XIX.

Néhány órával később némán sétáltak egymás mellett a parkban. Pár perccel korábban a férfi még morgott, amiért „akarata ellenére” lerángatta a lány, de nem tudott mit tenni. El mégsem átkozhatta sétát követelő diákját…

Még volt egy órájuk a közös vacsoráig, s Hermione mindenképpen meg szerette volna nézni a kastély körüli kicsiny erdőt, és a virágoskertet. Szórakoztatta tanára morgolódása, amiért el kellett kísérnie. Ekkor észrevett egy keskeny ösvényt, amely az erdőbe vezetett. Kíváncsian belesett a félhomályba, de semmi különöset nem látott. Mégis úgy érezte, arra kellene menniük. Megfogta Perselus kezét és a férfi elképedt arcát látva, enyhén felkacagott.

- Gyere, erre szeretnék menni.

- Meddig akarsz még kínozni? – kérdezte morcosan. – Esetleg virágot ne szedjek? – tette még hozzá olyan hangon, mintha valami elviselhetetlen gyötrelemről lenne szó.

- Még vacsoráig, és szedhetnél, bár nem hiszem, hogy az erdőben találni fogsz – felelt, tudomást sem véve tanára felhúzott szemöldökéről, és szenvedő arckifejezéséről. Élvezte a friss levegőt, tetszett neki a park, és szórakoztatta a férfi látványosan előadott unalma.

- Mit akarsz az erdőben? Nem hiszem, hogy jó ötlet itt kóborolni.

- Csak egy kicsit sétáljunk erre, aztán visszamegyünk a kastélyba. Rendben? – mondta úgy, mintha egy durcás kisgyerekkel beszélne.

Perselus egyre dühösebb lett, s Hermione ezt látva sejtette, kissé túllőtt a célon. Halkan felnevetett, ahogy belegondolt, hogy mit szólnának a diákok, ha ezt látnák. Szerencsétlen Piton professzor, aki erdei sétára van kárhoztatva vacsora előtt. Micsoda kínzás… Végül inkább elhallgatott, az összeszorított ajkakat, és az egyre ridegebb arckifejezést látva. Megállt, és a férfit is megállította. Az egyre morcosabban nézett rá, csak szemével kérdezve, hogy mit akar már megint? A griffendéles elmosolyodott, majd egy lépéssel közvetlenül tanára előtt termett. Nagy, ártatlan szemekkel nézett fel rá, két karját a férfi nyaka köré fonva, majd egy bátortalan csókot lehelt az összeszorított ajkakra. Perselus először ellenállt a csábításnak, nem akarta ilyen könnyen adni magát, de nem sokáig bírta, magához rántotta a lányt, és erőszakosan megcsókolta.

- Ne szórakozz velem! – suttogta még mindig kissé bosszúsan, miután elváltak egymástól.

Hermione épp válaszolni készült, mikor hirtelen halk neszt hallott. Felnézett a férfira, kérdőn, hogy hallotta-e. Mindketten megdermedtek egy pillanatra, majd a tanár egy kiábrándító bűbájjal mindkettejüket eltüntette az avatatlan szemek elől. Rosszat sejtettek, pedig itt nem kellett volna ilyet érezniük.

Óvatosan, halkan, figyelve, hogy ne reccsenjen meg semmi a lábuk alatt félreosontak a kicsiny ösvényről. Alig egy fél perccel később egy sötét köpenybe burkolózott vékony boszorkány sietett el ott, ahol az előbb még ők álltak. Megállt mellettük, körbefordult, s így egy pillanatra láthatták az arcát. Majd, mivel semmit nem látott, még szorosabbra húzta magán a fekete köpenyt, és tovább sietett. Meglepve néztek össze, majd mintha csak megbeszélték volna, utána indultak.

Néhány száz méter után egy tisztásra értek, ahol már beszélgetett két nő. Csuklyájuk félrecsúszott, így mindkettejük arca látható volt. Vitatkoztak, s nem figyeltek a környezetükre.

- Miért kellett sértegetned a lányt? Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni – kérdezte dühösen Leay a reggelről ismert fennhéjázó boszorkányt.

- Csak egy sárvérű. Miért tartasz tőle ennyire? – szólt vissza megvetően a másik.

