Tulajdonképpen az sem érdekel, hova megyünk. Megtudom, ha odaértünk, nem?
Nyirkos, hűvös levegő. Áporodott szag. Félhomály. Most már tudni szeretném, hol vagyunk éppen, mert ez nem egy sima folyosó. Inkább valamiféle alagútnak tűnik. Katakomba?... Nem érzem magam keresztény menekültnek.

Megtorpan. Kedvem támad torkot köszörülni, de nem vagyok elég pofátlan ahhoz, hogy megtegyem. Különben is, bárki legyen is az az ismerős, Snape valószínűleg nagyon nem kedveli, ha ilyen intenzíven reagált az ehhem-emre nemrég. Nem kívánom megkockáztatni, hogy esetleg összetévesszen az illetővel, és megátkozzon. Valahogy nincs kedvem kipróbálni, hogy a mindentudása az ártások terére is kiterjed-e.

- Erre. –mutat pálcás kezével a fal felé. Mikor odanézek, látom, hogy azon egy nagy üreg tátong; az itteni állapotokból arra következtetek, hogy nem biztos, hogy mesterséges úton került oda. Itt minden olyan korhadt és régi. Bár tudnám, hol az az itt.
Kérdően rápillantok a mesterre. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy be akar menni. A varázslók világában nem ismeretesek az olyan alantas közlekedési eszközök, mint busz, taxi, stop, vonat? Miért kellene bujkálva, titkos átjárókon bandukolnunk valahova, ha kényelmesebben és gyorsabban is megtehetnénk az utat? Vagy esetleg errefelé található a Roxfort Metró?
Szívesen kalandozok én, nem arról van szó, de eddigi benyomásaim Snape-ről enyhén szólva nem egy lelkes, túrázgatós kiscserkész jellemére utalnak…

- Ez a legrövidebb kivezetőút a birtokról. –közli velem, és úgy tűnik, azt várja, hogy ettől máris minden megvilágosodjon elmémben és belépjek a lyukba.
- Ne nézzen már ilyen értetlenül! A birtok határánál hoppanálni fogunk Londonba! –teszi hozzá némileg ingerültebben.
Hoppá. Úgy tűnik, kissé túladagoltam a kérdő tekintetet. Én, a pompás bájital-szakértő… tudnom kéne, miből mennyit és hova kell tenni, de amint a mellékelt ábra mutatja, csak egy kis sötét és nyirkos helyre kell beterelni, és máris csődöt mondok minden téren. Talán az érintésundorom is a sötétség miatt nem jelentkezett, bár van egy olyan gyanúm, hogy ez a férfiú is közrejátszott benne. Nem tudom, mi a fene bajom van, eddig még nem volt velem olyan, hogy egynapos ismeretség után ennyire kívánjak valakit. Első látásra, azt igen; de így, szép lassan, mintha mérget öntögetnének az ereimbe… bevallom, nem értem a helyzetet. Mikor először megpillantottam, még olyan idegennek tűnt.
Aztán már egész szimpatikusnak.
Később még érdekesnek is.
Izgalmasnak.
Nemrég jutott el a gondolatmenet az izgató jelzőhöz; bár alig látok valamit ezen a nyomortanyán, mégis egyre inkább továbbfejlődik a dolog, azt hiszem. Úgy érzem, mintha lenne egy közös titkunk Severusszal, ami összekovácsol minket –és aminek a tartalmáról semmit nem tudunk.

Nem tudok hoppanálni.
Remélem, ez nem titok. Majd csak lesz valahogy. Lehet, hogy teszünk egy szép, nyugtató sétát a gyanús maradványok közt a föld alatt, kiérünk a birtokról, és nyugodtan közlöm vele, hogy nem tudok hoppanálni!!!
Mire ő hasonlóan kedvesen reagálja majd le a helyzetet, például hogy mi a jó francért nem szólt időben?!!
Ezután pedig majd egymást átkozva (remélem, csak gondolatban) visszasétálunk, és nem könyveljük el túlságosan kellemes kalandként közös barangolásainkat.

Én ugyan nem megyek előre. Halálosan rettegnék, ha én lennék a kísérleti alany, hogy van-e az alagútban patkány, denevér, földomlás, ottfelejtett csontváz… ottfelejtett szakadék… Arról nem is beszélve, hogy befelé esetleg egyre szűkülhet, talán másznunk is kell, és így kényelmes rálátása lenne domborodó hátsómra. Domborodó Hátsó nagyon szép tud lenni, de Snape most nem érdemli meg. Egyébként is, jobb, ha ő is kipróbálja, hogy valójában nem jobb adni, mint kapni. Én legalábbis szívesebben nézegetek szép dolgokat, mint mutogatok szép dolgokat. Az ember természetétől fogva önző...

- Indulna végre, vagy külön kérvényt töltsek ki? Nem ajánlom, hogy igényt tartson rá, mert minden bizonnyal a főinspektor aláírására is szükség lenne hozzá. Akkor pedig soha az életben nem jutna pálcához.
-Nem akarok előre menni. –suttogom, és most már kis félelemmel nézek a dolgok elébe. Felülkerekedett bennem a szemérmesség. NEM MEGYEK ELŐRE!!
-Fél? –kérdi lenézően.
Ah! Egy nő sosem fél! Sokkal fennköltebb indokaink vannak, mint a félelem! De hogy mondjam el neki, hogy aggódom, hogy a hátsó felem nem nyeri el tetszését?
-Nem! –vágom rá. Büszkeségemen nem eshet csorba.
-Akkor? –vág vissza csipkelődve.
Ne akard tudni!
-Öhm… Úgy gondolom, maga jobb…an… ismeri a járatot, mint én…
-Ehhez nem fér kétség. Ezen okból kifolyólag van szerencsém közölni Önnel, aki nem jobb…an…, mint én, hogy az alagút egyetlen helyen sem ágazik el, tehát még egy olyan veleszületett tehetség, mint maga, sem fogja eltéveszteni az utat.

