XVII.


A barna szemekben különös fény villant, majd Hermione lassan megmozdult, közelebb lépett a férfihoz. Mindvégig a fekete szemekbe nézve lábujjhegyre állt, majd bátortalan, óvatos csókot lehelt a másik szájára.

Perselus egy pillanatra szinte megfagyott, majd magához húzta a lányt, és viszonozta a csókot. Néhány röpke percre mindketten megfeledkeztek a külvilágról, majd a férfi tért hamarabb magához. Nehezen elhúzódott, a lányt kicsit távolabb tolva, amire egy értetlen pillantás volt a válasz.

- Megláthatnak minket.

- Karácsony van. Senki nincs itt, ha mégis alszik még – próbált érvelni a lány, de azért aggódva körbepillantott. Tudta, hogy ha meglátták őket, az Perselus állásába kerülhet.

- Menjünk be. Megfagysz idekint…

Némán a szobájukhoz sétáltak, a férfi próbálta tisztázni az érzelmeit. Hiányzott neki a lány, a hangja, a mosolya, a nevetése, az illata… most itt sétál mellette. Tudta, hogy beszélniük kell, csak nem igazán volt róla elképzelése, mégis mit kéne mondani. Még önmagának se tudta megfogalmazni a lelkében kavargó zűrzavart, nemhogy Hermionének.

A lány fejében is hasonló gondolatok jártak. Valójában már rég nem haragudott tanárára. Dühe szinte még aznap elmúlt, helyette maradt a kiábrándultság, csalódottság, keserűség. A férfi nem képes megbízni benne, bármit tesz, és bármit mutat. Mégis, ahogy hetek óta ezt hajtogatta, hogy meggyőzze magát, egyre erősebb lett benne az elhatározás, hogy meg kell próbálnia, mert akarva-akaratlan beleszeretett…

A szobákhoz érve kissé bambán néztek egymásra, egyikük sem igazán tudta, hogy hogyan tovább.

- Beszélnünk kellene… - szólalt meg végül rekedtes hangon a professzor.

A griffendéles egy zavart mosollyal reagált, majd egy enyhe pirulással. A szobája elé lépett, elmondta a jelszót, amire a férfi felhúzott szemöldökkel reagált. Majd, ahogy az ajtó kinyílt, ellépet, hogy társa léphessen be először.

Perselus lassan, bátortalanul belépett, majd átfutott rajta, hogyha ilyen ostobán viselkedik, nem fog tudni tükörbe nézni. Felöltötte szokásos rideg, érzelemmentes álarcát, majd határozottabb léptekkel sétált keresztül a szobán.

Figyelve, hogy érdeklődését ne lehessen leolvasni az arcáról körbenézett. A falak kellemes mélyvörös színben játszottak. Néhol világosabb, néhol sötétebb árnyalatot a kicsiny ablakon besütő napfény varázsolta. A szobának egyetlen apró ablaka volt, az is magasan, hiszen pince esetén másként nem is lehetett volna. A berendezés egyszerű volt, egy megvetett ágy, különleges színű ágytakaróval, amelynek színe attól függött, hogy ki érintette meg.
Óriási asztal és rengeteg könyvespolc, tele hadrendbe állított könyvekkel, kandalló, amelyben most is vidáman pattogott a tűz, és két fotel, egy kicsiny polc az ágy mellett, egy nagy ruhás szekrény, és egy tükör, aminek a kerete virágokat formázott, amelyek illata betöltötte a levegőt. Legnagyobb különbség a szomszédos szobától a színek összhatásában rejlett. Ez a helyiség barátságos volt, otthonos. A férfi nem hiába volt kém, rengeteg apróságot állapított meg egyetlen pillantással. A tükör előtt, a szépítőszeres asztalkán alig néhány üvegcse állt, azokon is látszott, hogy ritkán érintik őket. Az ágy mellett, az asztalon, és a fotelek mellett is csonkig, vagy félig égett gyertyák lebegetek, mutatva, hogy a lány éjszaka keveset alszik, viszont helyette rengeteget olvas. Az ágy úgy festett, mintha nem is érintették volna, nem egyszerűen be volt vetve, hanem használatlan volt. Az asztalon pergamenek sorakoztak, telejegyzetelve. Mostmár kezdte sejteni, hogy miért sötétlenek karikák a lány szeme alatt, hogy miért tűnik folyamatosan kimerültnek. Magát is meglepte a hirtelen feltörő érzelmeivel, aggódás, vágy, hogy gondoskodjon róla…