- Hidd el, van rá okom. Olyan ereje van, amit, ha megtanul használni, nem tudunk vele szembeszállni.

- Akkor nem szabad, hogy megérje a pillanatot.

- Nem bánthatom, te is tudod. A legtöbb, amire képes vagyok, hogy nem tanítom. Nem harcolhatok vele.

- Gyenge vagy – suttogta hidegen. – Öljem meg én?

- Perselusszal van, hozzá a te erőd is kevés.

- Visszakozol? Azt hittem, látni szeretnéd még élve…

- Nem ölheted meg! – kiáltott magából kikelve.

- Mert a véred? A gyermeked? – hangjából sütött a gúny.

- Kérlek – nézett könyörgően a hideg szemekbe. -, bármit megteszek érte!

- Akkor csábítsd el Perselust, hogy segítsen, és öld meg, ha végeztél. Nem állhat az utunkba.

- Megpróbáltam, elküldött. Átlátott rajtam…

- Még erre sem vagy képes? Fogalmam sincs, miért hagytalak eddig életben.

- A testvérem vagy!

- Nem vagy jó semmire. Még Falleyt sem intézted el. Pedig parancsot kaptál rá. Ő látott téged.

- A Roxfort területén nem tehettem semmit, te is tudod. Annyira pedig nem ostoba az a halálfaló, hogy elhagyja a védelmet.

- Mostmár kevés időnk van, és Voldemort gyanakszik. – Perselus összerezzent, ezt hallva. Egyre kevésbé értette, amit hallott. – Még meg tudom védeni a lányod, de ha nem találod meg a megoldást, nem tudjuk felébreszteni. Te is tudod, ha rájön, hogy az ő lánya, azonnal megtalálja. Én nem fogom tartani a hátam, ha megtalálja, akkor végetek.

- Nem tudhatja meg – felelt Leay remegő hangon. – Még időben elszöktem tőle.

- Nem kellett volna a szeretőjének lenned. Siess, és vedd rá Perselust, hogy segítsen megoldást találni, és utána öld meg. Nem érdekel, hogyan. Ha Rose felébred, meg tudja magát védeni, elég erős hozzá.

- Megpróbálom.

- Próbálod? – kacagott megvetően. – Az nem elég, kedvesem. A lányod élete a tét…

- A te véred is, nem lennél képes…

- Bármire képes vagyok, ha az életemről van szó. Hát igyekezz! – majd elfordult a reszkető nőtől, és visszaindult az ösvényen. Leay összerogyott, és halkan sírt, remegve.

Hermione döbbenten bámult Perselusra, elég nehéz volt feldolgoznia, amit hallott.
A férfi is elég meglepettnek tűnt, bár jobban rejtette érzelmeit.

- Segítesz neki? – kérdezte suttogva, bár a nő nem figyelt volna fel rájuk, akkor sem, ha hangosabbak.

- Miért tenném?

- Mert a gyerekéről van szó.

- Egy hazug némberről beszélsz. Először a menyasszonyom volt, majd a Nagyúr szeretője lett, mert tőle több hatalmat kaphatott. Eddig nem hajtotta sem más, csak a hatalomvágy.

- Most viszont a lányáért aggódik. Segítened kell neki!

- A határtalan griffendéles ostobaság mintapéldája – sziszegte a férfi. – Te nem hallottad? Meg akarnak ölni, téged is.

- Meg tudom védeni magam, és azt is mondták, hogy téged sem tudnak legyőzni.

- Nem segítek – morgott Perselus. A korábbi csalódást sosem bocsátja meg annak a nőnek.

- Akkor segítek én! – dühöngött a lány.

- És mégis, hogy gondoltad? Odasétálsz hozzá vacsoránál, és kedvesen csevegve közlöd, hogy mindent hallottál, és mielőtt megöletne valakivel, még szívesen segítesz? – mostmár iszonyúan dühös volt. Nem értette, hogy lehet a lány ennyire ostoba és makacs.

- Majd megoldom. Ne foglalkozz vele! – felelt nyugodtan, majd elindult vissza az ösvényen. Perselus füstölögve követte, senki más nem tudta ennyire kihozni a sodrából.

