XXIII.

Ahogy Hermione kilépett a kandallóból egyből az igazgatónővel találta szemben magát. Gyorsan arrébb lépett, utat adva a professzornak, s leporolta a talárját. Majd miután már mindketten megérkeztek, McGalagonyhoz fordultak.

- Üdvözlöm önöket újra a Roxfortban! – mosolyodott el.

- Köszönjük – felelt kedvesen a lány, míg a férfitól csak egy morgásra tellett.

- Egy kérdésem lenne még, mielőtt elmennek – kezdett bele az igazgatónő. Hermione csodálkozva figyelte az arcát, ha nem ismerte volna hetedik éve, azt gondolja, cinkosságot lát -, azzal kapcsolatban, hogy Miss Granger a pincében levő szobájában kíván-e maradni, vagy visszatérne a klubhelységbe?

Egy pillanatra elfeledkezve a körülményekről a lány szeme kérdőn Perselusra tévedt, de a férfi csak kifejezéstelen arccal meredt maga elé. Majd ráébredve, milyen árulkodó is volt az előbbi mozdulata, gyorsan visszafordult a professzorasszonyhoz. Még jobban meglepődött, mert egy mindentudó mosolyt látott…

- Még folytatnunk kellene a kivetítő bájital fejlesztését, mert eddig csak egy homályos alakot sikerült elérni, és ehhez szükségem lenne a professzor segítségére – szólalt meg végül.

Hermione, remélve, hogy hangja remegése nem lesz túl árulkodó. Legnagyobb megdöbbenésére, az igazgatónő még mindig mosolygott, furcsán, tőle szokatlanul. A griffendéles egy kicsit belepirult a helyzetbe, s magában szidta a tanárát, hogy miért nem képes már megszólalni.

- Rendben, Perselus?

- Segítek – hangzott a morcos felelet. Ha nem az igazgatói irodában vannak, a lány valószínűleg ott helyben nekitámad ezért a hangszínért. Kezdte érezni, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, egyiküknek sem, újra a Roxfortban.

- Köszönöm, akkor ezt megbeszéltük, Perselus, távozhat, még váltanék egy szót Miss Grangerrel. Ha kívánja, megvárhatja az irodám előtt – tette még hozzá, ismét a már korábban látott mosollyal.

Erre már a bájitaltanár is enyhe döbbenettel reagált. Miért akarná ő megvárni? Mármint persze, hogy meg szeretné, de ezt az igazgatónő honnan tudja? Felmerült benne a kérdés, hogy az igazgatói irodával a „mindent tudok, ami az iskolai falai között zajlik” képesség is McGalagonyra szállt. Ez a gondolt eléggé megrettentette, hiszen akár az állásba is kerülhet. Bár úgyis elege volt már a rengeteg ostoba diákból, de ha el kellene hagynia a Roxfortot, akkor Hermionét se láthatná júliusig. Maga is meglepődött azon, hogy ez a gondolat mennyire fájdalmas.

A griffendéles kérdőn nézett az igazgatónőre, rosszat sejtett…

- Miss Granger, maga is tudja, hogy sem a Főnix Rendje, sem én nem kötünk mindent a minisztérium orrára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem szükséges az óvatosság, mert az iskolai falai között nem mindenki hűséges hozzánk. Remélem ezzel tisztában van. Úgy gondoltam, erről önnel beszélek, és nem Perselusszal – nézett elgondolkodva a lányra.

- Öhh – hangzott az értelmes felelet. Már végképp semmit nem értett. Most az igazgatónő tényleg arra gondol?! Tud róluk? Még a gondolatba is belepirult. Végül megérezte, hogy még mindig őt figyeli, s válaszra vár, így gyorsan rendbe szedte magát lelkileg. – Rendben.

- Még valami – állította meg a sietősen távozni készülő lányt -, Mr. Malfoy tárgyalására a jövő héten kerül sor. Perselus fogja elkísérni, mert bár ott nem szabadna veszélyben lennie, tartunk a halálfalóktól.

