|
XXII. Szeretet
XXII.
Reggel Perselus arra ébredt, hogy fáj a karja. Álmosan pislogva próbálta kitalálni mi történhetett, s lágyan elmosolyodott, mikor meglátta a hozzásimuló békésen szuszogó lányt. Még mindig nehezen hitte el, hogy tényleg itt van, vele, s maradni is akar, hogy valóban szereti őt. Néha úgy érezte, ez olyasmi, amit sosem fog elhinni, hogy talán csak álmodik, s várta, hogy vajon mikor fog felébredni.
Majd mosolya cinikus lett, mikor belegondolt, hogyan reagálnának a diákjai, ha így látnák. Arca ismét változott, ahogy tovább elmélkedve eljutott a lány barátaihoz. Látta, hogy mennyire megviseli, hogy Weasley elfordul tőle, s annak az átkozott Potternek még el se mondta. Nem mintha értelmét látná, az ostoba, nagyképű kölyök úgyse tudná tartani a száját… de ha egyszer Hermionének olyan fontos a véleményük, akkor valahogy bele kellene verni Potter feketelyukszerű fejébe, hogy ezt is el kell fogadniuk. Bár jobban belegondolva ő sem érzett semmi hajlandóságot, hogy „kedvence” képét a minimálisan szükségesnél gyakrabban látnia kelljen, de hát nem is kellene. Talán majd egyszer később, ha együtt élnének Hermionével… itt Perselus arcszíne a szokásos fehérből szép mélyvörösre váltott, mert ráébredt, miről is fantáziál, s legnagyobb bánatára a mellette szundikáló lány is ezt a pillanatot választotta arra, hogy felébredjen.
Álmosan nyújtózkodva még az eddiginél is jobban a férfi testéhez simult, majd elégedett mosollyal szemét még mindig becsukva arcát a mellkasához dörgölte, néhány játékos puszival körítve, s a Perseluson átfutó borzongást megérezve halkan felnevetett. Kíváncsian kinyitotta szemeit, s meglepve vette észre a szokatlan arcszínt.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva. Hirtelen megszűnt minden álmossága.
- Persze – ölelte át zavartan mosolyogva.
Élvezték, hogy egymás mellett lehetnek, s nem kell tartaniuk semmitől. Bár nem beszéltek róla, mindketten tudták, hogy a Roxfortban nem lehetnek ennyire óvatlanok, s próbálták kihasználni a viszonylagos szabadságukat, amíg még lehetett. Nehezen keltek fel, hiszen már csak egy nap, egy bál, s másnap reggel vissza kell térniük az iskolába. Hermione játékosan visszacsábította kedvesét az ágyba, miután már megmosakodott és felöltözött.
- Még korán van, maradj még – nézett rá kérlelően. Perselus nem tudott ellenállni, melléfeküdt, s ismét magához ölelte. Látta a barna szemekben megcsillanó szomorúságot, és aggodalmat, amit ő is érzett. Nem sok kedve volt szembenézni a jövővel. Azt érezte, amit már sok szerelmes előtte, hogy bárcsak megállíthatná az időt, hogy itt maradhassanak, így, együtt, és ne kelljen szembenézni azzal, ami következik.
- Mennünk kellene… - morogta kelletlenül. Szíve szerint maradt volna, annyira más volt így minden, s furcsa volt ugyan, de jó.
Az előző este megváltoztatott valamit közöttük, közelebb kerültek egymáshoz. Hermione volt a második ember, akiben hosszú évek óta megbízott, de ez mégis különbözött attól, ahogy Albust közel engedte magához. A lány érezte őt, elfogadta, és szerette. Úgy ahogy volt, a múltjával, a hibáival, a döntéseivel, az örök gúnyos személyiségével, a komorságával. Hihetetlen érzést volt, hogy valaki elfogadja őt így, s így van szüksége rá. Mindig úgy érezte, hogy ő egy halott ember, akire már nincs szüksége a világnak, aki már nem tehet semmit. Nem értette Albust, hogy miért neki kellene élnie... Ő egy egész volt Hermione nélkül is, de általa többé vált. Kinyílt a jövő, értelmet nyertek az elkövetkezendő évek, ha vele töltheti el.
