XXV.

Egy elégedett sóhajjal jelezte, hogy elkészült a bájitallal. Legszívesebben kinyújtóztatta volna tagjait, de még mindig megmaradt benne néhány gát. Akármi is történt, ő Perselus Piton maradt, s nem szívesen mutatta ki mások előtt gyengeségét. Így hát szinte láthatatlanul megpróbálta kissé átmozgatni elgémberedett tagjait, majd kezébe véve a kész bájitalokat, intett Hermionénak, hogy kövesse.

Aggódott, féltette a lányt, de hiába, nem tehettek mást. Ha sikerült elvonatkoztatnia attól, hogy kinek a gyermeke az ágyán olykor összeránduló kicsiny test, akkor be kellett látnia, hogy sajnálja a szenvedőt.

A griffendéles felhajtotta az erősítő bájitalt, majd aggódó, biztató pillantással kedvesére nézett.

- Először itassuk meg vele is az erősítő főzetet, és utána próbáld meggyógyítani.

- Valahogy kapcsolatban kellene maradnod velem, hogy tudd, mikor kell a stimuláló főzet – felelt elgondolkodva.

- Meg tudod valahogy mutatni, amit látsz? Vagy érzel? – kérdezett vissza zavartan. Hiába olvasta el korábban Ilena naplóját, nem egészen értette, hogy mit is tapasztal Hermione, mikor másokkal kapcsolatot teremt.

- Megpróbálom, de ahhoz először nekünk kell összekapcsolódni, majd utána tudok vele foglalkozni… - felelt halkan.

- Rendben – egyezett bele kis gondolkodás után. Sejtette, hogy mit ért ez alatt a lány.

Egymás mellé léptek, s lágyan átkarolta. Erre ugyan semmi szükség nem volt, de így mindketten jobban érezték magukat. Megkeresték egymás pillantását, majd lassan megnyitották a másik előtt a gondolataikat. Néhány percig így maradtak, hisz nem volt egyszerű feldolgozni, amit a másik lelkében láttak, ahogy egyre mélyebbre merültek.
Hermione egyre erősebben kapaszkodott a férfiba, ahogy néhány régi emlékével szembesült. Érezte Perselus megvetését, öngyűlöletét, magányát, keserűségét. Nem úgy, mint korábban, amikor gyógyítani próbálta, hanem úgy, ahogy a férfi maga is érezte. A lány szíve majd megszakadt, ahogy végigkövette a tanár évek alatt átélt érzelmeit.

Mindeközben Perselus is meglepve fogadta be Hermione gondolatait. Döbbenten figyelte, majd érezte, amit a lány is, amikor először megcsókolta, majd amikor később átölelte. Szinte letaglózta, hogy a griffendéles gondolatainak java részét ő tölti ki. Melegséget érzett, ahogy mindez világossá vált számára. Karjait szorosabbra fogta kedvese körül, majd lassan megpróbált visszatérni a valóságba, már amennyire egy ilyen élmény után lehetett. Sejtette, hogy a kapcsolat intenzív lesz, nem olyan, mintha valaki csak behatolna az elméjébe, de arra, amit átélt, nem számított.

Miután nehézkesen visszaterelték gondolataikat a feladatra, Hermione hátat fordítva a férfinek a kicsiny betegre kezdett el koncentrálni. Úgy érezte, erőt ad kedvese érintése, s lassan elmerült a már korábban folytatott küzdelemben. Perselus megdöbbenve figyelte az előtte megjelenő képet. Az idősebbnek tűnő gyermeket, ahogy rengeteg sebből vérzik. Majd érezte Hermione összpontosítását, és látta az el-elmúló sebeket. Aggódva vette észre, hogy a lány elkezd remegni az erőfeszítéstől.

Végül volt egy pillanat, amikor a kislány testén minden seb begyógyult, s kérdő, fájdalmas pillantását Hermioné szemébe fúrta. Perselus észbekapott, s gyorsan mozdult a bájitalért, majd egy gyakorlott mozdulattal megitatta a kislányt.

Türelmetlenül leste a sápadt arcot, várva, hogy valami apró változás történjen. Hermione még mindig próbált mindent megtenni, hogy erőt adjon át, amennyire még képes, de lassan kezdte elérni ereje határait.

Néhány pillanattal később a griffendéles elájult a kimerültségtől, a gyermek pedig kinyitotta a szemét. Perselus először nem is tudta kire figyeljen, de még így is egy gyors mozdulattal megtartotta a lányt, majd a felébredő felé fordult.

