Dühöngve léptem ki az igazgatóiból. Mindig rám bízzák a piszkos munkát, s most ráadásul lelkizzek is! Ez az összes pojáca szinte a hasonmásomnak tekinti a lányt, mintha külön nyelvünk lenne! Aljas, nyálkás kígyókká amortizálnak, akikkel csak a különleges képességű párszaszájúak érthetnek szót!
Mintha sötétségből jöttünk volna, és oda is tartanánk.

Láttam az ebédnél; sikerült úgy megfigyelnem, hogy észre se vette. Egy cseppet sem hasonlít rám. Attól még, hogy mindkettőnknek fekete hajunk és sötét szemünk van, még nem vagyunk ikrek! Jó lenne, ha ez rajtam kívül másban is tudatosulna… Dumbledore maga mellé ültette, s mint valami kivételesen érdekes tárgyat, nézegették a beavatottak. Csak én tudom, mire megy ki ez az egész cirkusz. Unatkoznak. Unatkoznak, és kedvük szottyant kirándulni az állatkertbe. Kedves végletekig normális és megfelelő nevelést kapott közönségünk, amott látható Snape terráriuma, vigyázat, nagyon veszélyes tud lenni, ha dühös, és a harapása lassan ölő méreg! Ott pedig az új kis üdvöske, aki máris a sötétség foglya, a méreg benne lüktet már rég, s mi ezt kéjes örömmel figyeljük, hisz mily jóleső játék más kárára szórakozni!

Nem felejtem azt a kétségbeesett pillantást. Csak egyetlen pillanatra tűnt fel –aztán jött az önkontroll, a fegyelem, az önérzet, ami bennünket, kitaszítottakat éltet –s a félelem oly mélyre el lett temetve, hogy csak ő maga találhatná meg. És én, a másik kitaszított, nem a szemeit néztem, eszem ágában sem volt az érzéseit figyelni –kétségbeesetten, lelketlenül kutattam szemmel látható különbségek után, melyek minket elválaszthatnak, s melyeket védelemként, okként felhasználhatok majd –talán épp őellene.

A bőre halványbarna. Látszik rajta, hogy ha kimerészkedne olykor a maga köré épített vacokból, szépen és könnyen lebarnulna. De ugyebár mi nem csinálunk ilyet. Soha nem merészkedünk ki.
A szemei keskenyek, ha még egy kicsit hosszúkásabbak lennének, egészen ázsiai külsőt kölcsönöznének a lánynak. És ő az, aki hasonlít rám? Nem hófehér a bőre, és nem vékonyak az ajkai! És nem tudom, nem akarom elhinni, hogy ezekben a szemekben annyi fájdalom lakozik, mint az enyémben! Sajnáltatja magát, ő aratja le a babérokat, neki kedveskedik Albus, őt kísérgeti Minerva –hát persze, hogy játssza a szenvedőt, ha így legalább egy percig odafigyel rá a világ!

Magas… magas, de nem tesz túl egy végzős diák átlagos magasságán sem, nemhogy az enyémig felérne. Borzalmasan sovány –de ez csakis az ő hibája, se a kapott géneket, se a kapott bájitalt ne hibáztassa érte senki, és főleg ne engem! Egyszerűen csak nem eszik. Turkálja az ételt, mint valami fanyalgó külföldi. Tehát még udvariatlan is. Még mindig hozzám hasonlónak tartjátok? Ám legyen. Vannak még érveim.
Na és a bájitaltan? Az egyszerű véletlen –nincs még egy olyan ága a mágiának, ami ennyire csodásan leplezhető; persze, hogy ezzel éltek McCinsonék az önkéntes mugli száműzetés ellenére is –és voltak olyan kezdők, hogy a lány észrevegye a praktikát. Arról nem tehetek, hogy maga is érdekesnek találta.