Nem függés volt ez, hanem Perselus egyszerűen olyan, mint az Éjvirág. Nappal, amikor minden más virág kinyílik és illatozik, ő bezárul, s ezért senki nem érdeklődik iránta. Egy fekete virág, amely ridegnek, zárkózottnak, hidegnek tűnik, azonban ha valaki veszi a fáradtságot, s megpróbálja megérteni, megláthatja éjszaka. Ekkor az Éjvirág kinyílik, s bár nem szép, úgy, ahogy a többi virág, mégis különleges, varázslatos, többet ad, mint bármely más. Hermione megértette ezt, s megkereste a férfi éjszakáját, ahol kinyílik, s ezért hálás volt. Mindezt nem tudta volna így megfogalmazni, homályos sejtette csak, ahogy kedvese barna szemeibe nézett.
Ady Endre
HA SZERETLEK. . .
Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő; álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom --
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek. . . Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!. . .
De mért?. . . Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt, --
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyújtó pillanat!. . .
**
Lesétáltak reggelezni, ahol szerencsére Hermione barátait látták meg hamarabb, így ismét elkerülhették két kedvenc boszorkányukat. Leay nem csak azért nem hagyta még el a kastélyt, mert beszélni akart Perselusszal, a lánya miatt, még egyszer biztos ígéretet akart a segítségre, hanem mert várt még rá egy kínos esemény…
A fiatalok vidáman beszélgettek, s amikor bájitalokra terelődött a szó, Hermione nagy meglepetésére a tanár is bekapcsolódott, s ami még furcsább volt, a szokásosnál kevésbé volt cinikus, vagy gúnyos. Az étkezés így jó hangulatban telt, majd együtt sétáltak át a terembe, ahol az eredményhirdetés zajlott. Itt Perselus egyedül hagyta a vidám kis csapatot, mert nekik külön helyet tartottak fenn. A termet a Próba óta már átrendezték. A nézők lebegő helyei megmaradtak, a hozzájuk tartozó asztalokkal együtt, középen azonban egyetlen nagy színpadféleség emelkedett a levegőbe, miután minden jelölt és mester elfoglalta a helyét. Velük szemben ültek a bírók, akik közül a legidősebb szólásra emelkedett. A halk beszélgetés is megszűnt, s mindenki némán várta, hogy mit készül mondani.
- Tisztelt Boszorkányok és Varázslók, örömmel kell megjegyeznem, hogy az idei Próbán jelentősen többen vettek részt, mint az elmúlt években. Sajnálatos, hogy egy Mesternő nem tartotta be a szabályokat, s így rangjától meg kell fosztanunk. Miss Leay, kérem, fáradjon ide! – hangja hűvös volt, s nyugodt, de arcáról sugárzott a mélységes megvetés.
Amikor a megviselt fiatal nő előtte állt, elmondott egy Hermione számára ismeretlen varázsigét, s az előtte lebegő könyvben a lapok mozgásba kezdtek, majd a kívánt oldal elérésekor elcsitultak. A pergamenlapok ezután felizzottak, s a nő pálcájából egy arany gömb lebegett a férfi pálcája felé. A gömb eltűnte után a bíró ismét megszólalt.
- Miss Leayt rangjától megfosztottam, neve a Bájitalmesterek könyvéből örökre törlésre került.
A nő magába roskadva sietett vissza a székéhez, lépteit halk, megvető suttogás kísérte.
- Most pedig, örömtelibb feladatok várnak még ránk – folytatta mostmár ismét negédesen mosolyogva a főbíró. – Be kell jelentenem, hogy minden Bájitalmester és mesternő megőrizte rangját, mert főzetük méltónak bizonyult. Kérem, emeljék fel pálcáikat! – hangzott el a felszólítás, majd miután mindenki teljesítette, az előtte ülő mesterek közül, ismét elhangzott az előbb varázsige. A könyv felragyogott, s a bíró pálcájából rengeteg kicsiny arany gömb indult útjára, hogy a pálcákat elérve eltűnjenek. Hermione elkerekedett szemmel figyelte a különleges jelenséget.
- A bájitalok bemutatására az avatás után kerül sor. Ezen kívül, bejelenthetem, hogy jelöltjeink közül egy, név szerint Adela Maluer hibátlan munkájával elnyerte a Bájitalmesternői rangot. Kérem, hogy lépjen előre, s emelje fel a pálcáját! – fordult egy idősebb, jelentéktelen külsejű boszorkányhoz.