- Látom kellemesen berendezkedtél itt, egyedül – hangjába szokásos cinizmus vegyült, kissé megnyomta az egyedül szót.

- Igen, jól érzem itt magam. Ülj le – mutatott az egyik fotelra. – Teát?

- Mióta teázgatsz a tanáraiddal? – viccesnek szánta, de inkább gúnyosra sikerült.

- Igazad lehet, valami erősebbet kéne ajánlanom, hogy jobban viseld, ami következik – reagált hasonló hangnemben. Magában kicsit dühös volt a másikra, úgy érezte, sosem fognak normálisan beszélgetni.

- Le akarsz itatni, hogy el tudj csábítani? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. A diákok többsége valószínűleg a rémülettől félholtan menekült volna „csábító” pillantása elöl, de Hermione inkább csak meglepőnek, és talán vonzónak találta.

- Reméltem, hogy az anélkül is megy… - mosolygott sokat sejtetően a férfira, félig becsukott szemmel. Majd belepirult saját szavaiba.

Nem volt vele tisztában, hogy nem is azzal, amit mondott, hanem ahogyan utána viselkedett, mennyire hatással volt Perselusra. A tanár belső harcot vívott, hogy ne ugorjon fel, s húzza magához a lányt.

Néma csendben nézték egymást, a férfi a fotelben ülve, olykor kissé nagyokat nyelve, arcizmait rendezgetve, a lány lesütött szemmel, zavartan.
Végül Hermione szólalt meg, halkan, bátortalan hangon.

- Mi lesz most? – kezdte óvatosan, majd a kérdő pillantását látva, kicsit bátrabban folytatta. – Velünk? – majd még az előzőnél jobban is elpirult.

Perselus úgy érezte, nem bírja tovább, ha nem csókolhatja meg a fülig pirult, félősen mosolygó lányt. Ezt a Hermionét nem ismerte, aki nem tudja, mit tegyen, vagy mondjon…
Kezét kinyújtotta a lány felé, s mikor közelebb lépett egy lépést, egy ügyes mozdulattal az ölébe húzta. Még néhány kegyetlen gondolat felmerült benne, azt hiszed, kellesz neki? Hogy szeret is talán? Csak játszik veled… ő is el fog hagyni, mint mindenki más. Nem bízhatsz meg benne… , majd ahogy a barna szemekbe nézett, mindenről megfeledkezett, és úgy csókolta a lányt, mintha az élete múlna rajta. Erősen szorította magához, mint aki soha nem akarja elengedni. Valahol mélyen így is érezte, hogy így jó, ahogy most van. Nem kell semmiről beszélni, semmit túljátszani, nem kell szerelmet vallani, csak egyszerűen érezni a másik közelségét.

Nehezen váltak el egymástól, kissé pihegve, homályos szemmel figyelték egymást. Hermione kezével végigsimított a férfi homlokán, majd ajkain, végül a mellkasán megpihent. Perselus keze még mindig a dereka köré fonódott, és úgy tűnt, nem is akarja elengedni.

- Ezt tekinthetem válasznak? – kérdezte incselkedve a lány.

- Talán, nem volt elég meggyőző? – a bájitaltanár tőle szokatlan módon elmosolyodott, amitől teljesen megváltozott. Fekete szemei távolságtartás helyett szeretet sugároztak, és az állandó keserű arckifejezés eltűntével határozottan jóképűnek tűnt.

