XXVI.


A vacsoránál az igazgatónő bejelentette az új kisdiák jelenlétét, s megkérte a diákokat, hogy segítsenek neki, ahol tudnak. Elejtett egy utalást, hogy Voldemort miatt került abba a helyzetbe, hogy egyedül, és ilyen fiatalon a Roxfortba került, ezzel egyből rengeteg együttérzést szerezve a kicsi számára. Ugyan nem mondta ki egyértelműen, mégis mindenki úgy értelmezte, hogy halálfalók gyilkolták meg a kislány szüleit. Ez jó volt, mert nem hazugsággal érte el, s mert a Mardekárosoktól valószínűleg távol tudja tartani. Nem valószínű, hogy keresnék valaki társaságát, akinek a szüleit Voldemort parancsára ölték meg.

Nehéz volt számára megbarátkozni ezekkel a néma féligazságokkal, a rejtett utalásokkal, azzal, hogy másokat úgy kell irányítania, hogy abból senki nem vesz észre semmit. Ránehezedett a teher, amelyet korábban Albus cipelt, s nagyon megviselte. Fáradtan ült vissza az asztalhoz, s némán figyelte a falatozó diákokat. Remélte, hogy nem hozott hibás döntést, amikor Rose-t befogadta az iskola falai közé.

Hermione ekkor mutatta be barátainak és kíváncsibb háztársainak a sötét hajú, zöld szemű érdeklődve nézelődő kislányt. Ron ugyan továbbra is csak távolról figyelt, de Harry most egyedül hagyta, s a lány mellé ült le. Beszélgetett a kicsivel, s olykor egy-egy szót váltott barátjával is.

A kicsi egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a villám alakú sebhelyes fiút.

- Te fogod megölni Voldemortot? - kérdezte végül minden előzmény nélkül.

Az asztalnál néma csend lett, mindenki a triót bámulta, s azt, hogy vajon, hogy reagál Harry. Nem sokan merték kimondani a nevet, s egy négyévestől igazán meglepően hangzott.

- Nekem kellene megtennem, igen – felelt végül nyugalmat erőltetve magára a griffendéles.

- Megölte a szüleidet – folytatta tárgyilagosan a kicsi. – Mégsem gyűlölöd. Miért?

Az asztal körül ülők szeme Harryre szegeződött, szájtátva várták a választ.

- Ő nem ember, csak valami, ami egykor ember volt. Már nem tudom gyűlölni, mert az, amivé lett csak egy roncs, amitől meg kell szabadítani az embereket, semmi több – hangzott a magyarázat.

- Tényleg nem ember, s ebben vagy te erősebb, ugye? – kérdezett tovább a kislány teljes komolysággal, vékony, gyermeki hangon.

- Dumbledore így gondolta…

A griffendéles diákok csak némán hallgattak, s próbálták feldolgozni a hallottakat. Úgy tűnt, Rose jelentősen meg fogja változtatni a nyugodt hétköznapokat. Ekkor a kislány elfordult a gondolataiba mélyedt Harrytől, s egy vörös hajú fiúra nézett.

- Egyszerűbb lenne, ha elmondanád neki. Ő már rég megbocsátott, csak azt várja, hogy te lépj először.

Ron elkerekedő szemmel, enyhén eltátott szájjal reagált a hallottakra, majd mélyen elpirult. Végül összeszedte magát, s gyorsan felugrott, majd kirohant a Nagyteremből. Hermione értette egyedül, vagy legalábbis sejtette, hogy mire utalt a kicsi. Megrovóan fordult a nyugodtan eszegető gyerekhez.

- Megkértelek, hogy ne nézd bele mások gondolataiba.

- De ha egyszer annyira kiabálják? Nem kellett belenéznem, maguktól elárulták.

- Tessék? – nézett meglepve a lány. Kezdte érteni, mennyire más ez a képesség, mint maga a varázslat, ami ellen Harry képtelen volt küzdeni. Arra gondolt, a kicsi pont úgy látja mások gondolatait, mint ő az érzelmeket, ha nem koncentrál, s zárja ki azokat.

