XXIX.

- Igazad volt – fordult Falleyhoz Voldemort. – Ellenőrizd, meghalt?

- Nem lélegzik – felelt a férfi, miután odalépett, s elvégzett egy egyszerű varázslatot.

Perselus nem bírta tovább, a lábai megremegtek, majd összecsuklott.

- Meghalt… - suttogta megtörten.

Már nem érdekelte semmi, hogy hol van, kikkel, s miért. Csak azt a mérhetetlen fájdalmat érezte, hogy szinte kiszakad a szíve. Nem értette, hogy lehet, hogy még képes levegőt venni, hogy a világ megy tovább. Hihetetlen volt, hogy nem szűnt meg minden létezni, ahogy a lány száját elhagyta az utolsó meleg lehelet. Életében először sírni kezdett, némán. Hang nem hagyta el a torkát, csak átkarolva önmagát, előre-hátra dülöngélve nézte a karcsú testet, a semmibe meredő barna szemeket.

- Ez undorító Perselus, hogy ennyire ragaszkodtál egy szajhához, ráadásul egy sárvérűhöz – horkant fel hideg hangon Voldemort. – Crucio! – addig kínozta a férfit, míg elvesztette az eszméletét. - Itt hagyjuk, ha ezt túléli, úgyis megöli magát a lány testét látva – nevetett. – A gyereket hozzátok! – tette még hozzá, majd elhoppanált.


Ezután már nem érzékelt semmit, csak a hideget. A fájdalom olyan erőssé vált, hogy megszűntette minden kapcsolatát a külvilággal. Úgy érezte, mintha a bőre elválna a testétől, majd lassan ez is megváltozott, és elmerült a tompa, érzékektől mentes sötétségben. Valami távoli suttogásként érzékelte, ami körülötte történik, de nem volt képes megmozdulni, reagálni, s a teste visszajelzései is megszűntek.

Lebegett a megkönnyebbülést hozó tudatlanság és a valóság határán. Valami mégis visszahúzta, nem engedte, hogy teljesen elmerüljön a sötétségben, egy érzés, ami égette, marta a lelkét, minduntalan visszarántotta az utolsó pillanatban. A test szenvedését felváltotta a lélek kínlódása, s ebben a tudattalan állapotban nézett szembe szerelme elvesztésének fájdalmával.

Nem érzékelte az idő múlását, csak vergődött a magány érzésétől, szabadulást nem remélve. Majd a némaságon ismét suttogás hatolt át, de a szavak nem értek el a tudatáig. Hallotta őket, de az értelmüket nem tudta megfejteni, túlságosan lefoglalták múltjának árnyai.

Halványan eljutott hozzá annyi, hogy mintha a hideg megszűnt volna, s valahogy, a környezet is más lenne, de keveset érzékelt még mindig az őt körülvevő világból.

- Azonnal tegyék le azt a hordágyat! – hangzott fel Madam Pomfrey éles hangja, mikor a gyengélkedő elé értek. – Tudják mi történt vele? – folytatta a faggatózást.

- Találkozott Voldemorttal – felelt unottan Harry.– Reméljük utoljára – tette hozzá, mintegy önmagának.

- Hagyják el a Gyengélkedőt! – indult el fenyegetően a hármas felé. – Nem veszem semmi hasznukat, ne zavarjanak a munkában…

Kissé bosszúsan elvonultak, majd közös megegyezéssel az igazgatónőhöz mentek, beszámolni arról, amit találtak. McGalagony arca elfehéredett, ahogy meghallotta, hogy Hermionét már nem találták ott, s hogy a professzor is kérdéses állapotban van. Elküldte diákjait pihenni, majd az ablakhoz sétált, s fáradtan követte figyelemmel a felhők vonulását. Mikor úgy érezte, kellően megnyugodott, s hangja már nem fog remegni, ha megszólal, halkan beszélni kezdett.

- Albus, én ezt nem bírom. Az a lány, nem tehetett semmiről…

- Minerva, nyugodj meg – válaszolt a festményről az elhunyt igazgató. – Lesz megoldás, mindig van. Nem találták meg a holttestét, ez okod ad a reményre.

- Igen, de nála van… - felelt erőtlenül.

- Ha nem nyugszol meg, nem tudsz gondolkozni. Vedd számba a tényeket, és bízz Perselusban!

A nő lassan visszasétált az asztalhoz, majd fejét két kezével megtámasztva fénytelen szemmel nézett az igazgatóra.

