XXVIII.

A lány összpontosítani kezdett, s kereste a kapcsolatot. Ismét megérezte a sötét, hideg foltot a férfi lelkében, de nem tehetett mást, folytatta. Érezte, hogy a sötétség magába szívja, a hidegség elönti a lelkét. Szinte megfagyott, s egyre jobban elveszett körülötte a valóság. Ahogy végleg elgyengült, s összeesett, már nem érzékelt semmit, nem hallotta Perselus kiáltását, Rose sikítását, csak elmerült a sötétségben.
Utolsó suttogó szavát senki nem hallotta.
- Ilena… - lehelte a lány, miközben semmibe révedve a hideg kőpadlón fekve.

Ő már eltávolodott attól a világtól, ahol egy férfi éppen a földre rogyott a fájdalomtól, amit az elvesztése jelentett. Már jelentéktelenné vált minden, amivel néhány perce még foglalkozott, nem érzett semmit, fájdalmat sem, csak fáradtságot. Mögötte csak sötétséget látott, de ahogy előre nézett egy ismerős alak bontakozott ki a félhomályból.

- Gyere, elviszlek valahová – simogatta meg lágyan a zavart lány arcát.

A helyszín megváltozott, ismét a Roxfort parkjában voltak, ahol már korábban egyszer, a tó partján.

- Ilena? Mi történt?

- Emlékszel a korábbi beszélgetésünkre?

- Nem tudom, fáradt vagyok… - felet halkan. Semmire sem emlékezett, csak arra a sötétségre, ami magával ragadta.

- Fontosabb volt, mint önmagad, és használtad az erődet.

- Kicsoda? Milyen erőmet? – értetlenkedett.

- Semmire nem emlékszel? Akkor talán te sem voltál elég erős… - nézett rá szomorúan a boszorkány. – Ha vissza tudsz menni, ha megtalálod az emlékeidet, az utat, akkor megtöröd az átkot.

- Milyen átkot? Miről beszél? – a barna szemek egyre zavartabban tapadtak a nőre.

- Döntened kell, Hermione. Két út áll előtted. Vagy követsz engem, és az átok átszáll a következő Érzőkre is, vagy megtalálod a visszautat, és megtöröd az ősrégi igézetet. Azt hittem, te leszel – suttogta mintegy önmagának az utolsó szavakat. – A lányom ereje, s az én szeretetem van benned, s még ez is kevés?

- Mi alapján kellene választanom?

- Próbáld meg felidézni a múltadat, ha van valami, ami elég erős, hogy visszahúzzon, akkor megtalálod, ha nincs… akkor velem jössz. Ha sikerül, ne felejtsd el, hogy az erőd megnő, s érzelmi alapon képes leszel néhány varázslatot pálca nélkül is végrehajtani. Gondolj a szeretetre, ami a szívedben van… segíthet emlékezni. Emlékezz!

Hermione csak ült, kétségbeesetten meredt maga elé, hiszen semmire sem emlékezett, valójában még a név is ismeretlen volt, amit a boszorkánytól halott. Emlékezz! visszhangzott a fejében az utolsó szó.
Végül sétálni indult, mert a tétlenség csak még jobban elkeserítette. Meglátott egy kastélyt, s zavartan belépett az óriási faajtón. Az ősi épület azonban üres volt és néma. Kedvetlenül rótta a folyosókat, de hiába próbált emlékezni, nem sikerült. A világos folyosók, nagy ablakok zavarták, így lefele indult a pince felé. Nem értette miért, de valami arra húzta. Egy folyosón ajtókat látott, s az egyik elé érve, maga sem tudta miért, de kimondott egy szót, majd belépett. A szobában sötét volt, és hideg. Olyan volt, mintha valaki most hagyta volna itt néhány perce az ágyat, s a szobát is.

A lány még mindig fáradtnak érezte magát, így lefeküdt, s magára húzta a takarót. Úgy érezte, aludnia kell, nem tud tovább gondolkodni. Hamarosan elmerült egy másik világban. Ugyanabban a szobában volt, ahol bebújt a paplanok közé, de nem egyedül, hanem egy férfivel. Az arcát nem látta, csak érezte az illatát, az ölelő karját, a testéből áradó melegséget. Zavartan, ijedten megfordult, de mielőtt kérdezhetett volna, egy csókkal hallgatatták el. Akaratlanul is visszacsókolt, s hirtelen megnyugodott, biztonságban érezte magát. Úgy érezte, otthon van, hogy ezt kereste eddig, ide húzta minden, az őt ölelő erős karok közé. Végül kinyitotta a szemét, s felnézett az őt csókoló arcába, s elmosolyodott.

