|
XXX. Együtt
XXX.
A két fekete taláros, csuklyás alak csak elkerekedő szemmel nézte egymást. Mindketten ugyanazt gondolták, hogy nem lehetséges, hogy tényleg az áll velük szemben, akit látnak, hiszen halott.
Elmerültek egymás pillantásában, keresve a választ, vajon hogy lehetséges ez. Végül Perselusban győzött a sok éves bizalmatlanság, egy gyors mozdulattal megragadta a lány kezét, majd biztonságos helyre hoppanált.
Hermione csak némán bámult rá, magában egyre hajtogatva, hogy álmodik. Nem volt képes bízni abban, hogy ez a valóság, hogy viszontlátja azt, akitől már örökre el kellett volna búcsúznia.
Szeme fel-le járt a férfi arcán, testén, az őt szorító karján. Nem tudott odalépni, átölelni, csak nézte, emésztő vággyal, kívánva, hogy valóság legyen. Félt, ha megszólal, ha hozzáér, akkor az álomkép, mint annyiszor eddig eltűnik, s megint egyedül marad. Nélküle…
Így ellenállás nélkül követte Perselust egy eldugott kis házba. Szemét egy pillanatra sem szakította el a sötét taláros alaktól, félve, ha csak egy álom, akkor amint elfordul, eltűnik.
Ahogy beléptek a kicsiny házba, csak álltak egymással szemben, továbbra is némán, s egymás szemében keresték a választ a megválaszolhatatlan kérdésre. Végül az egykori bájitaltanár szólalt meg először, rekedtes hangon, halkan.
- Hermione?
A lány csak elmosolyodott válaszul, nem tudott megszólalni, még mindig nem hitte el, hogy ez nem csak álom.
- Miért? Hogyan? – folytatta a férfi a kérdezősködést. – Te vagy?
Néhány lépés távolságra álltak egymástól, nem érintve a másikat, csak itták a vágyott, szeretett lény látványát. Hermione úgy érezte, szinte nem is vesz levegőt, félt, ha felsóhajt, Perselus eltűnik, mintha a képet, amit lát, elfújja a szél.
Egyszerre indultak el egymás felé, közeledtek egy apró lépést, majd még egyet, végül már szinte összesimult a testük, érezték a másik leheletét, a másik testének illatát.
A férfi arca azonban elsötétült, s ismét messzebb lépett.
- Ki vagy? – kérdezte támadóan. – Ki küldött?
- Perselus…
- Felelj! – parancsolt rá.
- Hermione vagyok, hisz tudod. Érzed…
- Ő meghalt, láttam – felelt olyan mély fájdalommal, hogy a lány egy pillanatra megremegett.
- Te is meghaltál… - hangzott a halk felelet. – Hiába védtem a tested, elvitték.
- Igen, meghaltam. Így, mivel láttál, nem engedhetlek el. Mondd el, ki vagy, ki küldött, különben igazságszérumot fogok használni – reagált mostmár nyugodt hangon. Az érzelmeit ismét elrejtette, mélyre. Nem tudta, ki játszik vele ilyen kegyetlenül, de nem adja meg azt az örömöt, hogy lássa, mennyire szenved.
- Perselus! – emelt fel a hangját dühében. – Még bennem sem vagy képes megbízni?
- Hermionében bíztam.
- Rendben, hát figyelj. Ugye tudod, hogy milyen képességeim vannak?
- Igen?
A lány gúnyosan elmosolyodott, arra gondolva, hogy kedvese sosem változik, sosem bízott senkiben. A düh lángja elfeledtetett vele mindent, hogy úgy tudta, a férfi halott, hogy ő is magyarázatot vár, csak meg akarta győzni a másikat, hogy bízhat benne.
Magányos sétáin sokszor változott át, pálca nélkül, gyakorolva az érzelmi alapú varázslást. Így most is csak erősen kívánta, hogy felvehesse állatalakját, s egy pillanattal később már vadmacskaként sétálta körbe a férfit. Majd egy pár perc után ismét koncentrálni kezdett, s madárrá változva nézett éles pillantással kedvesére, s a mutatványt zárva apró mókusként felugrott a tanár vállára, hogy közvetlen közelről nézhessenek farkasszemet.
- Mostmár hiszel nekem? – kérdezte lágyan, miután visszaváltozott.
A fekete szemek újult erővel tapadtak rá, hogy elhihesse, még mindig előtte áll, s tényleg az, akire hetek óta várt.