- Hol vagyok? – kérdezett a kicsi vékony hangon. – maga halálfaló?

- A Roxfortban. Nem vagyok… - hangzott a rövid felelet. – Maradj fekve – tette még hozzá parancsolóan, mikor a kislány felült, s már lemászott volna az ágyról.

A kicsi némán visszamászott az ágyra, majd nyugodt pillantással követte a sötét taláros férfit. A szeme ugyanúgy idősebbnek mutatta, mint amilyen a valódi kora volt. Perselus karjába emelte Hermionét, majd óvatosan a fotelba ültette, lévén az ágyat már elfoglalták. Aggódva figyelte a griffendéles minden rezdülését, de a lány nem mutatta az ébredésre való hajlandóság leghalványabb jelét sem. Néhány gyors lépéssel visszasietett, majd óvatos mozdulatokkal megitatta az ájultat a már korábban fogyasztott erősítő bájitallal. Egy pillanatra elkalandozott a figyelme, ahogy arra gondolt, ha korábban mondta volna neki valaki, hogy ilyen helyzetbe kerül később, valószínűleg darabokra átkozza az illetőt, most pedig féltőn lesi a griffendéles minden egyes lélegzetvételét…

- Perselus – lehelte halkan a lány, ahogy lassan magához térve pillantása a férfira tévedt.

A tanár meglepődött azokon az érzéseken, amik magukkal ragadták, ahogy a homályosan csillogó barna szemekkel találkozott. Végig sem gondolva mit tesz, lehajolt, s lágy csókot lehelt a lány ajkára, majd lassan magához térve nehezen elszakadt tőle.

- Rose? – kérdezte Hermione halkan.

- Felébredt – egyenesedett fel a tanár, s fordult az ágy felé. – Ha fel tudsz kelni, beszélhetnél vele.

Szavaiból egyértelmű volt, hogy ő nem akarna, így a griffendéles lassan felállt, s az ágyhoz sétált. A kislány érdeklődve figyelte, némán, szinte egy felnőtt pillantásával.

- Hermione – nyújtott kezet komolyan a kicsinek.

- Rose – felelt hasonló komolysággal.

A férfi döbbenten figyelte őket, fogalma sem volt, hogyan kellene bánni egy 4 éves gyerekkel, de úgy tűnt, Hermionének nem okoz problémát. Meglepett arccal figyelte a különös kettőst.
A griffendéles leült a lányka mellé, majd a kicsi az ölébe mászott. Talán ez volt az első olyan mozdulat, amely gyermekre emlékeztetett. Hallgatagon ölelték egymást, nem volt szükség szavakra. Hermione tudta, mit élt át a másik, s érezte, hogy most csak ezzel tud segíteni.

A férfi egyre zavartabban figyelte a párost, gondolatai egyre távolabbi jövőbe kalandoztak. Egy pillanatra szinte látta, hogy a barna hajú lány az ő gyermeküket öleli, s minden este ebben a békében lehet része. Furcsán elmosolyodott, ami érdekes kifejezést kölcsönzött arcának. Nem gyakran mosolygott őszintén, s habár ezen Hermione egy keveset már változtatott, mégsem vált megszokottá.

Perselus szinte elszégyellte magát a gondolataiért, úgy vélte, még álmodozni sincs joga ilyesmiről. Még mindig nehezen hitte el, hogy a lány szereti, s nem volt könnyű elfogadni, hogy akár gondolhatna is ilyen jövőre.

Megpróbálta magát elszakítani az álmoktól, rekedten megszólalt.

- Tudnunk kellene, milyen képességekre gondolt Lora.

- Perselus – felelt megrovóan Hermione. – Kimerült…

- Ha az anyja visszajön, akkor már semmit sem fogunk megtudni – hangzott a hideg felelet.

A lány csak egy sokatmondó pillantással reagált, majd a karjaiban megbújó kicsihez fordult.

- Játszunk valamit? – kérdezte kedvesen.

- Tudom, mit akar – intett a kislány a férfi felé, amire döbbent pillantással reagáltak mindketten. – Látom a gondolataiban. Bár mama azt mondta, ezt tartsam titokban.

- Érezted? – kérdezte halkan, meglepettségét rejtve Hermione a bájitaltanárt.

- Semmit… - nyögte a férfi.