A kastélyig nem szóltak többet egymáshoz, Hermione próbálta elrendezni magában a hallottakat, a tanár pedig leginkább csak magában dühöngött a lány forrófejűségén. Nem akart beleavatkozni Leay ügyeibe. Nem akarta, hogy még valaha is köze legyen hozzá. Gyűlölte a nőt, és úgy gondolta, megérdemli, hogy a Nagyúr megtalálja, és megölj. Másrészt már előre látta, hogy amit a griffendéles elhatároz, azt véghez is akarja vinni. Így nem lesz nyugta, amíg itt vannak, őrizheti majd a keményfejű lányt, nehogy baja essék.

A szobájához érve Hermione csak feltépte az ajtót, és dühösen becsörtetett, tudomást sem véve a férfiról. Így viszont azt sem vette észre, hogy Perselus követi.

Hátra se nézve intett az ajtóra, hogy bezárja, majd vetkőzni kezdett. Még zuhanyozni akart vacsora előtt, s fel sem merült benne, hogy nincs egyedül.

A fekete szemek kedvtelve követték a mozdulatokat, a lányt így látva elég hamar elterelődtek a gondolatai az előbbi témákról. Mikor már csak fehérnemű volt a griffendélesen, halkan megszólalt.

- Nincs szükséged esetleg segítségre? – kérdezte rekedtes hangon.

A lány döbbenten, és ijedten pördült meg, majd meglátva tanárát szikrázó szemmel reagált.

- Mit akarsz itt? – felelt kissé emelt hangon. Zavarban volt, hogy ennyire nem figyelt, s hogy ilyen helyzetbe került, de ezt mindenképpen leplezni akarta, sikertelenül.

- Segíteni – tetetett ártatlanságot. Így egészen másként festett, mint ahogy a lány megszokta. Látta a férfi szemében csillogó vágyat, s visszagondolva a délutánra, neki is kezdett minden más gondolat eltűnni a fejéből. Azonban haragudott még, s legalább egy kicsit játszani akart, kiélvezni a hatalmát.

- Mégis miben, professzor? – lépett közelebb, kacéran mosolyogva. Perselus nem tudott mit felelni, csak vágytól egyre sötétebb szemmel követte Hermione mozdulatait. Megőrjíti ez a lány… Ekkor a barna szemek már közvetlen közelről néztek rá kérdően, kihívóan. Apró kezei útnak indultak a férfi vállán, majd mellkasán. Gyorsan lekerült a férfiról a talár, majd az ing, és éppen folytatta volna a másik vetkőztetését, de Perselus magához rántotta, és megcsókolta.

- 10 percen belül kezdődik a vacsora, az Úrnő kéri, érkezzenek időben – hallatszott az ajtón kívülről kopogás után egy házimanó udvarias hangja.

- Köszönjük, ott leszünk – felelt Hermione, hamarabb magához térve, mint őt ölelő tanára.

- Fel kell öltöznöm – fordult a férfihoz. – Miattad nem lesz időm rendesen elkészülni – böködte meg játékosan a mellkasát. Majd gyorsan elsietett zuhanyozni.

Perselus lassabban tért vissza a valóságba, dühös volt, hogy megzavarták őket, semmi kedve nem volt itt abbahagyni, amibe belekezdtek.

Pár perccel később, és jó pár hasznos bűbáj után együtt sétáltak le a lépcsőkön a többi vendéget követve. A teremben több 5-10 személyes asztal kapott helyet, hogy mindenki azzal a társasággal ülhessen le, akivel legszívesebben tölti az idejét. Az egész egy bálra emlékeztette a griffendélest, csak itt senki nem hordott estélyit. Minden más kellék megvolt, a gyönyörűen feldíszített terem, az egymást méregető nagyképű aranyvérűek, akik lekezelően tudomást sem vesznek a félvérek, és mugliszáramzásúak létezéséről, s elkülönülve beszélgetnek. Néhány asztalnál már vidáman beszélgető varázslókat is lehetett látni, az egyiknél pedig három nagyon elegáns boszorkány, és két varázsló foglalt helyett. Halkan visszafogottan beszélgettek, mintegy megmutatva a jókedvűen nevetgélő fiataloknak, hogy hogyan kellene viselkedni. Hermione kezdte úgy érezni, ha sok időt kell itt eltöltenie, megfullad. Valószínűleg Perselus is hasonlóan vélekedhetett, mert megint morgott az orra alatt, de olyan halkan, hogy még a lány sem értette, mit. Csak sejtette, hogy a társaságot, és a vacsorát illeti díszes jelzőkkel.