- Rendben – suttogta kelletlenül, majd egy merengőt húzott maga elé. Hosszú perceken keresztül ismételten megnézte, amit eddig tudott, s amit Harryéktől hallott, majd lassan döntésre jutott. Megvárja, amíg Perselus felébred, s utána Hermione keresésére indulhatnak. – Csak addig élje túl! – kívánta halkan.

**

Perselus érezte, hogy valami megváltozott, először gyenge melegség árasztotta el a testét, majd kezdte újra érezni a korábbi fájdalom maradványait. Nehezen kapott levegőt, mert minden egyes apró mozdulattól olyan érzése volt, mintha ezernyi tű szúrná át a tüdejét. Megmozdulni nem tudott volna, s nem is akart, megpróbált megbarátkozni ezzel a furcsa helyzettel. A lelkében táncoló, nem csituló kínzó fájdalom mellé kapott egy másikat, egy valóságosabbat. Furcsamód mégis megkönnyebbülést hozott, mert a fizikai szenvedés elterelte figyelmét minden másról, ahogy egyre erősödött.

Érezte, hogy valami forró, keserű folyadékot nyeletnek le vele, majd ahogy a fájdalom egy pillanatra elcsitul, s végül hihetetlen erősséggel támad fel ismét minden egyes sajgó porcikájában. Ez a szenvedés rántotta vissza végül teljesen az útról, amelyre ha végleg rálép, sosem tér vissza többé. Szemei felpattantak, s azonnal össze is szorította őket a vakító fény miatt. Azonban ez sem volt jó döntés, mert így az arcába nyílalt a korábbi kínzó érzés.

- Felébredt Piton professzor? – ugrott oda azonnal az éles szemű gyógyító.

Csak egy erőtlen mormogást kapott válaszul, hiszen a férfinek minden lélegzetvétel harc volt, nemhogy a beszéd.

- Azonnal hozok fájdalomcsillapítót – sietett el a nő, majd néhány perc múlva ismét egy maró főzetet kellett innia. – Néhány perc, és jobban lesz.

Valóban érezte a változást, lassan úgy érezte, hogy talán nem hal bele a légzésbe, s esetleg a szemét is ki tudja nyitni. Olyan felelőtlenségre, mint a mozgás, még mindig nem vetemedett volna. Ahogy végre homályos látása kitisztult, felismerte, hogy hol van és azonnal eszébe jutott minden. A testi fájdalmat ismét felváltotta valami mélyebb, kínzóbb szenvedés.

- Hermione? – kérdezte halkan, rekedten.

- Nyugodjon meg professzor! Pihennie kell, majd utána az igazgatónő beszélni kíván önnel – próbálta elterelni a kényes témáról a szót, s gyorsan megitatott a férfival egy erősítő főzetet, jó pár mással vegyítve, végül egy altatót.

**

A férfi csak másnap tért ismét magához, a fájdalom már enyhült annyira, hogy habár mozogni tudott, minden apró lépéssel szinte egy újabb Cruciót élt át. Kelletlenül visszaült az ágyára, s várta, hogy az örökké akadékoskodó gyógyító visszajöjjön.

Nem is lepte meg, hogy a nő belépéskor már az ajtóból kiabálni kezd, hogy miért ült fel, és egyáltalán, hogy merészelt megmozdulni. Csak megszokott módon felhúzta a szemöldökét, s hideg hangon közölte, hogy beszélni akar az igazgatónővel.

Egy órával később már pontosan beszámolt mindenről, arról is, hogy a lány meghalt. Ezt olyan fájdalmas pillantással, hogy McGalagony, ha eddig nem lett volna biztos abban, hogy mit érez a professzora, most meggyőződhetett volna róla. Döbbenten hallgatta végig a férfit, s elkeseredetten ment vissza az irodájába. A lány meghalt, Rose minden valószínűség szerint Voldemort kezében van, rosszabbul alakult, mint gondolta.

Már előre sejtette, milyen „kellemes” beszélgetés lesz, ha ezt a hírt elmondja a triumvirátus másik két tagjának. Félt, hogy Harry azonnal Voldemort után indul anélkül, hogy meggondolná, mit tesz.

Egy házimanóval behívatta őket Ginnyvel együtt, majd előrelátóan bezárta egy varázslattal az ajtót. Tudta, hogy Harry már Albus halálakor is mennyire bomlottan viselkedett egy rövid ideig, s félt, hogy ez ismét bekövetkezik.