Úgy jött be a terembe, mint aki a legszívesebben nem is létezne, nemhogy emberek közé menjen. Persze próbálta leplezni –kihúzta magát és büszkén lépdelt, szinte már flegmán –de végig a falat bámulta, és a szeme üres volt, üres, üres, mint egy kioltott mécses. Pont én ne ismerném fel a színlelés eme életfontosságú praktikáit? Abban a pillanatban igazán szánnivaló volt. Persze az is lehet, hogy még a színlelést is színlelte, hogy Dumbledore-nak játszott, a tanári karnak, az egész világnak, egy csöppnyi törődésért.
Némi kegyetlenséggel vegyes kíváncsisággal figyeltem erőfeszítéseit, hogy viszonylag feltűnés nélkül eljusson a terem legfeltűnőbb helyére –az igazgató mellé. Micsoda paradoxon volt! Egyszerre voltam boldog és hihetetlenül dühös. Fel nem tudtam fogni, hogy lehet ennyire érdekes a szenvedés, egy olyan ember szenvedése, akit meg kéne értenem, aki nem alázott meg és nem is fog soha –esélye sem lesz rá, és én mégis érdeklődéssel, már-már kárörvendve figyeltem kínjait, ahelyett, hogy kimentettem volna a csőcselék karjai közül. Igen. Cirkusz kellett a népnek, és én eggyé váltam a néppel.
Ennyit az összetartozás-elméletetekről! Az eszméitek annyit sem érdemelnek, hogy az ember leköpje őket és rájuk taposson. Hát nem értitek, hogy mi NEM vagyunk különlegesek? Ugyanúgy reagálok veszélyhelyzetben én is, mint mások, ha megaláznak, vonyítok, ha elengedik a nyakam, összehúzom magam, és várom, hogy vége legyen az egésznek, hogy élhessem tovább világom. Az én világom a ti világotok, és ez az, amit nem tudtok megemészteni. Black és Potter mindig is irigyelte tőlem a világát; azt hitték, az álglóriával a fejükön úgy ítélkeznek, ahogy nekik tetszik, és minden, ami nem tetszik nekik, a világon kívül álló, elpusztításra váró aberráció.

Leült… úgy hordozta a testét, mintha minden létező fájdalmat ő zárna magába és hordozna az idők végezetéig. Szinte ünnepeltette magát ezzel az elkínzott Prometheusz-szereppel. Bizonyára úgy érzi, vele csakis borzalmas tragédiák történhetnek –érdekes, az én életem inkább tragikomikus, és bevallom, ez ezerszer rémisztőbb párosítás, mint amit egy egyszerű, szenvedésekkel teli sors jelenthetne számomra.
Ha számára már minden jó kihunyt, nos, remélem, legalább azt díjazta, hogy én nem bámultam meredten, mint valami óriási mutánst. Száz és száz magyarázatot adhatnék erre –maradjunk annál, hogy nem tartottam elég érdekesnek. Sem pedig eléggé mutánsnak.

Odaérek a szobája elé, vége az útnak, s immár hiába ódáznám el gondolatban a közelgő találkozást, itt van az orrom előtt.
Ha minden igaz, meg fog lepődni; valószínűleg Mcgalagonyt várja. Képzelem, hogy megrémül majd –mind így tesznek, amikor először meglátnak –és így tesznek a további alkalmakkor is, teszek róla. Ez az igazi művészet.

Nem siet ajtót nyitni, az biztos. Én sem igyekeznék utat engedni az ajtómban álló sötét árnynak, mely ismeri minden gondolatomat és magában hordja végzetemet. Mert a végén az enyém lesz ez a gyerek –hiába hiszi Albus, hogy az Akarat legyőzheti a Sorsot, és a sötétség nem öleli magába azt, aki nem vágyik rá. Mindnyájan ugyanazt kapjuk az élettől –apró változtatásokkal. Black azt hiszi, ő a Világosság Hercege –csak én tudom, ki is ő valójában. Több árnyék lakik benne, mint amennyihez nekem valaha is közöm lesz, s éppen azért, mert a jóllakatott büszkesége pompás táptalaja a férgeknek.

Mi lesz már, nyiss ajtót! Be akarok menni, hogy végre kijöhessek! Ne kényszeríts itt várakozni a gondolataimmal!
Halk neszezés… Szekrénynyitogatás? Mi a fenét művel ez, világosan megmondták neki, hogy új szobát kap! Csak nem most jut eszébe csomagolni? Miféle magasztos égi teendők vonták el a figyelmét, hogy nem tudott foglalkozni ezzel az aprósággal?