- Többet kéne mosolyognod…

- Persze, és utána megszűnne a fegyelem az órákon – felelt komorságot tettetve. Valójában sosem gondolt bele, hogy bárhogy másként is viselkedhetne diákjaival. Egy csomó ostoba kölyök, aki semmit nem érdemel, nemhogy figyelmet…

- Oh, elnézést. Tehát a nagy Perselus Piton fél, hogy egyetlen óvatlan mosoly, és örökké elveszíti a tekintélyét. Komoly probléma, valóban – nevetett a férfira. Kissé tartott tőle, hogy túllőtt a célon, de azért bízott benne, hogy ennyit megengedhet magának.

- Vigyázzon hölgyem, esetleg baj érheti valamelyik sötét folyosón, mert olyat látott, amit senkinek sem lett volna szabad – nézett fenyegetően a kócos griffendélesre, bár ennek erősen ellentmondott a lány hátát simogató keze.

--

Az estét Hermione már a főhadiszálláson töltötte, barátaival, akik örömmel tapasztalták, hogy végre újra mosolyog. Nem volt vele tisztában, hogy szinte sugárzik a boldogságtól. Ron és Harry csak annyit látott, hogy megint jókedvű, Ginnyt azonban nem lehetett ilyen könnyen leszerelni. Félrevonta Hermionét, s faggatni kezdte.

- Ki az? – csapott bele egyből a közepébe.

- Ki? – vörösödött el a lány úgy, hogy arcszíne a másik hajszínével vetekedett.

- Látom, hogy tíz centivel a föld fölött repkedsz, hogy le se lehet törölni az arcodról a mosolyt, hogy sugárzol… szerelmes vagy – vonta le a következtetést.

- És ha igen?

- Ki az? Ismerem? – a barna hajú lány válasz helyett csak még mélyebben elpirult, már amennyire ez lehetséges volt. – Na, mondd!

- Ne itt, kérlek – s ezzel behúzta egy közeli szobába. Ginny várakozóan nézett rá.

- Mondd már, ennyire nem lehet titok.

- Ígérd meg, hogy nem támadsz rám, nem kezdesz el kiabálni, nem hívod be a fiúkat, és először végighallgatsz! – sorolta megadóan.

- Rendben - nem értette a nagy elővigyázatosságot, s amikor Hermione egy intéssel bezárta az ajtót, majd hangszigetelő bűbájt bocsátott a szobára, végleg elakadt a szava.

- Hát jó, vágjunk bele. Perselus… - nézett félve barátnőjére.

- Piton? – sikított fel a Weasley lány.

- Azt ígérted nem kiabálsz…

- Aki megölte…

- A kérésére tette, te is tudod.

- De akkor is, halálfaló. Gyilkos. Mugligyűlölő… - vádaskodott a lány.

- Nem halálfaló, hanem kém. Mostmár leginkább az sem. Nem bíznak benne. Gyilkos? Te nem tudod, mennyire megviselte Dumbledore halála. Az egyetlen barátja volt, ebben biztos vagyok.

- Megölte!

- Nem tehetett mást.

Ginny csak nézett egyre dühösebben, egyre jobban ledöbbenve, ahogy a szavakat hallgatta. Végül lerogyott Hermione mellé, és nagyokat lélegezve próbált megnyugodni.

- Tehát, te bízol benne? – kérdezte már halkan.

- Igen. Jó ember, csak annyira mélyen megsebezték, sosem volt senkije. Magányos.

- Szereted, ugye?

- Azt hiszem.... Igen.

- Akkor én melletted állok, nem tudom, hogy történt, de ha te bízol benne, én elhiszem, hogy jól döntöttél. De ha Harry megtudja…

- Nem tudhatja meg. Vagyis még nem. Megpróbálná megölni – felelt remegő hangon.

- Igazad lehet. Egyszer viszont meg fogja tudni.