Az előző folyamat ismét lezajlott, de most Adela volt az egyetlen érintett. A teremben mindenki tapsolni kezdett, mire a boszorkány körbefordult, s meghajolt a mesterek, jelöltek, nézők, s végül a bírók felé, ahogy a hagyományok kívánták.
Végül bemutatásra kerültek a most először nyilvánosan elkészített bájitalok, s Hermione úgy érezte, kínzás, hogy nem jegyzetelhet le minden egyes szót. Elmondták a főzetek hozzávalóját, elkészítésük alapvető lépéseit, s hatásait. Minden mester és mesternő saját bájitalát mutatta be, így nem meglepő módon Perselus beszámolója igen rövidre sikeredett.
Végül az utolsó ismertető elhangzása után véget ért az avatás, s lassan mindenki elhagyhatta a termet. Ekkor már jócskán elhagyták az ebédidőt, így egyből megtelt az a terem, ahol étkezni szoktak. Hermione intett Perselusnak, hogy üljön hozzájuk. A sápadt arcra halvány mosoly költözött, ami ellágyította rideg vonásait, s ezt néhány boszorkány a teremben tágra nyílt szemmel kísérte. Látszott rajtuk, hogy most ébrednek rá, hogy milyen vonzó is tud lenni a rideg álca mögé bújt Bájitalmester. Hermione látva a vágyakozó pillantásokat, elvörösödött, legszívesebben mindenki előtt kedveséhez lépett volna, hogy szorosan magához ölelje, és megcsókolja, ezzel is megmutatva, kihez is tartozik a férfi. A tanár a néma küzdelemből, és a figyelő szemekből nem sokat vett észre, hiába volt kém, a női érzelmek terén nem rendelkezett komoly tapasztalatokkal, egyébként is egy csillogó barna szempár töltötte ki minden gondolatát. Kényelmesen griffendéles diákjához sétált, s miután helyet foglalt, viszonylag türelmesen válaszolgatott a bájitalával kapcsolatos kíváncsi kérdésekre.
Miután végeztek, megbeszélték, hogy pihennek a bálig, s majd előtte találkoznak. Hermione megkérte új barátnőit, hogy jöjjenek majd át már egy órával korábban, hogy együtt készülhessenek el. Bármennyire is elégedett volt a szilveszteri külsejével, remélte, a lányok segítségével ismét hasonló hatást érhet el, persze Ron-körítés nélkül.
Mosolyogva indult sétálni Perselusszal a parkba. Némán lépkedtek egymás mellett, s szomorkás hangulat lengte őket körül. Mindketten arra gondoltak, hogy júniusig most utoljára sétálhatnak kettesben nyugodtan, anélkül, hogy ennek bármi következménye lenne.
Olykor összemosolyogtak, fájdalmasan-boldogan, hogy együtt lehetnek, legalább most. Végül a sétát Hermione szobájában fejezték be, aki ragaszkodott hozzá, hogy felmenjenek, mert el kell készülnie a bálra. A férfi döbbenten faggatta, hogy mégis mit akar csinálni 4 órán keresztül, de csak egy „te ezt nem értetheted” pillantást kapott válaszul. Követte a lányt a szobájába, ha már nem sétálhatnak tovább, akkor legalább vele lesz, amíg még büntetlenül megteheti. Hermione nem is vett róla tudomást, elkezdte ledobálni a ruháit, hogy megfürödhessen, azzal azonban nem számolt, hogy kedvese ezt nem fogja olyan egyszerűen engedni. Ahogy belépett a fürdőbe két kar ölelte át hátulról, és egy forró lehelet perzselte a vállát. Kissé bosszúsan megfordult, hogy kiküldje a férfit, de Perselus egy csókkal elhallgatatta. Lágyan cirógatni kezdte a lány hátát, majd csókokkal borította a nyakát és a mellét. A lány ellenállása hamar megszűnt, s kacéran mosolyogva húzta be a zuhany alá már levetkőztetett kedvesét.
**
Amikor elérkezett az öltözködés ideje Hermione ellentmondást nem tűrően tolta ki a férfit az ajtón. Barátnői mostanra ígérkeztek, egyedül akarta várni őket. Nem volt szerencséje, pont mikor egy utolsó csókot lehelt Perselus szájára, már az ajtóban, akkor értek oda, és zavartan köhécselni kezdtek, mire a pár szétrebbent. A bájitaltanár aznap már másodszor vett fel egy mélyvörös arcszínt s sietve elköszönt, majd eltűnt az ajtaja mögött.