- Arra kíváncsi, mit tudok még – nevetett fel keserűen Rose. – Mind arra kíváncsiak. Figyeljen! – folytatta komolyan.

Perselus egyre nagyobb elképedéssel figyelte a teljes komolysággal beszélő gyereket, aki úgy viselkedett, mintha felnőtt lenne. Majd mindeddig kordában tartott arcvonásain sem tudott uralkodni, mikor a lány pálca nélkül elvégzett néhány bonyolultabb varázslatot.

- Beszélnünk kell az igazgatónővel. Nem hagyhatja el a Roxfortot – nézett rá Hermione a bemutató után.

- Komolyan azt akarod, hogy Lora maradjon?

- Ő nem érdekel, de Rose itt biztonságban van. Tanulnia kell, hogy kezelni tudja az erejét. Kérlek – nézett könyörgően a férfire. Tudta, ennek nem tud ellenállni.

Perselus nem szólt semmit, egyetérteni, vagy annyit mondani, hogy rendben, már túl sok lett volna. Megfordult, s talársuhogással kísérve elsietett. A lány sejtette, hogy McGalagonyhoz indult.

Beszélgetni kezdett a kislánnyal, kihasználva, hogy ketten maradtak. Ugyan csak 4 éves volt, mégis úgy érezte, sok közös van bennük, a tudásvágy legalábbis mindenképpen. Megígérte, hogy ő is tanítja majd, ha tényleg itt maradhat a kastélyban. Ekkor kopogtattak, s választ se várva Leay nyitott be.

Hideg pillantással felmérte a szobát, egy szemvillanással nyugtázta Perselus hiányát, majd gyermekét észrevéve megszólalt.

- Felébredtél? – kérdezte nyugodtan.

- Amint látod – hangzott a hasonló válasz.

Hermione meglepve nézett egyikről a másikra, s még inkább meglepte, hogy a kislány egyre közelebb bújik hozzá, mintha félne.

- Ha jól vagy, akár indulhatnánk is.

- Nem, mama. Maradok – felelt meglepő nyugodtsággal Rose. Kérdően nézett az őt ölelő griffendélesre, aki egy bólintással erősítette meg a kérést.

- Miért? – kérdezte a nő felhúzott szemöldökkel.

A kislány már felelni készült, de ekkor visszaérkezett a bájitaltanár, az igazgatónővel.

Rose ismét megmutatta a képességeit, s végül rövid megfontolás után a professzorasszony is úgy vélte, a Roxfortban kell maradni, minél nagyobb biztonságban. Lora mindvégig tiltakozott, magával akarta vinni a lányát, de Perselus néhány szóval belefojtotta a szót.

- Rendben drágám, akkor maradok én is – nyerte vissza szokásos hangszínét a magára nyugalmat kényszerítő boszorkány.

- Nem. Neked semmi keresnivalód itt – hangzott a gúnyos válasz.

McGalagony nem szólt bele a vitába, tisztában volt a tanár indokaival, aki már a pincéig tartó úton kifejtette, hogy Leay nem maradhat az iskolában.

- Na de édesem… - lépett a férfihoz, végigsimítva a karján. A tanár úgy lökte megvetően söpörte le a kezét.

- Lora, nem fogsz itt maradni. Még ma elmész – közölte ellentmondást nem tűrően.

- A lányom, nem akarom egyedül hagyni. Még csak 4 éves – próbálkozott a boszorkány jó anya szerepében tetszelegni.

- Semmi szükség rá, hogy maradj – beszélt közbe a kislány.

- Látod, mindenki a távozásodra vár – nevetett fel megvetően a férfi. - Talán itt az ideje, hogy indulj!

Leay végignézett a szobában levőkön, s hamar felmérte, hogy nem tudja megváltoztatni a véleményüket. Valahogy azonban szüksége volt rá, hogy a közelükben maradhasson, vagy legalábbis amikor szükség van rá, közelükben lehessen majd…

- Elmegyek, ha meglátogathatom Rose-t, bármikor, amikor jónak látom.

- Nem! – reagált fagyosan a bájitaltanár.

- Perselus – próbálta megnyugtatni az igazgatónő. Úgy vélte, itt az ideje, hogy közbelépjen. – Ebben megegyezhetünk, de előtte értesítsen.

Egy utolsó megvető pillantással jutalmazott mindenkit a szobában a távozó boszorkány, majd kisietett. El sem köszönt a kislányától, akihez pár perccel korábban, még olyan nagyon ragaszkodott.