Végre kinyitja. Rám sem néz, azzal a lendülettel fordul is vissza. Ennél azért többet vártam. Hálám szálljon feléd a leckéért, ostoba kicsi lány, hogy megmutattad, még mindig nem éltem át minden lehetséges megaláztatást, hiába érzem úgy, hogy a terhek a vállamon már nem lehetnének nehezebbek.
Bejjebb lépek. Nem törődöm hívó szóval, invitálással –minek az nekem? Mindig megszerzem, amit akarok. A probléma általában az, hogy nem akarok semmit. Túlságosan hagyom eluralkodni magamon a keserűséget.
Félhomály. Kellemes, kissé kesernyés illat. A szoba földjén könyvek és ruhák hevernek szerteszét. Ott például egy fekete bugyi. Igazán hatásos módszer az ember filozofikus jellegű gondolatainak más mederbe tereléséhez…
- Még nem végeztem, addig tegye le magát. –mondja mély, jól csengő hangon, ellentétben az üzenet kellemetlen, pofátlan mivoltával. Édes, drága Minerva, mi a fenét műveltél te ezzel a lánnyal, hogy azt hiszi, osztálytársként kezelheti a tanárokat? Hová lett a te griffendéles büszkeséged?
- Remek. –közlöm félhangosan, elég maróan ahhoz, hogy ha Longbottom itt lenne, sírva fakadna. Közvetlenül azután, hogy előidézett egy furcsa természetű robbanást. Tudom, hogy olykor miattam csinálja. Ez teszi olyan élvezetessé a bájitaltan óráimat. Számomra legalábbis.
Látom, hogy kicsit megrezzen a teste a meglepetéstől –női hangot vártál? Kedves.
De továbbra se néz fel a pakolásból. Ezt elkönyvelem részeredménynek.
Egy könyvhalmaz előtt térdepel éppen –olykor én is szívesen lennék könyvhalmaz-, mellette táska. Gyengéden megfogja és végigsimítja őket, rendezgeti, elteszi. Úgy bánik azokkal a poros kötetekkel, mintha az élete lenne bezárva a megsárgult, ősöreg lapok közé. Talán úgy is van.

Nem bírom tovább nézni. A látványhoz képest az emberiség örök drámája olcsó színpadra írt ócska színdarab. Olyan, mintha siratná azokat a könyveket, ahogy szinte elbúcsúzik mindegyiktől, mielőtt elteszi. Végigjártatom tekintetem a szobában, menekülési lehetőség után kutatva. Csak egyetlen kapaszkodó kell, amit felhasználhatok, amivel megváltoztathatom ezt a lehetetlen, deviáns kontextust. Meg is találom hamarosan. A fotel az ablak előtt áll, meglepő módon háttal a szobának, s az udvarra néz. Nem veszem zokon: egy pálcamozdulattal megperdítem az ülőalkalmatosságot, majd megkerülöm Miss Káoszt és birodalmát, s helyet foglalok.

A helyzet határozottan megváltozott. Ülve jobban érzem magam. Bevallom, olykor az az érzésem, hogy életem végéig el tudnék üldögélni egy helyben; ilyenkor végtelen békesség borít el, s ebből igen nehéz kizökkenteni –pontosan ez az oka annak, hogy az óráimon a teremben keringek, mint a mérgezett egér. Csupán esélyt kívánok adni a griffendéleseknek, hogy megpróbálkozzanak egy gyűlölt tanárukat az őrületbe kergetni. Sosem fogom elárulni nekik, hogy ez részükről lehetetlen, bármennyire erőlködnek is. A képességeik –ahogy minden más téren is- korlátozottak ez irányban.

Elgondolkodva körülnézek. Nos igen, a helyzet, mint már előbb említettem is valamelyik gondolatbeli körmondatomban –megváltozott. Legfeljebb három méterre ülök egy földön veszteglő, szemlátomást közveszélyes lánytól, aki továbbra sem adta fel a térdelés kínálta csodálatos lehetőségeket, és a könyveit pakolássza. Velem szemben. Ez az állapot még Albus elméjében is kellemes asszociációs lehetőségeket vetne fel..

A lány fekete haja a szemébe lóg, de ő nem tesz semmit ez ellen. Ez ismerős. Jó elbújni mögé, igaz?
Nicsak. Egy Amerikai tragédia feliratú, egyszerű, kopott, vörös kötéses könyv hever nem messze a lábamtól. Meglehetősen vaskos is –amint a mellékelt ábra mutatja, a lánynak e felé a jelző felé húz az ízlése. Észrevétlenül felveszem a kötetet. Ahogy ujjaimmal végigsimítok a borítón, érzem, amit ő érez ilyenkor –kincset tartok kezemben. Én is így menekülök a könyvekbe, s én is így simítom végig őket –de csak ha nem lát senki. Te is fejlődni fogsz, ha majd megköveteli tőled az élet.