A griffendéles hasonlóan elpirulva invitálta be barátnőit, majd egy gyors pálcaintéssel eltűntette a szétszórt ruhákat, s próbált nem tudomást venni a halkan kuncogó boszorkányokról.
Végül néhány pikáns megjegyzés után elterelődött a téma, s neki kezdtek az izgatott készülődésnek. Először mindhárman felvették a ruhájukat, megegyezve, hogy a sminkjüket és a hajukat utána készítik el. Hermione ruhája vágyakozó sóhajokat váltott ki a másik két boszorkányból, majd segítettek neki eldönteni, hogy milyen formát is kívánjon.
Lilien ruhája sötétkék volt, kiemelte világos bőrét és sötét szemét, míg Rea halványrózsaszín ruhája kihangsúlyozta rózsásabb arcszínét. Hermione végül egy fehér-ezüst színkombinációt választott. Kihívóbb szabást választott, mint szilveszterkor. Vállát fedetlenül hagyta, melle fölött egyenes vonalú felsőrészt egy vékony ezüst-fehér fonatszerű pánt tartotta, mely a nyakára simult, hátul egészen a derekáig kivágott volt s csak hajszálvékony ezüstszálak futottak végig a gerince mentén, s azzal párhuzamosan, mozdulataitól függően ezüstösen csillogva. A szoknya a csípője alatt kezdett el bővülni, s egyik oldalon a combjáig fel volt hasítva. A hasítékot ezüstszínű hímzés szegélyezte, ugyanolyan, amilyen a mellrészt fonta körbe.
Ezután feltűzték a hajukat, a lány hullámos barna tincseiből egy ügyes bűbájjal lágy kontyot varázsoltak, amibe apró ezüstfénnyel csillogó virágokat hintettek. S hasonló színekkel sminkelték ki. A hosszú munka után mindhárman gyönyörűek lettek, de mégis tagadhatatlanul a griffendéles lett a legszebb. Talán nem is a ruhán múlt, hanem a belülről sugárzó boldogságon.
Tudta, hogy most mutatkozhat utoljára nyugodtan Perselusszal, s esetleg táncolhat vele, bár ebben már némileg kételkedett, hogy megtörténik. Számára már az is örömet jelentett, hogyha tetszeni fog így a férfinek, s vele töltheti az estét.
Ekkor halkan kopogtak, s Hermione izgatottan, zavartan elpirulva sietett ajtót nyitni, de meg is nyugodott, mert csak Riel jött barátnőiért. Egy pillanatra elakadt a szava, ahogy meglátta a griffendélest, majd nehezen visszanyerve lelki egyensúlyát, megdicsérte mindhármukat, s magával vitte a két olasz boszorkányt.
Hermione egyedül maradt, s remegve várta kedvese érkezését. Elképzelte a fekete szemekben felizzó vágyat, s álmodozva gondolt a rájuk váró estére, és éjszakára. Számára ez a szerelem egyszerűbb volt, mint a férfinek. Persze, fájt, hogy barátainak nem beszélhet róla, de ők az utolsó időkben egyébként is elfordultak tőle, így bár érezte hiányukat, nem jelentett számára kérdést, hogy ki a fontosabb. Szomorú volt, hogy nem sétálhat majd szabadon, Perselusba karolva a Roxfortban, hogy nem ölelheti át, amikor csak szeretné, hogy titkolózniuk kell, de vérbeli griffendélesként ebben is a kihívást látta. Izgalmasnak ígérkezett a titkolózás, a rejtőzködés, s nem tudta, mekkora fájdalmat tud okozni az, hogy nem simulhat majd kedvese karjába, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Hiába volt a legokosabb boszorkány hosszú ideje a kastély falai között, hiába volt sokkal érettebb, mint kortársai, s kapott rengeteg tudást Ilenától, mégis egy szerelmes fiatal lány volt, aki nem látott túl a rózsaszín felhőkön. Sejtette, hogy Perselus számára nem ennyire egyszerű, de mégse tudta másként látni a helyzetet. Boldog volt, hogy szeret, s hogy úgy érzi, szeretik…
Halk kopogásra az ajtóhoz lépett, s félős, naiv mosollyal nyitotta az ajtót. A férfi számított rá, hogy kedvese szép lesz, hiszen már szilveszterkor láthatta, de most egészen megdöbbent. Hermione nem szép volt, hanem mintha megváltozott volna. Arcvonásai ellágyultak, a smink kiemelte csillogó szemeit, haja nem csak kezeletlenül hullott arcába, hanem lágyan övezte azt, ezzel is kiemelve karcsú nyakát. A ruha szabása bár keveset mutatott, sokat sejtetett, s Perselus már érezte a vágyat, hogy a karcsú testet magához szorítsa, sürgető késztetésnek eleget téve gyorsan eltűntessen minden anyagot, amely testük közé állhat. Csak állt, s csodálva nézegette az elétáruló látványt, majd lassan szinte álomból ébredve karját nyújtotta diákja felé.