- Addig kitalálunk valamit…

Jól esett neki, hogy legalább barátnője elfogadta döntését. Tisztában volt vele, ha már ő így reagált, senkitől nem számíthat semmi jóra. Bár, év végéig úgysem tudhatja meg senki…
Az ünnepség számára el volt rontva, gondolatait lefoglalta a jövő miatti aggodalom. Nem sokkal később vissza is hoppanált Roxmortsba, majd lassan besétált az iskolába.
Szobájába érve lerogyott kedvenc foteljába, és fáradtan nézett maga elé. Perselus valóban gyilkos, és a múltját nem lehet eltörölni. A személyiségét sem, ő mégis szereti. Vajon mi vár rájuk? Mennyi ideig maradhat mellette? Meg fog bízni benne valaha? Érezte, nem lesz ereje, ha örökké a kétely szikráit fogja látni, egy idő után, bármennyire is szereti, el fog fogyni az ereje. Tudta, hogy erről nincs mit beszélnie, várnia kell, és remélnie.

--
A napok gyorsan teltek, órák és diákok nélkül is. Hermione sokat tanult, készült a versenyre, s Perselus is kísérletezett bájitalával, amit a Próbára akarta vinni. Esténként egymás mellett ültek, olvasgattak. A lány elég nehezen viselte, hogy nem mehet ki sétálni kedvesével, hogy senki előtt nem érintheti meg, sőt, még arckifejezésére is figyelnie kell. A tanár számára ez egyszerűbb volt, hiszen ő már gyerekkora óta mindig játszott. Most egyszerűen volt egy hely, életében először, ahova örömmel lépett be, ahol egy kicsit levethette az álarcokat. Sokszor önmagát is meglepte az, amit kedvese kihozott belőle. A mosolyok, a beszélgetések, az ölelések.

- Sétálni akarok! – dühöngött sokadszorra úgy, mint egy durcás kislány. Perselus morcosan ránézett, már elégszer megbeszélték ezt.

- Megint kezded? – nyögte fáradtan. – Tudod, hogy nem lehet.

- Nem bírom a bezártságot. Kérlek – nézett könyörgően a férfira. Az elmúlt néhány nap alatt még jobban megismerte a másikat, mint előtte a több heti együttlakás alatt. Érezte, hogy hatással van a másikra.

- Mégis hogyan?

- Kiábrándító bűbájjal. Rajtad, vagy rajtam.

- Megőrjítesz. Miért nem tudsz itt maradni velem? – húzta magához, majd lágyan megcsókolta, mint egy nyomatékot adva szavainak. Egészen kifordult önmagából, bár a napi viták még most sem tűntek el, inkább kedves évődésnek tűntek, mint igazi vitának.

- Mert szeretném egy picit, azt képzelni, hogy normális vagyok, veled együtt. Hogy sétálhatok a kedvesemmel szabadon… - suttogta, miközben a férfihoz simult, és nyakszirtjét simogatta. Perselus dühösen felnyögött, de rájött, nem lesz nyugta, amíg nem enged a lánynak.

- Rendben, de utána már nem zaklatsz semmivel – morgott kelletlenül. Furcsa volt a helyzet, az alkalmazkodás, és az, hogy tulajdonképpen a lány kedvére tenni nem is esett olyan nehezére, mint ahogy mutatta.

- Köszönöm – ölelte magához boldogan mosolyogva a férfit. Szeme úgy csillogott, mint egy vidám kisgyereké.

Nem sokkal később egymás mellett sétáltak a parkban, a lány láthatóan, a tanár láthatatlanul. Hermione kezében könyvet tartott, így messziről úgy nézett ki, mintha magában motyogva olvasna. Beszélgettek, s a griffendéles végre megkapta, amit már napok óta akart, hogy egy pillanatra „normálisnak” képzelhette a kapcsolatukat. Még mindig inkább csipkelődéssel töltötték az időt, mintsem igazi társalgással, de jól érezték magukat együtt. Nem is sejtették, hogy valaki figyeli őket, s hogy ez a valaki sejti, hogy a lány nem egyedül sétál. Árgus szemekkel figyelte az olykor furcsának tűnő mozdulatokat. A lány néha oldalra fordult, majd elmosolyodott, vagy felhúzta a szemöldökét, mintha rosszallná, amit a könyvben olvasott. Egyszer egy hajtincs magától változtatott helyet, és talárján is érdekes gyűrődések látszottak.
Mindezt valaki megfigyelte, és megjegyezte, miközben ők nyugodtan sétáltak.