Elolvasom a borítóját. Nem túlságosan bőbeszédű. A világirodalom klasszikusai sorozat már csak ilyen, nem ad sok ízelítőt, nem igaz? Lapozgatni kezdek. Lassan, de biztosan végighaladok a könyvön –egy-egy pillantás az oldalakra, egy-egy kulcsszó, mondat kiragadása, és már elmémben a dolog lényege. A történet nem kifejezetten hétköznapi az irodalomban, de annál reálisabb lenne az életben. Egy fiú rossz családba születik. Nos, mi mindketten tudjuk, Miss ,,Wallace”, hogy ez milyen konfliktusokat szülhet, ugye?
A szülei bigottan vallásosak. Újabb pont a szerzőnek, egyre jobban sajnálom ezt a fiút. Szegények, kitaszítottak. Szinte látom, ahogy Nemesis ezen a szövegen könnyezik esténként, és az éjszakában letörli a könnyeit. Hatásvadász.
Rájön, hogy nem ezt az életet kívánja sorsául. Munkát keres –olyan munkát, mellyel megbecsülésre, eleganciára, anyagiakra tehet szert. Lassan, de biztosan fejlesztgeti módszereit, s úgy tűnik, semmi nem állhat az útjába. Itt bukkan fel Theodore Dreiser: az író, aki úgy dönt, hogy ezt azért mégse kéne. Megír neki egy lelkiismeretfurdalással telített, kínzó szerelmet, egy alacsony származású, szegény munkáslánnyal –s ennél nagyobb akadály nem is kell a fiú útjába. Innentől kezdve a történet kétfelé ágazhatna: az egyik a csodálatos beteljesülés, amely során a szereplők helyes döntéseket hoznak, szerencséjük van, és végül mégsem halnak éhen, miután a szerelem gyümölcseit választják.
A másik a rideg valóság –s ezzel együtt az én teljes meglepődésem: Dreiser a valóságot írta meg! Elhidegülés, sikerhajszolás, nem odaillő terhesség –s Clyde vízbe fojtja szerelmét.

Felpillantok a lányra. Talán több van benne, mint hittem. Más részről viszont meg kell állapítanom: ha ilyen életvidám regényekkel passzivizálja a lelkivilágát, ne csodálkozzon, ha elkapja a depresszió! Mindazonáltal én is szívesen elolvasnám rendesen is a sztorit.

Ismerek egy buta babonát. Nem hiszek benne, viszont unatkozom, s ez a kis trükk már számtalanszor ébresztett fel ebből az állapotomból. Felcsapom a könyvet, és az előttem térdeplő lányra gondolok, mint megoldatlan problémára. Ha igaz lenne a mendemonda, az oldal, ahol kinyílt a kötet, a megoldást tartalmazza majd.
Szemem találomra rátapad egy sorra.

,,és sokszor megcsókolta, már végképp elhitte újra, hogy az álom, amelyet álmodott, beteljesül. Ez biztosabb, mint a halál. Ó, micsoda diadalmas boldogság, ha megvalósul!”

Haha. Haha. Hahaha. Mondtam én, hogy vicces játék.
Biztosabb, mint a halál. Kellőképpen félelmetes mondat, nem igaz? Azt hiszem, még a közeljövőben élni fogok vele. Potter, a bájitaltudásod elfogadhatatlan, a végtelen pökhendiségeddel egyetemben. Egyszer még megütöd a bokád ezzel a rossz párosítással –ez biztosabb, mint a halál. De ha Longbottomhoz intéznék valami hasonlót, egészen biztos, hogy a fiú ijedtében rám robbantaná a mennyezetet –na ez az, ami biztosabb, mint a halál.

Felpillantok. Már elrakta a könyveket –megragadja a földön bujálkodó össze-vissza ruhacsomókat –az én lelkiismeretem ez ügyben tiszta, mint a frissen szedett harmatfű- és bevágja egy hátizsákba. Valószínűsítem, hogy nincs oda a ruhákért.
Végre kész. Föláll, rám pillant, majd az ölemben nyugvó könyvre, melyen még mindig gyengéden rajta tartom a jobb kezem. Mintha megindulna benne valami –a tekintete egy pillanatra ellágyul, netán azt gondolja, hogy a könyvével együtt ő is igényt tarthat az érdeklődésemre; majd kiürül ez a pillantás, s nem marad hátra más, csak a fekete íriszek és a kérdő tekintet. Ilyet már eleget láttam, és a gyakorlat bármikor tetszés szerint megismételhető egy kézitükörrel, szóval menjünk tovább!