- De Perselus nem védhet meg tőlük – nézett értetlenül Hermione. Észre sem vette, hogy milyen árulkodó volt ez az egyetlen mondat. Az igazgatónő mindenttudón elmosolyodott.

- Valóban, de lesznek ott aurorok is, s ha Voldemort bármire készül, a legegyszerűbb, ha Perselusra bízza a munkát. Ő előre szól, mi pedig megakadályozzuk – magyarázta el a helyzetet. – Köszönöm a türelmét! – szólította fel távozásra a gondolataiba merült griffendélest.

Hermione gyorsan lesietett a lépcsőkön, s legnagyobb megdöbbenésére Perselus nagyjából két méteres távon sétált oda-vissza.

- Perselus? – állította meg. A férfi ránézett, arcán először egy mosoly suhant át, majd visszanyerte eredeti álcáját, s mogorván pislogott az előtte állóra.

- Mehetünk, Miss Granger? – kérdezte gúnyosan.

- Igen – hangzott a dacos válasz. Először mélyen megbántották a szavak, és a hangsúly, majd ráébredt, hogy hol is vannak, s hogy mire számíthat ezentúl, ha nem a szobájukban vannak. Érezte, hogy nem lesz egyszerű ez a néhány hónap júniusig.

Ahogy odaértek, a lány pillantásával kérte a férfit, hogy menjen be hozzá, hogy beszélhessenek, hiszen a folyosókon ezt nem tehették meg. Már útközben is látszott, hogy itt nem lesz egyszerű beszélniük, néhányan boldogan integettek a lánynak, s léptek volna oda hozzá, kikérdezni a Próbáról, de meglátták a mellette lépdelő néma, fenyegető bájitaltanárt, s inkább későbbre halasztották a beszélgetést.

- Ebéd után várom, ha addigra képes megfelelően a bájitalra koncentrálni – fordult hozzá hidegen a tanár, majd mielőtt a griffendéles bármit is szólhatott volna, eltűnt a szobájában, egy enyhe fuvallatot hagyva maga után a hirtelen mozdulattal.

Hermione elkeseredett arccal nézett maga elé, egyetlen könnycsepp indult útjára az arcán.

- Nagyon nehéz lesz így – suttogta maga elé. Fáradtan belépett a szobájába, s szomorúan körbenézett. Ahogy pillantása megakadt a hintaszéken, keserédesen elmosolyodott, s lágyan végigsimított a hűvös fán.

Végülis, tudta előre, hogy ez ezzel jár, csak eddig nem akarta magának bevallani. Akárhogy is van, ez a hintaszék mindig eszébe fogja juttatni, hogy szereti őt, csak mások előtt nem mutathatja ki. Bár az igazgatónő tudja… Vajon tényleg tudja? Vagy csak próbálkozott?

Eszébe villant a tárgyalás is, megremegett a gondolatra. Semmi kedve nem volt Malfoyjal találkozni, még úgy sem, hogy a vádlottak padján ül. Bármennyire gyűlölte is a fiút, a gyilkossági kísérletért, a 7 évi megaláztatásért, mégsem kívánta neki az Azkabant. Tisztában volt vele, hogy nem fog megváltozni, az apja befolyása már túl erős lett, mégis, valahol a szíve mélyén mindig is reménykedett. Nehéz volt elfogadni, hogy ennek vége. Lassan megfürdött, majd néhány kósza emlékkép furakodott az agyába, s így nehezére esett jókedvűnek maradni. Vágyott Perselus után, nagyon hiányzott neki, hogy bármikor csak úgy átmehessen. Rosszkedvűen felöltözött, s ebédelni indult. A Nagyterem már jócskán tele volt vidáman fecsegő diákokkal, s Hermionét is vidám felkiáltással, s tapssal köszöntötték.

- Mesélj, milyen volt! – támadta le Ginny, mielőtt még egyáltalán kényelmesen leülhetett volna.

- Érdekes, és megismerkedtem két olasz boszorkánnyal, és egy varázslóval. Hívtak, hogy nyáron látogassam meg őket.

- Hogy nézett ki a varázsló? Mennyi idős? – faggatózott nevetve a vörös hajú lány.