Végül, felkészülve a legrosszabbra, nagyot sóhajtva elindultak egy még üres asztal felé, remélve, hogy elkerülhetik a nem kívánt társaságot. Helyet foglaltak, és némán méregetni kezdték a teremben ülőket. Hermione nagyon kíváncsi volt, mert nem minden arcot ismert imádott könyveiből, de sejtette, Perselust hiába is kérdezné, legfeljebb egy dühös morgást kapna válaszul. Így megpróbált memorizálni az arcokat, hogy majd később olvashasson a megjelentekről.

Éppen kíváncsian figyelte az egyik idősebb varázslót, aki a mellettük levő asztalnál egy ritka bájital-hozzávalóról tartott előadást. Szívesen átült volna, de nem merte tanárát egyedül hagyni, egyébként sem tartotta valószínűnek, hogy csak úgy odaülhetne közéjük.

- Jó estét! – zavarta meg a gondolatait egy mézesmázas hang, és egy negédes mosoly. - Ülhetnénk hozzád, Perselus? Úgy látom, nincs megfelelő társaságod.

Hermione anélkül is tudta, hogy ki jött megkeseríteni az életét, hogy felnézett volna.
Kezét az asztal alatt ökölbe szorította, ajkát beharapta, hogy ne mondjon valami visszavonhatatlant a nőnek.

- Van társaságom, Olive. Az aranyvérű barátaid biztos szívesen látnak – felelt a férfi megvetően a szőke boszorkánynak.

- Ugyan már Perselus, ne gyerekeskedj – folytatta, mintha nem hallotta volna az elutasítást. – Természetesen a te társaságod sokkal csábítóbb. Mindjárt megérkezik Lora is, és csatlakozik hozzánk.

A griffendéles diák egyre idegesebb lett, úgy érezte, felrobban, ha ezt egész este el kell viselnie. Perselus észrevétlenül megfogta a kezét az asztal alatt, és megszorította, mintegy jelezve, hogy legyen türelmes, és hallgasson.

- Jó estét, kedvesem! – lépett az asztalhoz műmosollyal az arcán Leay. Még látszott rajta, hogy valami megviselte délután, de viszonylag összeszedte már magát. Azonnal Perselushoz hajolt, és szájon csókolta. A férfi dühödten lökte el magától, majd szikrázó szemekkel mérte végig.
- Ezt ne próbáld meg még egyszer! – sziszegte fenyegetően. Hermione az előbbieket látva, már vörös fejjel, összeharapott ajkakkal ült, és alig bírta visszafogni magát, hogy ne kapja elő a pálcáját és küldjön valami rontást a nőre.

- Ugyan már, drágám, ne legyél ilyen elutasító. Hiszen a menyasszonyod – mosolygott még mindig ugyanúgy a szőke boszorkány. Kék szemei parancsolóan villantak a másik felé, aki némán helyet foglalt Perselusszal szemben.

- Nem a menyasszonyom – sziszegte olyan hangon, hogy a vele szemben ülő boszorkány megremegett. - Egész este el kell viselnünk a társaságotokat? – mordult még rájuk.

- Lehetnél udvariasabb is – folytatta töretlenül mosolyogva a szőke. – Természetesen itt maradunk. Nem hagyhattunk egyedül vele, kegyetlenség lett volna – intett lekicsinylően a griffendéles felé.

- Ezerszer többet ér mindkettőtöknél. Egész este játszani akarsz? Egyszerűbb lenne, ha végre elmondanád, miért vagytok itt, és utána eltűnnél – hangja hideg volt, és arca nyugodt. Mégis olyan fenyegető pillantással figyelte a szőke nőt, hogy a kék szemek egy rövid időre elsuhantak róla.