- Rose-t nem küldhetjük a többi diák közé, és egyedül sem lakhat – kezdte az igazgatónő.

- Én úgyis egyedül lakom – értette meg Hermione a kimondatlan kérdést. Természetesnek is tűnt az ötlet, hiszen mióta odaült a kicsi mellé, azóta az ölében ült, s úgy tűnt, nem is akar ezen változtatni.

- Köszönöm, Miss Granger, a házimanók elvégzik a szükséges átalakítást. Miss Leay, az oktatását a jövő héten megkezdjük. Az étkezéseken Miss Granger együtt vegyen részt, a Griffendél asztalánál. Nem hiszem, hogy időszerű lenne megejteni a házba osztását… - fejezte be egy figyelmeztetéssel.

Értették mindketten, hiszen Voldemort lánya nyilván a Mardekárba kerülne, s ezt nem engedhették meg. Az igazgatónő így is azt érezte, túl nagy terhet vett a vállára. Már nem először azt kívánta, bárcsak Albus itt lenne, hogy eldöntse, mi a helyes megoldás.

- Miss Granger, ha ön nem ér rá, és nem maradhat magával, akkor kérje meg Miss Weasleyt, hogy vigyázzon az új diákunkra – fejezte még be, s a griffendéles enyhén elpirulva bólogatott.

Perselus csak némán figyelte az eseményeket, úgy érezte, összecsapnak a feje felett a hullámok. Semmi kedve nem volt Leayt látni, minden alkalommal, mikor édesanyát játszva megjelenik majd a Roxfortban, s már így is kevés időt tölthetett kedvesével, sejtette, hogy ez még csökkeni fog. Nem lett rózsás a hangulata a kilátásoktól. Az igazgatónő távozott, s a két boszorkány érdeklődve nézte a bájitaltanár elkomoruló arcát.

- Nem fogok zavarni – nézett rá nagy komolyan Rose.

- Kicsim, erről le kellene szoknod – rótta meg lágyan Hermione. – Illetlenség más gondolataiba nézni, engedély nélkül.

- Miért? Te az érzelmeiket nézed meg – kötekedett. Ismét látszott, hogy gyerek még, dacos volt, s értetlen.

- Ha nem kapok engedélyt, általában nem teszem. Ha azt akarják, hogy tudd, mit gondolnak, el fogják mondani. Te se örülnél, ha valaki minden gondolatodat ismerné.

- Arra nem képes senki, ha én nem akarom.

- Szerinted milyen az, ha valaki kihasználja, hogy a másik gyengébb? – sóhajtott fáradtan a lány.

- Az nem jó? - kérdezett vissza.

- Szerinted? Gondold át. Majd még megbeszéljük.

A griffendéles lány ekkor kezdte el érezni, hogy milyen terhet is vállalt önként. Egy kislányt felnevelni, bármennyire is komoly és okos, nehéz. Nem érezte magát elég érettnek a feladathoz, s megijedt. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy milyen jó lenne csak Perselus karjában lenni, s mindent elfelejteni.

- Megkeressük Ginnyt? – kérdezett a kislány.

- Persze – felelt, miközben gyanakodva figyelte a komoly arcot. Sejtette, hogy Rose még mindig nem hajlandó leszokni arról, hogy kényelmesen megnézze, mit gondol, de nem tudott tenni ellene.

Elsétáltak, s nemsokára meg is találták a vörös hajú lányt a parkban. Egy kis idő után Hermione magukra hagyta őket, hogy barátkozzanak össze, s visszaindult Perselushoz. Érezte, hogy nagyon sokat kell még változnia, hogy megfelelően bánjon a gyerekkel. Félt…

Halkan belépett, s szomorúan nézte a magába roskadt férfit. Végül mögélépett, s átölelte. Nem szóltak egymáshoz, egyszerűen csak élvezték a másik közelségét. Mindketten fáradtak voltak, s aggódva gondoltak a jövőre. Megnyugtató volt érezniük a másik szívverését, lélegzetét. Nem volt szükség szavakra, érezték a másik gondolatait, tudták, hogy most csak arra van szükségük, hogy ott együtt legyenek. Hermione erőt merített a férfi érintéséből, Perselus egyszerűen azt érezte, hogy van miért szembenéznie a problémákkal. Nem csak kényszerből kel majd fel minden reggel, csak mert nem tehet mást, mert élni kell, hanem azért, mert van valaki, akit szeret.