- Igen, nagyjából úgy – felelt a griffendéles gondolataira Rose. – Tudom, hogy ijesztő, de nem az én hibám…

- Én is képes vagyok korlátozni az érzékelést, akkor gondolom te is képes lennél.

- Igen, de nagyon fárasztó. Annyira kiabálják a gondolataikat…

- Mégis, ezzel kellemetlen helyzetbe hozol másokat – próbálta megértetni a dolgokat a lánnyal. Érezte, ez még nehéz küzdelem lesz, ha egyáltalán el tud majd érni valamit. Másrészt hiányzott neki Perselus, s rossz érzés volt, hogy rá se néz, csak némán eszik a tanári asztalnál. Ahogy erre gondolt, Rose ismét megszólalt, de most halkan, hogy csak a mellette ülő hallja.

- Ne gondold – kezdte -, nem néz rád, de csak rád gondol.

Folytatta volna, de Hermione az ajkára tette az ujját.

- Kérlek, ezt ne itt. Hiába is hazudnék, tudod, hogy mindennél jobban érdekel, hogy mit gondol, de azt is tudnod kell, hogy megvetném magam, ha így tudnám meg. Ha akarja, majd elmondja. A gondolatainkhoz jogunk van, úgy, hogy azokról senki más nem tud.

Rose elgondolkodva hallgatta, majd nem szólt többet a vacsora végig. Talán ez volt az első mondat, ami hatással volt rá. Eddig sosem érezte azt, hogy bármi gond lenne azzal, hogy megérzi mások gondolatait. Ha egyszer nem rejtik el?

Most azonban, egy új gondolattal találkozott. Az édesanyja mellett ilyet sosem látott. Hermione ugyan mindennél jobban vágyott a tudásra, szinte már fájt neki, hogy nem volt biztos benne, mit gondol Perselus, mégis, úgy vélte, nincs joga a férfi akarata ellenére megtudni, hogy mit tart felőle, felőlük kedvese. Rose ezt nem tudta hova tenni, gyerek volt, és kíváncsi. Ha valamit akart, azt megszerezte, ahogy az anyjától tanulta. Őt eddig úgy tanították, hogy csak az lesz a tiéd, amit megszerzel magadnak, ne várj másra. S most itt ült mellette ez a furcsa fiatal nő, aki megkaphatta volna, amit akart, mégis elutasította, csak mert tiszteletben tartotta a másik embert. A kicsi eddigi élete folyamán talán először találkozott ezzel az érzéssel. Ízlelgette a szót, a gondolatot, s elhatározta, később még kifaggatja a lányt. Minden tudni akart…

**

Eltelt néhány nap, az iskola diákjai lassan kezdtek megbarátkozni Hermione kicsi, halk árnyékával, aki olykor egy-egy megjegyzéssel megbotránkoztatta a tanárokat, illetve a lányt. A többiek inkább csak jól szórakoztak. Például egyik alkalommal sétáltak a folyosón, s egy pár jött szembe velük. A fiú dühösen magyarázott a lánynak, aki csak némán lehajtott fejjel hallgatta. Amikor Rose melléjük ért, kicsiny kezét a fiú talárja köré fonta, s megráncigálta azt. Amikor elérte a kívánt hatást, s a diák meglepetten ránézett, komoly hangon szólalt meg.

- Azért nem bízol benne, mert te megtetted, amivel őt vádolod. Ő csak szeret téged, pedig te… - nem fejezte be, mert megérezte a lány fájdalmas gondolatait. Odalépett mellé, s integetve jelezte, hogy hajoljon le hozzá, majd a fülébe súgott.

- Szeret, és megbánta. Ne haragudj rá.

Majd, mint aki jól végezte dolgát megragadta a villogó szemmel várakozó Hermione kezét, s továbbsétált. A pár csak némán nézte egymást, majd a fiú szólalt meg először.