- Perselus magához tért – kezdte óvatosan bevezetni a mondandóját. Három szempár tapadt rá, rezzenéstelenül, izgatottan. Ronéban aggodalom, Ginnyében félelem látszott, Harry zöld szeme azonban csak dühöt sugárzott, s ez nem sok jót jelentett. – Elmondta, hogy pontosan mi történt. Miss Leay vitte őket Voldemort elé, úgy gondolta, kiválthatja saját és lánya életét, ha egy árulót, és Miss Grangert odaviszi – remélte, hogy nem kérdeznek rá, miért pont Hermione…



- Az áruló rendben, de miért Hermione? – hangzott el a kérdés Harry szájából. Az igazgatónő elkönyvelte, hogy látszik, hogy Lily fia, majd minden szót átgondolva lassan válaszolt.



- Két ok lehetséges. Az egyik ön Mr. Potter, hiszen az már elég elterjedt hír a varázslóvilágban, hogy barátok, s ön megmenti a barátait.

- És a másik? – kérdezte egy apró bólintással nyugtázva az előző kijelentést. Megváltozott az utóbbi időben, kezdett felnőni, s szembenézni a rá váró feladattal, ami többet jelentett, mint elkerülni Rita Vitrolt, s hasonszőrű társait.

- A kapcsolata a professzorral – felelt magára erőltetett nyugalommal.

- Milyen kapcsolata? – értetlenkedett a kis túlélő.

- Szerették egymást – válaszolt egy kis szünet után halkan Ginny, az igazgatónő helyett. Ron csak dühösen felmordult, Harry azonban elfehéredő arccal fordult a lány felé.

- Mi?! Hogy Hermione azzal a gyilkossal? – kelt ki teljesen önmagából. – Ez csak vicc, ugye? – kérdezte felemelt hangon. Arca elfehéredett, ajkát beharapta, s szikrázó szemmel nézett a boszorkányra.

- Harry, kérlek. Ez nem vicc, szereti, és Perselus is őt – ahogy kimondta, zavartan nézett az igazgatónőre, hiszen nem tegezhetné a professzort, de Hermione mindig így nevezte, ha ketten voltak, s így neki is könnyebb volt most mondani.

- Az az áruló nem szeret senkit. Biztosan ő maga vitte oda, hogy menthesse az életét. Nem volt elég Dumbledore, most Hermionét is odavitte – köpte dühödten a szavakat.

- Már hónapok óta szerették egymást. Hermione ítéletében bíznod kellene…

- Ron, te nem mondasz semmit? – fordult ekkor az őrjöngő varázsló vörös hajú társa felé.

- Ginny igazat mond… – felelt kelletlenül. – Láttam őket együtt, nem hiszem, hogy hazudott – nehezen jöttek szájára a szavak.

Nem is értette önmagát. Ő már megbocsátott Hermionénak, de Pitont még mindig gyűlölte, mégis, beszélgetett néhányszor Rose-zal, s úgy érezte, ha a kislány megbízik benne, akkor biztosan nem hazudik, hiszen ő barátnőjükhöz ragaszkodott a legjobban mindenki közül.

- Ezt nem gondoljátok komolyan, nem hihettek annak az árulónak!

- Mr. Potter! Albus is, én is kezességet vállaltunk érte. Ezt el kell fogadnia! – vágott ekkor közbe McGalagony.

- Látszik is, hogy mi lett belőle… - horkant fel megvetően a fiú.

Visszaült a székére, és dühösen villogó szemmel figyelte a mellette ülőket. Tehát tudták, és nem mondták el neki. Már senkiben sem bízhat, az az áruló mindenkire hatással van. Valahol azonban halkan egy hang azt ismételgette, hogy Hermione nem tévedhetett, ha megbízott benne, akkor biztosan oka volt rá, de ezt elnyomta a megvetés és a gyűlölet.

- Igazgatónő – kezdte megremegő hanggal Ginny. – hol van most Hermione?

Ekkor mindhárom szempár ismét csak egy helyre koncentrált, s az idős asszony arcából leolvashatták a választ szavak nélkül is.

- Meghalt… - suttogta alig hallhatóan a választ. A kimondott szó ott lebegett közöttük, körbevette őket, szinte rájuk kiabált.