- Perselus – lehelte.

A férfi ekkor eltűnt, a másik testből áradó meleget dermesztő hideg váltotta fel, s az izmos test érintését egy hideg kőpadlóé. Remegve nyitotta ki a szemét, s ahogy körbenézett, lassan mindenre emlékezni kezdett. Voldemortra, Falleyra, hogy mire kényszerült. A teste alatt levő kő hidegsége átjárta a vékony anyagon keresztül, így vacogni kezdett. Nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, s így többet látott a teremből. Arca elfehéredett, ahogy egy sötét rongykupacra esett a pillantása.

- Nem lehet, Perselus nem… - suttogta maga elé remegő ajkakkal. Megpróbált megmozdulni, de nem tudott, úgy tűnt, egyrészt le is gyengült, másrészt a lába eltört. Végül nem törődve a fájdalommal két karján odahúzta magát az ernyedt testhez, majd remegő kézzel lehúzta a rácsúszott talárt a fekvő fejéről. Amikor meglátta az arcát, felsikoltott, majd minden erejét elveszte rázuhant a testre. – Nem, nem… kérlek…

A férfi azonban nem mozdult, s teste egyre hidegebbnek tűnt. Hermione csak simogatta az arcát, mintha azzal felmelegíthetné a jéghideg testet.

Úgy érezte, szétszakad a lelke, hogy ezt a fájdalmat nem képes elviselni. Csak nézett meredten a szeretett arcra, ami nem mutatott életjeleket.

- Bárcsak ne éreznék semmit, ezt nem lehet elviselni – hajtogatta önmagának. – Mennyivel jobb lenne semmit sem érezni… - s ahogy erre gondolt, érezte, hogy átalakul.

Vadmacska alakjában simult a szeretett férfi karjai közé, hátha így felmelegítheti, felébresztheti. Nem volt képes elhinni, hogy halott. Érzelmei sokkal kevésbé összetetten jelentkeztek, így állatként, mégis, a fájdalom megmaradt. A mellette levő mozdulatlan test jelentette az életet, s minden más a halált.

Kimerült volt, legyengült, s elaludt ebben az alakban, s később szokatlan zajokra ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét fekete köpenyes alakok állták körbe őt, s a mellette fekvő még mindig mozdulatlan testet. Felugrott, és morogni kezdett. Nem tudott semmi mást, csak hogy nem engedheti meg, hogy elvigyék tőle…

- Nézd már, Pitonnak milyen védelmezője lett. Tudtam, hogy az emberek gyűlölik, de hogy egy denevér és egy vadmacska… - nevetett gúnyosan az egyik férfi.

- Meghalt? – fordult hozzá egy másik fiatalabb varázsló. Fekete haja arcába lógott, szemüvege homályos volt, ami azt mutatta, hogy ahonnan jöttek, hidegebb lehetett. – Megölte a szeretett Voldemortja? – tette hozzá megvetően. – Még egy ok, amiért halál vár. Piton az enyém kellett volna, hogy legyen.

- Nem biztos, hogy meghalt – avatkozott a vitába egy vörös hajú boszorkány. – Vissza kell vinnünk a Roxfortba.

- Ginny, ezt nem gondolod komolyan! Ha nem halt meg, majd befejezem, amit Voldemort elkezdett – ugatott dühösen a fekete hajú varázsló.

- Nem ölheted meg! – tiltakozott meglepő eréllyel a lány.

- Megölte Dumbledore-t, meg fogom ölni, ha olyan szerencsém van, hogy még él.

A vörös boszorkány könyörgően nézett egy rá nagyon hasonlító fiúra, aki az első mondat óta némán állt mellette.

- Harry, igaza van Ginnynek. Vissza kell vinnünk, ha életben van, tudhat valamit Hermionéról és Rose-ról.

- Megölöm – indult el a fekete hajú, őrült kifejezéssel az arcán.