--

A szilveszter érdekesnek ígérkezett, a Rend főhadiszállásán ünnepeltek, ahol McGalagony külön kérésére mindkettejüknek meg kellett jelennie. Nem sok kedvük volt hozzá, de nem tehettek mást, az igazgatónő kéréseit parancsként kellett értelmezni.

Emellett Hermione izgatott is volt, hiszen az igazgatónő felhívta a figyelmét, hogy estélyi ruhában érkezzen. Kedvetlenül ment a Roxmortsba ruhát keresni, s kedvenc boltjában kötött ki, ahol a férfi ajándékát is vette. Csak nézelődni akart egy keveset, majd továbbmenni talárszabászatba, de az eladó hölgy szavai megállították.

- Ruhát keres, ugye?

- Igen – bólintott meglepetten.

- Van egy különleges darabom, próbálja fel – mondta, majd eltűnt néhány percre és egy selymes csillogású, fehér színű ruhával tért vissza.

- Köszönöm.

Nem értette, miért kellene ezt a ruhát választani, ahogy elsőre végignézte, leginkább egy pántos zsákra emlékeztette. Majd magára vette, s megdöbbenve tapasztalta, hogy az anyag fényesen felvillan, majd egészen más formát ölt. Színe halvány ezüstös fényű lett, s a testére simult. Elöl egyenes dekoltázsú lett, hátul azonban csak egy keresztpánt futott a lapockájánál. Csípőjétől kezdett enyhén bővülni, így a szoknyarész kiemelte nőies alakját. Körbefordult a tükör előtt, s eszébe jutott, hogy egy kesztyű is illene a ruhához. Az anyag ismét fényleni kezdett, majd a halvány izzás a kezét is körbevette, s néhány másodperccel később egy hosszú kesztyű simult a bőrére.

Elgondolkodott, hogy vajon hogy tetszene a ruha Perselusnak, s arra jutott, ha ennél is kihívóbb lenne, a férfi bezárná a szobájába. Elképzelte a helyzetet, s ekkor a ruha felfénylett, s egészen megváltozott. A mell feletti dekoltázs teljesen eltűnt, egészen a nyakáig zárt lett, azonban melle alatt egy hullámvonalban ezüstös csipke jelent meg, amely sejtetni engedte alakját. Felnevetett. Végül, nehéz szívvel, de levette a ruhát, s kilépett a kis szobából.

- Megveszem – fordult mosolyogva az eladóhoz. Az árban kellemesen csalódott, a hölgy megmondta, hogy törzsvásárlóknak kedvezményt ad, így alig került többe, mint amit eredetileg szánt rá.

--
Délután kitessékelte a férfit, hogy elkezdhessen készülődni.

- 5 óra elég lesz a kisasszonynak, elkészülni? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, gúnyosan.

- Ha még itt rabolod az időmet, akkor nem – tessékelte ki a tanárt szigorú arccal. - Majd fél kilenckor kopogj, hogy együtt mehessünk.

- Nem jó, inkább menj oda, és majd később érkezem én is.

- Rendben, csak menj már – egyezett bele kelletlenül. Akárhogy is érzett, be kellett látnia, a férfinek igaza van.

Mikor végre egyedül maradt, izgatottan kezdett készülődni. Megfürdött, majd már megtanult bűbájjal kiegyesítette a haját. Általában nem bajlódott ilyesmivel, de úgy gondolta, most érdemes. Előkeresett egy korábban Ginnytől kapott könyvet, s a kiválasztott kontyot kicsiny fehér rózsákkal varázsolta a szokásos kócrengetegből. A következő lépés a smink volt, halvány ezüstös csillogású vékony csíkkal kiemelte a szemét, majd egy enyhe szájfényt használt. Elégedett volt az eredménnyel. Óvatosan felvette a ruhát, s elképzelte, a kívánt formát. Várt egy keveset, majd a tükörbe pillantva tátva maradt a szája.