Ahogy beléptek a terembe halk suttogás indult, s a pletyka is szárnyra kélt, túl jól mutattak együtt ahhoz, hogy a féltékeny boszorkányok ezt szó nélkül hagyják. Ezúttal Perselus is kitett magáért, haját összefogta, s kevés parfümöt is használt, ezzel igencsak meglepve a lányt. Az összhatás azonban megdöbbentő volt, fiatalabbnak látszott, s egészen megváltozott azáltal, hogy olykor elmosolyodott.
Jól érezték magukat, olykor halkan beszélgetve, sokszor csak némán hallgatva ültek egymás mellett, s élvezték, hogy egyszerűen csak itt vannak, együtt.
- Szabad egy táncra? – nyújtotta a kezét nyugodtan Hermione felé egy keringőnél.
A lány csak kérdőn-döbbenten kereste a fekete szemeket, hogy megbizonyosodjon, a férfi komolyan gondolja. Majd elmosolyodva felállt, s a táncparketten kedvese karjába simulva táncolt, minden mást elfeledve. Boldog volt, szerelmes és fiatal.
Perselus érezte ezt, s nem akarta elrontani Hermione örömét. Ő érezte, hogy sokáig most utoljára ölelheti így magához, s már megtanulta, hogy a mostani boldogságnak meglesz még a böjtje. Már elvesztette azt a hitet, amivel a fiatalok vágnak neki a rájuk váró akadályoknak. Szíve mélyén csak nyugalomra, biztonságra, és szeretetre vágyott, amit sosem kaphatott meg. Remélte, hogy ez a néhány perc örök emlék marad mindkettejüknek, hogy a legsötétebb időkben is legyen egy olyan gondolat, amibe kapaszkodhatnak, amit felidézhetnek, és erőt ad elviselni, ami következik.
Az éjszaka mindketten próbáltak minden mást elűzni a gondolataikból, ami elronthatta volna a hangulatot. Mindketten úgy érezték, nem olyan nagy kérés a sorstól egy pillanatnyi boldogság. Egymás karjába simulva aludtak el, talán hosszú ideig utoljára. Reggel mindketten szomorúan ébredtek, hiszen búcsúzniuk kellett a helytől, ahol egy időre felhőtlenül együtt lehettek, ahol elfelejthették, hogy ők tanár, s diákja, hogy a férfit a világ megveti, és gyűlöli, hogy valójában minden együtt töltött perc lopott boldogság…
Perselus számára ez a néhány együtt töltött óra, többet jelentett, mint hosszú évek óta bármi. Tisztában volt vele, hogy kedvese felelőtlen, meggondolatlan, ha róluk van szó, s hogy később könnyedén bajba kerülhetnek, mégis, ő itt értette meg először, hogy milyen érzés önként megnyílni, úgy, hogy tudja, a másik szereti, elfogadja…
Elhatározta, vigyáznia fog a lányra, hogy ne kerülhessen bajba, hogy ne kelljen elveszíteni a hitet, az ártatlan naivságot, ami fiatalsága miatt körüllengte. Talán e tulajdonságai miatt tudta megtörni a férfit körülvevő jégpáncélt, az őszinteség, tisztaság áthatolt a keserűségből, és magányból épített falon. Úgy érezte, mindennél fontosabb, hogy a mellette lépdelő kócos barna lány mosolyába ne költözzön keserűség.
Pilinszky János: Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idõ
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul, és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