Szemlátomást nem tudja eldönteni, mit tegyen. Egyetértsen az ízlésemmel, vagy vérengző vadállatként kitépje a kezemből jogos tulajdonát? Mulatságos. Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan határoz. Most, hogy nézem, egészen tetszetős –magas, karcsú, ez jól látszik, mivel már felkászálódott a földről, ahol összekuporodva készülődött egy újabb változásra. Fekete, egyszerű ruhákat visel –helyes. Nem kellemes a szemnek, ha egy diáklány abban versenyzik környezetével, hogy ki tud ízléstelenebbül és lehetőleg minél gyomorforgatóbb színekben megjelenni. Nem beszélve a magukat kihelyezett lánchegységnek képzelő, ,,itt a dombom, hol a dombom” típusú szemérmetlenül öltözködő leányzókról.
Ideje az arcára is ránéznem –igen, igen, tudom, hogy a nők nem szeretik, ha ez a legutolsó testrészük, ami az embernek eszébe jut. Természetesen nekem éppen időben eszembe jutott, de valahogy nem esett a látóterembe…

Várok, hogy talán idejön –mit jön, lép, áthidalván ezt az óriási kétméteres távolságot, azt hiszem, képes lenne rá, egy ekkora utat megtenni –kivehetné a kezemből a könyvét, és indulhatnánk végre.
Udvariatlan dolog lenne, de ő végül is az.
És mégsem teszi. Egész gyorsan dönt. Felkapja a könyves táskát, és felveszi a hátára –a többit egymás mellé rugdossa, és leül az ágyra.
- Lupin valami Hebetus varázsigét emlegetett. –jegyzi meg a könnyebb megértés végett, pofátlanul a szemembe meredve azzal a kifejezéstelen tekintettel. A saját fegyverem fordítják ellenem.
Persze, a könnyűvé tevő bűbájt valóban ajánlatos lesz alkalmazni, ha egyikünk se akar megszakadni az első emeletig tartó zarándokúton. Azt várja, hogy szórjam a csomagokra. Hm. Azt hiszem, előbb meg kell rá kérnie.
- És? –kérdem gúnyosan. Feszülten várok minden szót, ami erről a rosszkedvűen lebiggyesztett ajakról legördülhet. És ugyanakkor legszívesebben válogatott módszerekkel elhallgattatnám ezt a szájat… Csak tudnám, mitől színlel olyan görcsösen? A gondolataimat nem érzékelheti, arról tudnék –s akkor már arcán pirosló szégyenrózsák árulnák el legilimentori képességeit…
- Oh, semmi. Felőlem ülhetünk itt napestig.

Vegyem ezt meghívásnak?
Ha ezt kimondanám, azzal megpecsételném a köztünk lévő érdekes folyamat sorsát. Tudom, hogy ő is akarja.
- Pimasz kölyök! –mondom ehelyett, mintha holmi Pottereket és Weasley-ket szidnék. Ha ezzel nem riasztom el most és mindörökké, akkor semmivel. Semmije sincs, csak az önérzete.
Gúnyosan felvonja a szemöldökét és rámnéz. Nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy magam is hasonló arcmimikával jelezzem neki, mit gondolok az értelmi képességeiről.
Aztán ölébe ejti a kezét, és türelmesen lógázni kezdi a lábát. Hihetetlen. Tényleg itt fogunk ülni napnyugtáig.
Úgy tűnik nékem, ez egy végtelen ,,ki tud makacsabb lenni?” játszma, amiből tanár még nem került ki győztesen, soha. Ha az embernek van egy kis intellektuális vagyona, nem próbálkozik meg ilyesmivel egy olyan lénnyel szemben, aki hatalomban alatta áll. Lemenne a szintjére. Én sem teszem.

- Ide figyelj –sziszegem fenyegetően. –Ha nem tanulsz jómodort, nem kellemes két évnek nézel elébe!
Tessék, kimondtam egy olyan fenyegető mondatot, aminek éppenséggel semmi értelme nincsen. De még ez is jobb, mint a farkasszemet nézés.
- Mert amúgy igen? –kérdi és leveszi rólam a tekintetét végre. A földet kezdi meredten bámulni maga előtt. Ez felér egy vallomással.
- Igaz. Amúgy sem. –nyugtatom meg kárörvendőnek szánt hangon. Jobb, ha tudja, ki vagyok, és mit várhat tőlem. Történjék bármi, sosem fogok hízelegni senkinek, akár megesküdhetek bárki életére –igaz, nekem senki élete nem számít annyira, hogy egy ilyen eskü esetleg visszatartson. Kiszórom a bűbájt a csomagjaira, és elintézem, hogy lebegve kövessenek –a legtöbb ember ezt szintén egy varázsigével éri el; nem tudják, hogy valójában erős akarattal és némi összpontosítással pálca nélkül is könnyedén megvalósítható a művelet… persze nem árt, ha az embernek a varázsereje sem kutya, hogy megfelelően fejezzem ki magam…
Kisietek az ajtón, nyomomban a megbűvölt pakkjaival; ha jön, jön, ha nem, hát itt maradhat a szobájában a holmija nélkül. Mint már említettem, engem nem érdekel mások élete.

Következő fejezet