Az első meglepetés a ruha színe volt. Nem ezüstös volt, mint a boltban, hanem mélybordó. Első ránézésre zártnak tűnt, de valójában a melle feletti rész csipke volt, ugyanúgy ahogy a háromnegyedes ujja. Az anyag egészen a csípőjéig rásimult, és ugyanúgy alatta kezdett el bővülni, mint ahogy a boltban is. A derékrész olyan volt, mint egy fűző, ezzel is kihangsúlyozva karcsú derekát. A fűző vonalát egy kicsit sötétebb bordó, majdnem fekete hímzés emelte ki, amely a szoknyán is végigfutott. Elégedett volt az eredménnyel.

Egy hosszú kabátot vett a ruha fölé, majd elindult az igazgatónőhöz. Örült, hogy hoppanálhat, és nem kell végigsétálni szandálban a parkon, majd le a Roxmortsba, hogy hoppanálhasson.

A kandallóból kiérve észrevette, hogy már sokan megelőzték. Szeme megakadt először a Ron-Luna, majd a Harry-Ginny pároson. Letette a kabátját, majd hozzájuk lépett. A fiúk tátott szájjal bámultak, mintha nem ismernék meg. Elmosolyodott, remélte, másnál is eléri ezt a hatást.

Ginnyn látszott, hogy tudja, kinek szól a ruha, és mikor a fiúk nem figyeltek, mókásan rákacsintott.

Hermione később Lupinnal és Tonksszal beszélgetett, majd megérezte, hogy megérkezett az, akire már egy órája várt. Egy kifogással elköszönt, és az asztalhoz indult, hogy igyon valamit. Közben szemével követte a férfit, aki néhány embernek köszönt, majd rideg arccal, távolságtartóan egy szoba sarkában levő fotelba ült, és hűvösen méregette a vidáman beszélgetőket.

Majd szeme megakadt a lányon, s arcára egy pillanatra kiült a megdöbbenés. Nem tudta elszakítani a tekintetét, csak nézte a szoba másik felében álló griffendélest.

Hermione elégedetten szemlélte a hatást, majd kisétált a konyhába, hogy egy kicsit egyedül legyen. Kíváncsi volt, követi-e a férfi.

Perselus egyre dühösebben ült az egész estére kiválasztott helyén. Tudta, hogy a lány játszik vele, s haragudott rá. Tudta, milyen hatással van rá, hogy legszívesebben azonnal odalépett volna, hogy megcsókolja. Végül nem bírt ellenállni a kísértésnek, és magát azzal győzködve, hogy csak jól megmondja a magáét, utána indult.

Ahogy Hermione meghallotta az ajtó zaját, mosolyogva megfordult, de a mosolya lehervadt, ahogy felmérte a férfi hangulatát.

- Ne játszadozz velem! – mordult rá a lányra.

- Mármint? – kérdezett vissza ártatlanul.

- Itt nem mutatkozhatunk együtt.

- Nem mentem oda hozzád… - tetette még mindig a tudatlant, és közelebb lépett. – Te jöttél ki utánam.

Perselus már nem tudott mit mondani, nagyon dühös volt a lányra, hiszen tudta, hogy milyen hatást gyakorol rá, mégis így jött. Másrészt már mindennél jobban vágyta, hogy megcsókolhassa. Végül, ahogy a lány már teljesen előtte állt, magához rántotta és megcsókolta. Máshogy, mint addig, dühösen, birtoklóan. Hermionénak mégis tetszett ez is, hiszen érezte a hatalmat, amit csak azért birtokol, mert nő.