Ginny remegni kezdett, majd hangosan hüppögve felzokogott, Ron arcán is lecsordult egy könnycsepp, de ő némán sírt, arcát tenyerébe hajtva. Harry arcán csak düh látszott, és mérhetetlen gyűlölet.

- Beszélni akarok Pitonnal – közölte olyan hangon, mintha joga lenne ilyet követelni.

- Piton professzor! Később együtt bemehettek hozzá, most pihennie kell, nagyon megviselte a rengeteg Crucio, és Miss Granger halála. Végig kellett néznie. Kérlek, ne legyetek meggondolatlanok, ha beszéltek vele.

- Neki nincsenek érzelmei – vágott közbe megvetően a zöld szemű varázslótanonc.

- Vannak érzelmei, és most szenved, jobban, mint azt el tudná képzelni. Perselus nagyon kevés emberben bízott meg, Miss Granger ezek egyike volt. Kérem, most menjenek vissza a klubhelyiségükbe, majd holnap délután meglátogathatják. Ha hamarabb megtennék, akkor el kell tanácsolnom önöket – tette még hozzá, látva Harry arcát. Sejtette, mire készül a fiú, s meg akarta akadályozni. Még szerencse, hogy bezárta a Gyengélkedőt, s a védővarázslatot remélhetőleg nem képesek feltörni.

Gyorsan távoztak, s a kérés ellenére azonnal a Gyengélkedő felé vették az irányt. Hiába próbáltak, nem tudtak bejutni, így dühösen lementek a tópartra, megbeszélni a hallottakat. Harry indulatosan támadt rájuk, amiért nem mondták el, s a magyarázatra, hogy sejtették, így reagálna csak még dühösebb lett. Ginny végül megígértette vele, hogy hallgat egy ideig, s folyamatosan könnyezve mesélni kezdett. Amit látott, ahogy egymással viselkedtek, az apró mosolyokról, kedveskedésekről. Őt hallgatva a fiúk teljesen megdöbbentek, nem tudták ilyennek elképzelni a bájitaltanárt. Harryben egyre erősödött a hang, amely már korábban is azt mondogatta, hogy a lány nem bízik meg ok nélkül senkiben.

Végül némán, gondolataikba merülve baktattak vissza a hálókörleteikbe. Mindhárman a történteken rágódtak, a kis boszorkány egész éjjel barátnőjét siratta, s elhatározta, segíteni fog a professzornak, amiben tud. Nem kedvelte a tanárt különösképpen, de látta őket együtt, s sejtette, mennyire szenvedhet. Ron a düh és a fájdalom között ingadozott. Mivel a lányt megölték, nyilvánvaló volt, hogy nem Harryhez akartak közelebb jutni, így halálának oka egyértelműen a tanárral való kapcsolata volt. Mégis, túlságosan szerette a lányt, már 6 éve, ahhoz, hogy haragudni tudjon rá, csak, mert szerelmes lett. A férfire haragudott, amiért nem vigyázott rá, s valahol, a gondolatai között mélyen elrejtve benne is felmerült, hogy mennyire szenvedhet Piton, ha ők így éreznek.

Harry nem tudott aludni, csak nézett meredten maga elé a sötétbe, és harcolt a két véleménnyel. Az egyik a Ginny által lefestett hihetetlen kép volt, ami mégis elfogadhatónak tűnt, hiszen másként hogyan szerethetett volna bele a lány? Mégis, olyan erősen élt benne a düh, a gyűlölet, amiért megölte Dumbledore-t, hogy nehéz volt túllépni rajta. Kevesen tudták, hogy miért bízott meg az igazgatónő a professzorban, ő közéjük tartozott. McGalagony tudta, ha nem látja, amikor Veritaserummal kihallgatják, akkor az első adandó alkalommal megtámadja. Tisztában volt vele, hogy az igazgató kérte meg, hogy legyen a gyilkosa, mégis, valakit gyűlölnie kellett, s eddig minden oka meg is volt rá, hogy pont Piton legyen az. Reggelre nagyjából tisztába került az érzelmeivel, többé-kevésbé elfogadta a tényeket, bár Hermione halála már túl sok volt. Egész nap szinte holdkórosként járkált, ugyanúgy, mint másik két társa.