- Álmomban annyiszor láttalak… - suttogta fáradtan. – Talán most is csak álmodom, és reggel ismét arra ébredek, hogy egyedül fekszem, és halott vagy.
Arca keserű volt, minden eddig elfojtott érzelem felszínre került, a magány, fájdalom, elveszettség.
- Élek Perselus, de úgy tudtam halott vagy. Meg…megjelent a Prófétában is.
- Hogy ne keressenek… - felelt, de szinte félvállról. Ez már nem érdekelte, mint ahogy semmi más sem, azon kívül, hogy itt állt előtte a lány, s nem akart eltűnni, mint egy káprázat.
Közelebb lépett, ujjaival lágyan végigsimított az arcán, az ajkain, végül magához húzta, elveszve az érzésben, hogy újra ölelheti, érezheti a karcsú testet, a lány forró leheletét, majd lehajolt, hogy óvatosan, kutatón csókolni kezdhesse.
Órákkal később Hermione még mindig mindenről megfeledkezve boldogan simult az erős karok védelmébe, szemét le sem véve kedveséről. Apró kezével fáradhatatlanul simogatta a sápadt arcot, a emelkedő-süllyedő mellkast, mintegy bizonyosságot szerezve, hogy nem álmodik.
Sokáig nem szóltak egymáshoz, csak érezték, csókolták, simogatták a másikat, úgy érezve, nem tudnak betelni a hozzájuk simuló test érintésével. Végül, hosszú idő után faggatták csak ki egymást, halkan, suttogva, hogy mi történt. Nem akarták megtörni a varázst.
Perselus elmosolyodott, látva a lány arcáról sugárzó boldogságot, s óvatosan magához húzta, hogy suttogva mondhassa el, amit érez. Sosem hitte, hogy így fog érezni, s ha mégis, nem remélte, hogy viszontszeretik. A mellette pihenő karcsú test, mosolygó lélek mindennél többet jelentett számára. Habár ezt tudta korábban is, most valahogy minden átértékelődött, hogy újra magához ölelhette.
- Szeretlek – lehelte, mikor kedvese odahajtott a fejét, majd mosolyogva figyelte az elkerekedő szemeket, a felvillanó mosolyt.
Radnóti Miklós: Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megtestesült csigaház.
A holdtól citromos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezeim felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még ? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, mély, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
**
Hermione nem akart visszatérni a Roxfortba, már nem tudott volna alkalmazkodni az ottani rendhez. Megváltozott, megkeményedett, de fel is nőtt. A veszteség megedzette, s úgy érezte, beleőrülne, ha ismét az lenne a legnagyobb problémája, hogy másnap mágiatörténetből esszét kell leadni. McGalagony feltétlenül találkozni akart vele, így végül megkérte, hogy hadd tegye le a R.A.V.A.S.Z. vizsgákat, de úgy, hogy a szükséges tananyagot maga sajátítja el. Bár az igazgatónő nem volt lelkes az ötlettől, az engedélyt megadta.
- Még van itt néhány diák, akivel találkoznod kellene – mosolyodott el sokatmondóan.
- Senkivel nem akarok találkozni – tiltakozott halkan. – Vissza szeretnék menni Anne-hez. Perselusszal tarthatom a kapcsolatot, ha a régi házban találkozunk. Így mindig elérhet a Rend is – egy kicsit belepirult, hogy az igazgatónő előtt letegezte, de végülis, már nem volt diák.
- Mr. Potter, Mr. És Miss Weasley megérdemelne egy magyarázatot, nemde?
Ezeket a szavakat hallva elsápadt, hiszen róluk teljesen megfeledkezett. Nem tudott volna úgy a szemükbe nézni, hogy nem mondja el az igazat, viszont Harrytől tartott. Hogyan reagálna?
- Már tudják mindhárman, és ők segítenek Perselusnak Rose felkutatásában.
- Rose él? – döbbent meg. A férfitől nem merte eddig megkérdezni, mert úgy vélte, ha ő meghal, mindkettejüket megöli. Nem is tévedett sokat, mert ahány Cruciot Perselus kapott, csoda, hogy túlélte…
- Amikor Perselust ott hagyták, még élt. Voldemortnak tervezett valamit vele. Azóta azonban már hetek teltek el – felelt keserűen.