- Sajnálom, Harry – suttogta a boszorkány. – Stupor! – intett a fiú felé, aki azonnal összerogyott. – Gyerünk Ron, vigyük vissza. Mi legyen vele? – intett kérdően a még mindig morgó vadmacska felé.

Úgy tűnt, az állat bármi áron meg akarja védeni az alatta heverő testet, villogó szemmel meredt az előtte állókra. Látszott, hogy megsérült, mert egyik lábát végig felemelve tartotta.

- Stupor – hangzott fel ismét a varázsige, ezúttal a vörös hajú fiú szájából, s az állat eszméletet vesztve rogyott a férfi testére.

- Vajon miért védi ennyire? Magunkkal vigyük? – kérdezte a boszorkány a mellette álló varázslót.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, így is felbolydult a Roxfort, s McGalagony professzornak is rengeteg a teendője. Valószínűleg csak a zsákmányának tekintette. Kár, hogy nem hagyhatjuk itt… - morogta halkan, remélve, hogy húga nem hallja meg.

- Mindegy, hogy él, vagy halott, meg kell jelentetni a halálhírét, hogy Tudodki ne keresse – szólalt meg még elgondolkodva a boszorkány.

Két hordágyat varázsoltak, majd visszahoppanáltak a Roxfort mellé. Még az utolsó pillanatban Ginny feloldotta a kábító átkot, mert megölni nem akarta az állatot.
**

Hermione mégis órákkal később tért magához, még mindig kimerült volt, és fázott. Csak arra emlékezett, hogy elvitték tőle Perselust, és nem láthatja viszont. Az esze azt suttogta, hogy a férfi halott, de a szíve tiltakozott. Rettegett bevallani, hogy talán sosem érzi többé kedvese ölelését.

Valahol az őrület határán lebegett a fájdalomtól, az éhségtől, kimerültségtől, és az átélt élményektől, nem tudott tisztán gondolkodni. Sérült lábát felemelve futni kezdett, minden cél, szándél nélkül, csak el onnan, ahol elvesztette szerelmét.

Egy falu határában állt meg, remegve éhesen, s néhány gyereket meglátva visszaváltozott. Már mardosta az éhség, s ép elméje utolsó morzsáival még tudta, hogy vadmacskaként nem lelne szíves fogadtatásra. Elindult a falu felé, fájó lábát húzva, de nem bírt néhány méternél többet, s elájult a fájdalomtól. Az egyik kislány észrevette, s kiabálására előkerült néhány felnőtt is, gyorsan bevitték a megviselt boszorkányt a falu gyógyítójának házába, majd magukra hagyták őket.

A gyógyító egy idős boszorkány volt, aki az óta nem ment varázslók közé, mióta Harry szülei meghaltak. A faluban nem volt orvos, s messze volt a legközelebbi nagyobb városka, így örömmel fogadták a gyógyító érkezését. Ő lett a falu orvosa, s sokszor hozzá fordultak akkor is, ha mással nem boldogultak. Tisztelték, de őrültnek tartották, így figyeltek, hogy ne avatkozzanak az idős nő dolgaiba. A minisztérium többször küldött figyelmeztetést, hogy nem fedheti fel a muglik előtt a képességeit, de végül elfogadták a helyzetet, hiszen az Azkabanba mégsem zárhatták, csak, mert nem akar varázslók közé menni…

Hozzá került Hermione, s hetekig csak feküdt, ha felébredt is, nem szólalt meg, csak meredten bámult a semmibe, olykor egy nevet suttogva, vagy álmában kiabálva. Végül, három hét után visszanyerte az erejét, s egy reggel viszonylag frissen ült fel az ágyban. Csodálkozva körbenézett, nem értette, hogy hol van.

- Felébredtél? – lépett az ágya mellé egy ősz hajú, enyhén görnyedt tartású nő. – Ezt idd meg – nyújtott egy furcsa állagú italt.

A lány szó nélkül felhajtotta, majd elhúzta a száját.

- Nem volt tiszta a cickányfarok, nagyon keserű az íze – jegyezte meg a mellette álló rosszalló arckifejezését látva.

E szavakat hallva a nő elsápadt.

- Boszorkány vagy? Nem volt nálad pálca – támadt rá vádlón.

- Voldemort elvette – felet a lány megremegő ajakkal.