Este bementek a professzorhoz, aki csak az ablaknál ült, mivel még mindig nem engedték ki, s némán meredt maga elé. Mindhárman megdöbbentek a látványon. A férfi üres szemekkel, keserű arckifejezéssel, mozdulatlanul ült, s meg se rezdült, amikor hozzászóltak. Egy álomvilágban járt, valahol, ahol Hermione még élt.

Erős volt, mindig is el kellett rejtenie az érzelmeit, a magányát, de most, hogy az egyetlen ember, aki őszintén szerette, feláldozta az életét érte, képtelen volt visszanyerni régi önmagát. Nem tudott érzéketlen és rideg lenni, megvetően nézni a diákokra. Nem érdekelte senki és semmi, csak olykor a szeretett lány nevét maga elé suttogva siratta kedvesét. A fájdalom azonban nem csitult, csak egyre erősödő hullámokban tört rá újra és újra, s úgy érezte, képtelen legyőzni ezt. Üres lett minden, és jelentéktelen. Mit számítottak már olyan dolgok, minthogy Pottert gyűlöli, vagy hogy egy diák nem készül az órájára? Percekig nem vett tudomást a benn várakozókról, akik elkerekedett szemekkel figyelték ezt az új, ismeretlen Pitont.


Reményik Sándor: Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcsô, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ô érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezôn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendô, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívébôl
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerû, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedû, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a mûvész a vonót.


Végül Ginnyben mozdult meg valami, s lassan a férfi mellé sétált. Kezét a vállára tette, ezzel visszarántva a valóságba. Egy fekete szempár nézett fel rá riadtan, üresen, olyan tengermély fájdalommal, hogy a lány szinte beleremegett.

Perselus nem szólt semmit, egyszerűen nem érdekelte, hogy most így látják, a gyász túl erős volt, túl fájdalmas, hogy a véleményükkel foglalkozzon.

Lassan visszahúzta a lány érintése, és néhány szava a valóságba, s állapotát látva Harry is megnyugodott. Nem támadott neki, nem szólt hozzá megvetően, megértette, hogy ugyanúgy gyászol, mint ők.

A férfi néhány szavából megértették, hogy Rose még életben van, s Voldemortnál. Elég hamar eljutottak oda, hogy mihamarabb meg kell menteniük. Végül, az ötlet meglepő módon az ismét érzéketlen arccal ülő bájitaltanártól származott. Aki megemlítette a főzetet, amin dolgoztak, amivel a lány még nyáron kezdett el foglalkozni.

Ha a legutolsó változat, amit terveztek, megfelelő, akkor azzal megtalálhatják a kislányt, s akár magukkal is hozhatják. Perselus egy hét alatt felépült annyira, hogy tudjon ezzel foglalkozni, s elkezdte készíteni a bájitalt. Néhány hét után kiderült, hogy az egyik ritka alapanyagból túl kevés van a raktárában, így muszáj elmennie, beszerezni. Ezt nem bízhatta másra, mivel csak a megfelelő minőségű sárkánypikkely felelt meg. A halálhírét már megírták az újságok, így elkerülve azt, hogy Voldemort keresni kezdje.

Falleyt nem távolíthatták el, hiszen akkor kiderült volna, hogy valaki, aki tudja, hogy halálfaló , túlélte. Perselus bujkált az iskolában, a lakosztályát csak láthatatlanná tévő köpenyben hagyhatta el. Így kelletlenül indult a londoni vásárlásra, arcába húzott csuklyával, transzformált vonásokkal. Nem kockáztathatott. Valójában nem nagyon érdekelte semmi, az se érdekelte volna, ha felfedezik és megölik, de Rose érdekében leküzdötte a vágyat, hogy csak üljön egy szobában, maga elé meredve. Ő is megkedvelte a kislányt, de az igazi ok az volt, hogy tudta, mennyit jelentett Hermionénak. Olyan időpontot választott, amikor az Abszol út viszonylag üres, s sietősen haladt. Ahogy azonban kilépett a boltból, egy kutató pillantás bizsergette meg a tarkóját. Gyorsabbra vette lépteit, de egy hang megállította. Valaki a nevét mondta, s minta ő szólt volna. Tudta, hogy az nem lehet, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy valaki mégis felfedezte hollétét, s így akarja csapdába csalni. Villámgyorsan pálcát rántott, s már fordultában a mögött állóra szegezte, majd a mozdulat közben lemerevedett, ahogy végignézett a sötét talár és csuklya alá rejtett alakon.

- Hermione – suttogta elveszetten, egy pillanatra felizzó reménnyel.