannak miniszterek? És miniszterelnök? Tárcák?
- Mind van, de mi a tárcákat osztályoknak nevezzük. –mondta az anyja. Nemesis bólintott.
- És ugyanígy pénzügyi osztály, oktatásügyi, stb?
- Ennél azért komplikáltabb a dolog. –magyarázta türelmesen a nő. –Például van varázslényvédelmi ügyosztály, mugli tárgyakkal való visszaélés ügyosztály… Ott foglalkoznak azzal, ha valaki megbűvöl egy mugli tárgyat, például, hogy harapjon, és azt rosszindulatból eladja a mugliknak. Ez tilos, és itt döntenek a büntetéséről.
- Világos. –bólintott megint Nemesis.
- Akkor még két kérdés. –folytatta a tudakozódást. –Gondolom, a válaszok valahogy összefüggnek. Miért titkoltátok el előlem ennyi éven át, hogy mik vagyunk, és most mért mondjátok el mégis?
- Hmmm. –jelentette ki az anyja. Segélykérően nézett férje felé.
- Na, az egy szép sztori. –mondta az vidáman. És mesélni kezdett egy Voldemort nevű emberről, halálfalókról, nagyratörő célokról, és végül a bukásról és az azt követő bujdosásról. Nemesis már meg sem lepődött, hogy az apja tagja ennek a bandának, nade hogy az anyja?! Bizonyára a férfi kényszerítette őt, mint mindig.
Apja beszélt a Sötét Jegyről, és meg is mutatta. A bal csuklóján volt. A lány megborzongott, de kifejezetten tetszett neki a jel. Szerette a kígyókat.
Viszont el tudta képzelni, az emberek mit érezhettek, ha hazatérve az otthonuk fölött találták ennek a zöld, felnagyított lebegő mását…

- És azt mondod, eltűnt, de nem halt meg. Pedig az Adava halálos. Hát akkor elég erős varázsló lehet.
- A legnagyobb. –suttogta áhítattal az apja.
- De ha túlélte, minek tűnt el? –vitte be a ravasz balhorgot a lány.
- Legyengült. Nem halt meg, de elhagyta minden ereje. Bujkált, nem volt teste sem, egy árnyék volt csupán. –hadarta anyja megint, ezúttal ,,történelemkönyvesen”.
- De nemrég visszanyerte az erejét. –suttogta Nemesis magának.
- Honnan tudod? –kiáltotta az apja.
- Különben miért hagytatok volna fel a mugli életmóddal? Miért mondtatok el mindent nekem? Szerintem visszatért, megint összeállt a régi banda, és már nem kell bujdosnotok. És a tegnap esti ,,baráti összejöveteletek”? –kérdezte gúnyosan. –Na persze. Ti és a barátok. Vele voltatok, mi?
- Ne pofátlankodj! –mordult fel az apja. Aztán lenyugodott és halkan ennyit mondott: -Igen.
- Hmm. Oké. Van még valami, amit tudnom kell? Azt akarod, hogy lépjek be a bandába? Vagy egyéb kívánság, óhaj-sóhaj? –kérdezte cinikusan Nemesis.
- Ja tényleg. –hadarta tovább. –Hol fogok megtanulni mindent egyáltalán? Mert te sem egyszerűen az akaratoddal lebegtetted az asztalt. Gondolom, varázsigéket kéne tanulnom…
- Vannak varázslóiskolák. A gyerekek 11-től 18 éves korig járnak oda…
- Hát akkor lesz egy kis elmaradásom… Beirattok? –kérdezte gyanakodva. -Öröm lesz 11 évesekkel egy osztályba járni…-gondolta.
- Persze, hogy beiratunk, a Nagyúr megparancsolta. Összefogó vizsgát teszel az első öt évből, és mehetsz hatodikba. Hét évfolyam van.
- Hogy teszek le bármilyen vizsgát? Ti fogtok tanítani? –Nemesis rosszat sejtett.
- Majd megkérjük a tanáraidat, hogy adjanak néhány különórát az új tanév megkezdése előtt. Ha nem egyeznek bele… akkor mi tanítunk, igen. –sóhajtotta az anyja.
- Ha a varázslók varázslást tanulnak, akkor nincsen fizika órájuk? Meg például kémia?... Rajz? –tette hozzá reménykedve Nemesis.
- Ezek nevetséges mugli tantárgyak. Hírüket se hallják a kölykök. –apa megint hozta a formáját.
- De mi lesz az én iskolámmal? A mostanival?
- Természetesen kiveszünk és kész. –a férfi válasza gyors és ellentmondást nem tűrő volt.
- Nem lesz érettségim? –hördült fel a lány.
- Nem lesz rá szükséged. Viszont lesz RBF-ed, R.A.V.A.SZ-od, és továbbtanulhatsz, ha elég tehetséges vagy. –nyugtatta a nő.
- Hm. Lemondjak az érettségiről? És ha mugli állást akarok?
- NEM AKARSZ. –közölte az apja.

 

Következő fejezet