- Ne haragudj…

Más alkalommal közölte arra sétáló McGalagonnyal, hogy nem érdemes annyit rágódnia, mert a dolgok úgyis megtörténnek.

Hermionét a legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egy délután Ron felkereste. Nem volt szerencsés pillanat, szobájában éppen Ginny játszott Rose-zal, míg ő végre kettesben lehetett Perselusszal.

A Weasley-lány leültette Ront, hogy figyeljen a kicsire, majd átfutott a bájitaltanárhoz. Bekopogott, majd miután Perselus beengedte, zavartan elmotyogta, miért jött. Ugyan elfogadta a tanárt, legalábbis azt, hogy barátnője szereti, mégsem tudott rá egykönnyen másként tekinteni.

Mire befejezte mondandóját, Hermione is előkerült, kicsit zavartan, kicsit elpirulva.

- Nem tudod, miért akar velem beszélni? – kérdezte izgatottan.

- Szerintem bocsánatot akar kérni – somolygott Ginny. – Talán belátta végre, hogy mennyire ostoba volt… - utalt a szilveszteri estére, amiről barátnője számolt be később.

- Megyek.

- Biztos vagy benne? – kérdezte morcosan Perselus. Emlékezett, mennyire megviselte kedvesét a szilveszter, s úgy érezte, ha az a kölyök megint hasonlóan viselkedik, esetleg kitekeri a nyakát. Jobb esetben…

Mostanában mindennél fontosabb lett számára az, hogy kócos griffendélese mosolyogjon, hogy boldog legyen, ha csak rövid időre is. Természetén nem tudott változtatni, legszívesebben üvegkalitkába zárta volna, hogy megóvja mindentől…

- Kérlek, nem lesz gond – próbálta megnyugtatni Hermione. Egy gyors puszit lehelt a szájára, miközben Ginny próbált felszívódni, kevés sikerrel, majd barátnőjét maga előtt tolva kisietett.

Rose közölte, mikor beléptek, hogy ő most feltétlenül sétálni akar Ginnyvel, s így a két griffendéles egykori barát kettesben maradhatott.

- Ron?

- Hermione, tudod … ööö… el akartam mondani… - kezdte dadogva a vörös hajú. Nem nagyon találta a szavakat, inkább csak egyre mélyebben elpirult.

- Mondjad – próbált bátorítóan rámosolyogni.

- Ne haragudj – nyögte ki végül halkan.

- Nem haragszom.

- De akkor miért nem beszélsz velem?

- Megbántottál. Megvártam, amíg te is megérted, hogy ebbe nincs jogod beleszólni. Nem kell szeretned őt, sőt beszélned sem kell vele, de el kell fogadnod a döntésemet.

- El…elfogadom. De miért pont ő? – tette még hozzá, kissé dühösen.

- Mert szeretem – hangzott a nyugodt felelt. – Nem választottam, nem kértem, nem kerestem. Egyszerűen így történt.

- Sajnálom. Luna rám parancsolt, többször, hogy beszéljek veled, bár nem tudta, mi történt, de biztos volt benne, hogy én vagyok a hibás – tette még hozzá durcásan. – Mostmár legalább örülni fog…

- Igen – nevette el magát vidáman Hermione. Majd boldogan megölelte barátját. Tudta, hogy már nem lesz minden a régi, ahogy lassan felnőnek, egyre jobban eltávolodnak, mégis szüksége volt a másik támogatására, még ha csak annyiban is, hogy nem gyűlöli, azért, mert szerelmes.

- Harry? – kérdezte kissé felbátorodva a fiú. – Tudja már?

- Nem mertem neki elmondani, azok után, ahogy te reagáltál… - pirult el a lány zavartan.

- Hát, azt hiszem, megpróbálná megölni – értett egyet Ron, amire Hermione csak egy elkeseredett nyögéssel reagált.