- Nem is tudom, talán velünk egy idős. Azt hiszem kék szeme volt… - kezdte elgondolkodva.

- Azt hiszed? – húzta fel a szemöldökét a vörös, eléggé emlékeztetve a mozdulattal valakire a lányt. Arcán enyhe szomorúság suhant végig, majd felpillantott a tanári asztalra. Egy mogorva, sápadt arcot látott csak, aki nem beszélt senkivel, csak némán, hidegen kanalazta a levest. Belemart a gondolat, hogy mennyire más volt ott, mikor Lilienékkel ebédeltek…

- Még mindig? – kapcsolt gyorsan a Weasley-lány.

- Igen – pirult el mélyen Hermione.

- Azt hittem Ron miatt vége lett – értetlenkedett.

- Megbeszéltük – hangzott a bő válasz. Nem szívesen beszélt erről, főleg nem itt.

- Mikor mesélsz?

- Délután együtt kell dolgoznunk a kivetítő bájitalon, de vacsora után talán ráérek. Vagy ha hamarabb, akkor megkereslek, rendben?

Innentől kezdve semleges témákról beszélgettek, Hermione megpróbált vidámnak látszani, s nem tudomást venni a folyamatosan előtérbe kívánkozó negatív gondolatairól. Felelgetett a többi kérdezőnek, mesélt a Próbáról, illetve a Perselus által feltalált főzetről, de minden más témát óvatosan kikerült. Végül fáradtan ért a szobájába, s rogyott le a hintaszékbe. Nem tudta, hogy fogja ezt kibírni, az örökös színjátszását, távolságtartást, elutasítást. Gyűlölt hazudni, s most színtiszta hazugsággá vált az élete.

Kopogás zökkentette ki keserű gondolataiból, nem volt kedve megmozdulni, hát intett az ajtóra, hogy nyíljon ki, majd kiszólt.

- Gyere be! – gondolta, valamelyik barátja lehet, végülis, Harryt nem látta az ebédnél.

Ront ugyan látta, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egy szót se váltsanak. A fiú pillantásában váltakozott a szomorúság, és a megvetés. Úgy tűnt, még mindig nem tudta eldönteni, hogyan is álljon hozzá az új helyzethez. Hermione elhatározta, nem közeledik hozzá, majd ha képes felfogni, hogy vannak dolgok, amikbe nincs beleszólása, és megkeresi, akkor megbocsát, de addig nem.

- Ha felébredt a kisasszony, esetleg megtisztelhetne a figyelmével – hangzott el a jól ismert gúnyos hangon.

Zavartan kapta fel a fejét, észre sem vette, hogy megint elkalandozott. Végigfutott rajta, hogy most ketten vannak, miért ilyen mégis a férfi, majd arcára nézve, meglátta a félszeg mosolyt, s erre már ő is elmosolyodott. Hát igen, furcsa helyzet mindkettejüknek, nem férfi is nő, hanem tanár és diák. Nehéz lesz megtalálni az új egyensúlyt, ezt mindketten érezték.

- Perselus – ugrott végül boldogan kedvese nyakába. Néhány percre teljesen elfelejtkeztek minden másról, hogy végre egymás karjában lehetnek újra, s hosszan csókolták a másikat, mintha több hónapja nem látták volna egymást. – Nem szép tőled, hogy így rám ijesztesz – nézett végül megrovóan a férfira.

- Nem kellene így elbambulnod. Még a végén búcsút inthetsz a tökéletes munkáidnak – felelt kissé gúnyosan, majd észbekapott, hogy ezt nem akarta elmondani.

A lány mélyen elpirult örömében, hiszem sosem kapott még ilyen elismerést a másiktól. Perselus zavartan nézte, melegség járta át a lány boldog mosolyát látva, majd még furcsábban érezte magát. Sosem dicsérte, s valószínűleg ezután sem fogja. Ő nem a szavak embere, nem beszél sokat. Vajon Hermionénak erre lenne szüksége, amit ő nem tud megadni? Megint úgy érezte, hogy ő öreg már, megkeseredett, kiábrándult, s csak lehúzza magával a mélybe az egyetlen embert, akit szeret.