Az iskolában mindenki megszerette a cserfes, mégis komoly kislányt, nagyon megszenvedték a hiányát, sokan remegtek az életéért.
- Segítek megtalálni – döntött azonnal.
- Perselusé a döntés ebben a kérdésben. Azonban három griffendéles diák türelmetlenül toporog a kőszörny előtt. Magára várnak – fejezte be mosolyogva.
- Köszönöm! – búcsúzott, s gyorsan lefutott a lépcsőn, hogy mihamarabb köszönthesse barátait. Szégyellte magát, hogy róluk teljesen megfeledkezett, de amíg Perselust halottnak hitte, nem tudott volna beszélni velük, azóta pedig nem nagyon foglalkozott mással.
Ahogy meglátták, hárman ugrottak a nyakába, s kezdték faggatni, hogy mi történt, hogy élte túl, hol volt eddig. Együtt lesétáltak a tóhoz, ahol Hermione mindent elmesélt, majd Ron számolt be arról, hogyan találták meg Pitont. A barna hajú lány mindhármuknak egy óriási ölelést adott még egyszer, amiért megmentették az életét azzal, hogy időben megtalálták, majd kifaggatta őket, hogy mi a tervük Rose megtalálására.
Hamarosan megértette az elképzelést, bár volt néhány dolog, amivel nem értett egyet, de úgy gondolta, ezt majd Perselusszal beszéli meg. Nemsokára elbúcsúzott a barátaitól, majd távolabb érve tőlük, megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem került szóba a kapcsolata a volt bájitaltanárral, s ez jobb is volt így. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ez a valóság, hogy mindketten élnek, együtt lehetnek. Úgy érezte, ha beszél róla, akkor egyszer csak megszűnik, véget ér a boldogság. Csak a szíve mélyén ünnepelt, ha lehetett, kerülte a kettejükkel kapcsolatos kérdéseket.
Kényelmesen kisétált a Rengeteg szélére, majd elhoppanált a kis házba. Közben ráébredt már, honnan volt ismerős. Ide menekült Daniel is Ilenával az álmaiban. A ház védelme már akkor is különleges volt, most Perselus és McGalagony professzor még külön megerősítették, így teljesen biztonságos volt. Természetesen le volt védve hoppanálás ellen, így még sétálnia kellett, hogy beléphessen.
A kis ház üresnek tűnt, de rövid keresés után megtalálta a férfit egy labornak berendezett szobában. Kíváncsian lépett mellé, hogy megvizsgálja az elkezdett főzetet.
Perselus tisztában volt vele, hogy már nincs egyedül, de valami belső ösztön megsúgta, hogy kedvese tért vissza, így fel sem emelte a pillantását az üstben fortyogó bájitalról.
- Mennyi idő még? – kérdezte óvatosan, halkan.
- Két hét...
- Rose élni fog még? – hangja megremegett, de meg kellett kérdeznie.
- A Nagyúr tervez vele valamit, remélem, addig nem éri el a célját – felelt, végre elszakítva pillantását a főzetről, a lányhoz fordult.
- Beszéltél Minervával?
- Megengedte, hogy csak a vizsgákra menjek vissza. Anne-nel maradhatok.
- Anne-nel? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel. – Miért nem… - kezdte türelmetlenül, majd elharapta a mondatot, s gyorsan visszafordult a bájitalhoz.
- Miért nem? Mondd! – mosolyodott el. Sejtette, mit akart kérdezni, de úgy gondolta, ezt a kis kínzást megengedheti magának.
- Maradhatnál – suttogta olyan halkan, hogy szinte elvegyült a tűz ropogásának zajában.
- Maradjak? – kérdezte ártatlanul, tündéri mosollyal.
- Ne játssz velem, tudod, hogy nem akarlak elengedni – mordult rá.
- Azért jó hallani – kacagott vidáman. – Nem szeretném teljesen egyedül hagyni. Majd sokszor megyek hozzá – döntött.
- Maradsz? – tátotta el a száját enyhén döbbenetében. – Velem? – tátogta immár hang nélkül. Úgy tűnt, sosem fogja elhinni, hogy tényleg szereti őt, vele akar lenni.
- Ha zavarlak nem – felelt szemforgatva. Alig tudta visszatartani a kitörni készülő nevetést.
Tovább már nem tudott játszani a férfivel, mert az dühösen magához húzta, hogy néhány szenvedélyes csókkal győzze meg arról, hogy mennyire zavarja.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