Ekkor az ajtó ismét megreccsent, és Ron lépett volna be rajta, ha a döbbenet nem akasztja meg a mozdulatot. Csak bámult tátott szájjal a párra, akik nem észre sem vették a jelenlétét. Becsukta az ajtót, mintha csak képzelődött volna, majd újra kinyitotta, remélve, eltűnik a rémkép. Nem volt szerencséje, a különbség csak annyi volt, hogy most meghallották, és szétrebbentek. Perselus mérte fel hamarabb a helyzetet, gyorsan berántotta a fiút a terembe, és ahogy Hermione korábban cselekedett, bezárta az ajtót és hangszigetelte a szobát.

- Ugye, ez nem igaz? – fordult a lányhoz, félig dühös, félig remegő hangon. – Csak képzelődtem…

- Ron, nyugodj meg. Nem képzelődtél. Jogom van dönteni, és választani.

- De nem őt! Ő egy gyilkos! Ezt nem gondolhatod komolyan…

- Kérlek. A barátom vagy, el kellene fogadnod a döntésemet – próbálkozott halkan.

- Nem. Vele nem. Ha nem is lenne gyilkos, tanár, és… egy vén, gonosz denevér! Megőrültél?

- Ron! – kiabált mostmár a lány is. - Tudtam, hogy nehezen fogod elfogadni, de hallgass végig. Engem ismersz, tudod, hogyha nem bíznék benne, nem lennék vele.

- Nem ismerlek többé – nézett hidegen a lányra. – Engedjen ki – mordult a professzorra.

- Nem – Perselus ekkor szólalt meg először. Úgy gondolta, ez a csata Hermionére vár, és ha közbeavatkozik, azzal csak árt.

- Mit akar? – üvöltött a fiú magából kikelve. – Megátkoz? Megöl?

- Ismét látszik, hogy a fejét ritkán használja gondolkodásra, Mr. Weasley. Nem ölöm meg, és nem átkozom meg. Bár szívesen megtenném, elhiheti – tette még hozzá sötéten.

- Akkor mit akar? – kezdett megnyugodni. Nem akart semmi mást, csak eltűnni innen. Nem akarta Hermionét látni.

- Elmehet, amint megígéri, hogy hallgat arról, amit látott – felelt hidegen a tanár.

- Megígérem – nézett rá morcosan Ron.

- Ron, érzem, hogy most engem is gyűlölsz, de ha nem hallgatsz erről, akkor engem is tönkreteszel. Kérlek, legalább a barátságunkért.

- Nem vagyunk többé barátok – köpte a szavakat.

- Akkor a barátságunk emlékéért.

- Rendben, csak engedjetek elmennem.

Hermione a fiú szemébe nézett, és érezte, őszintén mondja, nincs más vágya, mint elmenni innen. Feloldotta a varázst, és kiengedte. Elkeseredetten nézett Perselusra, aki keserűen mosolygott.

- Ha velem vagy, tőled is elfordulnak a barátaid. Hiszen igaza van, nem vagyok más, csak egy gyilkos… - mondta fáradt, kiégett hangon. – Nem lenne szabad velem lenned. Senkinek sem jó, ha velem van.

- Nekem jó veled. Nem lökhetsz el magadtól. Nem engedem.

- Nem te döntesz. Nincs jövőnk, ezt be kell látnod – szomorúan nézett a lányra. Le akart mondani róla, mert úgy gondolta így lesz a legjobb neki.

- Gyáva vagy! Megint elmenekülsz, és nem vállalod a következményeket. Ha meg sem próbáljuk, sosem tudjuk meg, mi lehetett volna – tudta, hogy ezzel megsérti, de úgy vélte, talán képes kimozdítani a holtpontról.

A férfi csak nézett rá, fekete szemeiben ezernyi érzelem kavargott. Úgy érezte, ha elég erős, képes lemondani a lányról, hogy legalább ő boldog lehessen. Nem akarta mélybe rántani az egyetlen embert, aki fontos lett számára.

Hermione érezte a férfiben egyre erősödő elhatározást, s megijedt. Nem akarta elveszíteni.

- Szeretlek - suttogta elkeseredetten.