Hogy lehet valakinek ilyen zseniális humora? Hát ez isteni, elröhögném magam, ha nem lenne jelenleg egy nagyobbfajta probléma előttem.
-Mért akarja, hogy én menjek előre? –kérdezem egy nagyobb (bátorsággyűjtő jellegű) levegővétel után.
-Hogy ha esetleg mégis probléma lenne a járattal, ne veszítsünk el értékes embert! Mégis mit gondol? Le akarom zárni, miután beléptünk!
Két ilyen remek érv hallatán magától megindul a lábam befelé.

Sötét. Egyenlőre ennyi, amit érzékelni tudok. Már ez is elég arra, hogy össze-vissza hülyézzem magam: minek aggódtam annyit? Itt az orra hegyéig se lát az ember, nemhogy az előtte haladó egyéb testrészeiig!
Hallom, hogy Severus valami varázsigét suttog, és még feketébb lesz minden. Erősen gyanítom, hogy most zárta le utánunk a bejáratot. Megindulok előre, és a következő pillanatban valami -számomra minden bizonnyal gusztustalan- folyadék pár cseppje úgy dönt az egyébként igen közeli plafonon, hogy az én fejemen landol. Megtorpanok. Ez egy, -ezúttal talán a folyadék lelkivilágának gusztustalan- frontális ütközést von maga után, minek során Snape rávasalódik a hátamra. Úgy tűnik, először sikeresen elbotlott bennem, és csak azután esett rám, bár úgy gondolom, elég ledérek vagyunk most ahhoz, hogy a sorrend tökéletesen mindegy legyen. Próbálom megtartani, éééééés –bár ezzel bizonyára egy úgynevezett romantikus pillanatot szúrok el- ez sikerül is. Kihúzom magam, és erősen állok, hogy ne essek orrhegyre. Ő is ezt teszi, miután eltávolítja tőlem az imént még hozzám simuló testrészeit, és megkapaszkodik a nyakamban. Sóhajt egyet a tarkómba (bizsergéshullám), és kísérletet tesz a kiegyenesedésre –az erőteljes koppanás a plafonon jelzi, hogy sikerrel járt.
Szerintem azért olyan sokszor még nem járt itt. Nincs igazán tisztában az alagút magasságával.

- Ezt meg mi a fenének kellett? –kiált fel dühösen, és engem hirtelen zavarni kezd, hogy ilyen közel áll. Ha ennek a kéjutazásnak vége, valószínűleg többrendbeli dobhártyalyukadással fogom kezeltetni magam.
- Maga szerint direkt csináltam? –csattanok fel. Való igaz, ha nem fáztam volna ennyire, magamtól is eszembe jutott volna egy ilyen elmés ötlet a közelibb kapcsolatteremtésre.
Egyébként nem értem, mi zavarja. A fejét nem miattam verte be.
- Igaza van! Maga olyan hihetetlenül szerencsétlen, hogy ha direkt csinálta volna, nem jött volna össze!

Először csak néma hápogásra futja a gondolataimból. Egyik sértésem se olyan elmés, hogy hozzávághatnám.
- A szerencsétlenség relatív fogalom. Jelen esetben például pont a jelenlévő szerencsétlenek azok, akik megúszták egy karcolás nélkül. –jegyzem meg végül kárörvendően, még mindig nem felejtve emlékezetes találkozását a plafonnal.
- Nem fogják, ha NEM FOGJÁK BE!
Csak pislogok magam elé. Még jó, hogy Snape mögöttem van, és nem előttem –körülbelül olyan értelmes képem lehet, mint egy ma született csecsemőnek.
Most mit van úgy oda, kedves professzor? Nekem jól esett, maga meg jót esett. Ilyen az élet: vad és kegyetlen.

Most azt gondolhatja, hogy az agresszív és teljességgel értelmetlen fenyegetése megtette a hatását; pedig valójában azért hallgatok, mert nem jut semmi ügyes visszavágás az eszembe. Talán jobb is így. Életmentő butaság.

A talárja elkunyerálásába vetett utolsó dédelgetett reményem is elveszett. Fagyhalállal fogok lakolni bűneimért, mindörökkön-örökké, ne úgy legyen.

- Indulj, Wallace. –hangja megint kimért és hideg. Mintha nem fáznék így is eléggé.
Felforrósíthatnám a hangulatot egy újabb eleséssel, de tartok tőle, hogy nem venné jó néven, így hát szót fogadok. Lépteim egyre sietősebbek, ahogy az ő tempója is gyorsul; ilyetén elvárásaira mindig csak cipője halk kopogásának ritmusából tudok következtetni. Valóban igazi vezéregyéniség az, aki hátulról is tud tempót diktálni..
Kis maradéka a pálcája végén lévő lángocska fényének elém is elér, bár nagy része a hátam mögött ragad. Olyan logikátlan, hogy gyakorlatilag nála van a zseblámpánk, holott nekem nagyobb szükségem lenne rá! Legszívesebben hirtelen hátraugranék, több napos tanárhiányt okozva ezzel a Roxfortnak.

Következő fejezet