- El kell menned, amint eléggé erős vagy – nézett rá hidegen az idős nő, meg se hallva szinte az előző mondatot.

- Hova menjek? – bámult maga elé elrévedve. – Nem megyek vissza a Roxfortba…

- Van családod?

- Halottak.

- Barátaid?

- Már nem azok…

- Perselus? – kérdezett tovább felhúzott szemöldökkel.

- Honnan tud róla? – reagált támadóan.

- Álmodban mindvégig őt emlegetted…

- Elvitték. Meghalt… Nem megyek vissza, soha többé. Nem lennék képes beszélni velük.

- Nem akarsz varázslók közé menni? – hangja meglepődöttséget árult el.

- Nincs értelme élnem, nekem is meg kellett volna halnom… - morogta Hermione, mintegy önmagának.

- Maradhatnál, és segíthetnél nekem – mosolyodott el a boszorkány, most először, mióta a betege magához tért.

- Miben kellene segítenem?

- Én vagyok itt az orvos, ha ismered ezt a kifejezést.

- Mugli származású vagyok – tisztázta a választ. – Átgondolhatom? Elmennék sétálni…

- Nem biztos, hogy elég erős vagy. Ne menj messze! – intette féltőn az idős nő. – Egyébként Anne vagyok.

- Hermione – nyújtott kezet.


Óvatosan felkelt, majd sétálni indult. Tetszett neki a környék, a hegyek, amik körbeölelték a kicsi falut. A tiszta ég, a magas fák, a lágy szél. Nyugodt és békés volt körülötte minden, szöges ellentétben a lelkében tomboló zűrzavarral.

Nem tudta, mi lenne a jó döntés. Abban biztos volt, hogy nem lenne képes visszamenni a Roxfortba, s úgy tenni, mintha mi sem történt volna, nem lenne képes befeküdni az ágyába egyedül, belépni a bájitalterembe, tudva, hogy a férfi már sosem siet végig a termen.

Leült egy fa árnyékba, s némán figyelte a felhőket. A körülötte levő nyugalom csak még jobban felerősítette a fájdalmat, a magányt, amit érzett. Ismét azt érezte, amit már korábban szerelme testéhez simulva a hideg kövön, hogy nem érti, hogy képes lélegezni, hogyhogy nem áll meg minden, hogy képes a lepke tovább szállni, a nap felkelni…

A szíve mélyén reménykedett, hogy él még az, aki neki mindennél többet jelent, s talán majd hírt kaphat róla. Most mégis mérhetetlen ürességet érzett, s valami érzelemmentes nyugalom szállt rá. Nem számított már semmi, nem érdekelt már Voldemort sem, a varázslóvilág. Egyszerűen túlságosan fájt Perselus elvesztése. Tudta, hogy ez gyerekes dac, menekülés, de nem lett volna képes szembenézni a sajnálkozó tekintettekkel, a kedves, segítő mosolyokkal, a bátorító szavakkal.

Még sokáig ült ott, elmerülve az emlékeiben, végül, kitisztítva a lelkét, elzárva a szíve mélyére azt, akit örökké szeretni fog, fáradtan visszasétált a házba. Úgy érezte, mintha nem 17 éves lenne, hanem már évtizedekkel öregebb.

- Maradok – kezdte, köszönés helyett.

Napokat töltöttek el némán, alig egy-egy szót váltva. Ahogy teltek a hetek mégis barátok lettek, bár másfélék, mint amilyen barátságot eddig a lány ismert. Nem őrült, önfeláldozó barátság volt ez, hanem a hasonlóságukból indult, s a ritka beszélgetések teljesítették ki.
Hermione egyszer elmesélte, hogy mi történt, s kiderült Anne is szerelme halála miatt választotta a magányt.

Nem sokat beszéltek erről, nem kínozták egymást. Mindketten tudták, hogy a kedves szavak, csak megforgatják a kést, s a seb felszakad, a fájdalom még erősebbé válik. A fiatal lány sokszor sétált az erdő szélén, alapanyagokat gyűjtögetett, elmerült az emlékekben. Néha könnyes szemmel, repedtre harapott ajkakkal tért vissza, de barátnője nem szólt semmit. Adott neki egy altató főzetet, amivel nem álmodik, s olykor végigsimított a vállán. Ez többet jelentett, mint ha bármit mondott volna.