- Egyszer el kell mondanom neki…

- Mondjuk, ha már 120 évesek vagyunk, és nem tudja felemelni a pálcás kezét, akkor? – kérdezte viccesen-komolyan. Nagyon ráérzett a lány gondolataira, hiszen ő is így érezte. Talán ha lekötözné Harryt, s addig úgy tartaná, amíg le nem nyugszik a hír után…

Végül még egy fél órát beszélgettek, majd Ron visszament a klubhelységbe, Hermione pedig Perselushoz, hogy elújságolja a hírt. A férfi ugyan nem volt elragadtatva, hogy a vörös fiú megint kedvese körül fogja rontani a levegőt, lelke mélyén bevallotta magának, hogy örül, hogy a lány végre megint nyugodtan mosolyog.

Minden csoda három napig tart, s így lassan a kis Rose-zal is megbarátkozott mindenki. Furcsa, oda nem illő mondatai még olykor megdöbbenést váltottak ki, de lassan úgy érezték, üres lenne nélküle az iskola.

A kicsi lány nagyon mérges volt, mikor Hermione Malfoy tárgyalására indulva nem vitte magával. Nem akarta megérteni, miért nem mehet, s ilyenkor, dacosan, nem hazudtolta meg a korát. Pontosan olyan hiszti rohamot kapott, ahogy az egy négyévestől elvárható.

Végül megígérték, hogy velük mehet, de a terembe nem léphet be. Így Ginny is velük tartott, hogy kinn vigyázhasson rá, amíg ők a tárgyaláson vannak. A furcsa társaság kandallón keresztül érkezett meg a Minisztériumra, ahol Rose, ahogy indulás előtt megígérte, csöndben figyelte a varázslókat, s nem közölte senkivel a véleményét. Az egyik boszorkány után nagyon hosszan bámult, majd megrángatva Perselus talárját, elérte, hogy a férfi bosszúsan lehajoljon hozzá.

A tanár ugyan úgy tett, mintha bosszantaná a kicsi, de kezdte megkedvelni az okosságáért, furcsaságáért, s egyáltalán, azért, ahogy pikírten, külső szemlélőként figyelt mindenkit. Sokkal közelebb érezte magához ezt a látásmódot, mint sokakét az iskolában.

Érdeklődve várta, hogy mit akar a kicsi mondani, de nagyon meglepődött, mikor meghallotta.

- Ő is halálfaló, és nem bízik benned. Úgy gondolja, elárulod az urát…

A tanár döbbenten nézett az éppen egy ajtó mögött eltűnő fekete hajú boszorkányra. Csak a nevét ismerte, s hogy a fiatal aurorok között tehetségként tartják számon. Összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy hova férkőzhettek még be Voldemort kémei.

Végül elérkeztek a teremhez, s Hermione nagy levegőt véve lépett be. Tudta, nem lesz egyszerű azért tanúskodni, hogy valakit az Azkabanba jutasson. Megviselte a legyengült szőke fiú látványa, akinek vékony, elgyötört teste árulkodott arról, hogy hol töltötte az elmúlt heteket. Arca beesett volt, szája cserepesre száradt, csak a szeme világított, izzott a gyűlölettől, ahogy a lányra nézett. Végül az ítélet elhangzott, s a griffendéles lány, úgy érezte éveket öregedett, ahogy végül elhagyhatta a termet.

Kinn Rose fogadta, komoly arccal, ami előre sejtetni engedte, hogy ismét közölni kíván valamit.

- Hermione, volt két ember a teremben, aki meg akart ölni. Az egyik gyenge volt, s csak gyűlölet tölti ki a fejét, de a másik, ő üldözni akar. Megfogadta, hogy megtalál, és megöl… - sorolta nyugodtan, mintha csak azt mondaná, hogy süt a nap, vagy esik az eső.

Perselus arca megrándult ezt hallva, s karját kedvese karcsú, remegő teste köré fonta. Féltette a lányt, bár sejtette, hogy egy volt halálfaló lehet az. Talán Lucius…