- Gratulálok, Miss Granger, meglágyította a mi professzorunk jégszívét. Bár nem értem, mit akar elérni. Valahol érthető a választás, hiszen egy aranyvérűnél nem lenne esélye…

- Elég, Olive. Ha nem hagyod abba, nem állok jót magamért. Segítségre van szükséged, különben nem lennél itt. Beszélj, de arról, hogy mit akarsz! – szemei szikráztak, arca elfehéredett, és egyik kezével szorosan tartotta a nő csuklóját. A boszorkány felszisszent a fájdalomtól, de hiába próbálta elhúzni a kezét, nem szabadulhatott. – Beszélj! – ismételte meg mostmár nyugodtabban a tanár.

- Nem itt, Perselus. Vacsora után, a parkban. A kis szajhádat ne hozd magaddal – ahogy kimondta a szavakat, ismét felszisszent. A férfi dühében még erősebben szorította a csuklóját.

Ekkor azonban belépett egy idős varázsló, és rövid beszédet tartotta, majd elkezdődött a vacsora. Hermione végig nem szólalt meg, mert úgy érezte, ha megpróbál mondani valamit, akkor az egy átok lesz a szőke boszorkánynak. Perselus is némán evett, és fekete szemeit nem vette le a két hívatlan vendégről. Kezével olykor, mintegy észrevétlenül végigsimított a griffendéles kezén, hogy megnyugtassa. Ő már ismerte a két boszorkányt, tudta, hogy szándékosan provokálnak. Semmi kedve nem volt az esti találkozóhoz, de tudta, hogy így szabadul meg tőlük a leghamarabb.

Hermione és Perselus az elsők között hagyta el a termet, sietve lépkedtek a szobájuk felé. A lány követte a férfit, tiltakozása ellenére a szobába. Beszélni akart vele, s egy egyszerű tiltás nem akadályozhatta meg.

- Nem mész oda egyedül, ugye? – vágott a közepébe.

- Dehogynem. Te itt maradsz.

- Nem.

- Már megint kezded? – húzta fel a szemöldökét a bájitaltanár. Úgy nézett a lányra, mint egy rosszalkodó gyerekre.

- Nem mehetsz egyedül ahhoz a nőhöz – szorította ökölbe a kezét a griffendéles. Arca ismét kipirult az elfojtott indulatoktól.

A tanár megdöbbenve nézte. Féltékeny lenne? – kérdezte magától. Szinte örült volna, hiszen az azt jelenti, hogy fontos a lánynak. Hiába bizonyított Hermione már többször, ő sosem tudott igazán bízni, folyamatos megerősítésre volt szüksége.

- Megfojtom, ha még egyszer egy újjal hozzád ér valamelyik – folytatta dühöngve a lány. Professzora ezt hallva kesernyésen elmosolyodott, milyen szenvedélyes… Szívesen befejezte volna, amit vacsora közben elkezdtek, de nem tehette.

- Nem fog, ne aggódj. Segítségre van szüksége. Mennem kell, hogy beszéljek vele. Addig maradj itt! – parancsolt rá.

- Persze - öltötte fel a legártatlanabb arcát. Már döntött, kiábrándító bűbájjal követi a férfit. Csak észre ne vegye, túl hamar. Ha már ott vannak, úgysem szólhat semmit. A tanár kisietett, és néhány perccel később sietve követte, láthatatlanul.

Ahogy leért, és kicsit messzebb sétált a háztól, meglátta Perselust. Nem a szőke boszorkány volt ott, hanem Leay. Halkan magyarázott valamit a férfinak, könyörgően nézett rá. A tanár arcáról megvetés és elutasítás látszott, semmi más. A nő hirtelen a nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta. A varázsló azonnal ellökte magától, és dühös szavait már Hermione is értette, aki távolabb állt.

- Mindig is ostoba voltál, Olive. Egyszer hittem neked, de ez többet nem fordul elő. Így nem érsz el semmit, ha életedben egyszer őszinte lettél volna, talán segítek. Viszlát! – és indult vissza a kastély felé.

- Szereted? Úgy, ahogy engem szerettél? – kiáltott utána. Csak egy megvető pillantást kapott válaszul, semmi mást.

Arcán kétségbeesés futott át, mert már nem volt több fegyvere. Mindent megpróbált, hogy ismét megkapja a férfit, hozzáment volna, csak hogy segítsen neki. Szívébe fájdalom markolt, a lányáért…

Hermione futva igyekezett vissza a szobába, nehogy kiderüljön merre járt. Már az egyik fotelban olvasva várta a dühösen visszaérkező kedvesét.