|
XXXI. Él még?
XXXI.
Először ébredtek úgy egymás mellett, hogy senki nem választhatja el őket, hogy a lánynak nem kell visszaosonnia a saját szobájába, figyelve, hogy jár-e valaki a folyosón, aki nem láthatná meg. Valójában nem először, hiszen a Próbán együtt lehettek, de az mindkettejükben szinte álomképként maradt meg, hiszen csak olyan rövid boldogság volt.
Hermione boldogan elmosolyodott, ahogy megérezte az őt ölelő erős karokat, majd ujjaival játékosan apró köröket rajzolt a férfi kézfejére. Halk, elégedett morgást kapott válaszul, így felbátorodva folytatta a játékot. Kedvese félálomban elmosolyodott, lágy csókot lehelt a vállára, majd ölelését szorosabbra fonva a lány karcsú teste körül, ismét álomba merült.
Hermione egy darabig türelmesen várt, hátha vissza tud aludni ő is, de rá kellett ébredni, túl sok minden jár a fejében ahhoz, hogy békésen elaludjon. Így óvatosan kicsusszant az ágyból, a rá nehezedő férfikar alól, s mosolyogva indult zuhanyozni. Úgy érezte, végre megtalálta a boldogságot, a biztonságot. Aggódott a fogságban levő kislányért, de tudta, hogy nem tehet semmit, amíg a bájital nem készül el, így próbált másra gondolni, ahelyett, hogy hagyná, hogy az idegeskedés felőrölje.
Visszatérve a fürdőszobából vidáman elmosolyodott, látva, hogy Perselus elnyújtózva fekszik az ágyban, csukott szemmel, mosolyogva. Sejtette, hogy rajta kívül nem sokan kerültek eddig olyan helyzetbe, hogy igazi, kedves mosolyt láthassanak a professzor arcán. Sokszor elgondolkodott már azon, mi vonzotta ebben a zárkózott, magányos férfiben. A kegyetlen stílusa, a griffendélesek iránti nyilvánvaló előítélete ellenére mindig is tisztelte a tanár tudását, mert ez nyilvánvaló volt, szótlansága ellenére is.
A magánakvalósága, érzelmeinek örökös elrejtése, a mindig hideg arckifejezés csábította, hogy megfejtse őt, hogy közel férkőzhessen hozzá, megismerhesse az álarc mögött megbújó igazi embert. Mindig is érdekesebbnek tartotta azokat, akik nem tették közszemlére mindenüket, minden apró jellemhibájukat, örömüket, bánatukat, hanem képesek voltak uralkodni önmagukon. Kíváncsi volt, hogy mi rejtőzik a páncél mögött, a férfi fekete szemébe nézve sejtette, hogy habár hidegséget, nyugodtságot mutat, valójában örök tűz emészti, amit csak évek kitartó munkájának köszönhetően tud megfékezni.
Most nyugodtan alszik közös ágyukban, boldog, kedves mosollyal az arcán, és ő az egyetlen, aki ezt elérte, akihez ragaszkodik. Büszke volt, hogy a férfi méltónak találta a bizalmára, a szerelmére.
Elmélázva kisétált a konyhába, figyelve, hogy ne csapjon zajt, majd halkan dudorászva megpróbált reggelit készíteni. Korábban nem sikerült volna, de Anne mellett a kis házban gyógyítóként sokat tanult erről is, mint annyi másról. A rengeteg szenvedéssel teli, magányos nap ellenére sem bánta azt a rövid időszakot, amíg kedvesét halottnak hitte, mert az idős nő mellett sokat tanulhatott, és önmagával is barátságot kötött végre, hosszú évek óta először.
Elégedetten nézett végig a varázslattal készített rántottán, majd bizakodó mosollyal megpróbálkozott teát és kávét készíteni. Az illatok lassan betöltötték a kis szobát, majd továbbszállingóztak a ház többi részébe. Hallotta, hogy Perselus mocorogni kezd, majd a padló egy-egy reccsenése elárulta, hogy felkelt az ágyból.
- Kávé? – lépett be álmosan pislogva a konyhába, félig csukott szemmel, kócosan.
- Remélem, hogy az – intett még mindig vidáman az asztal felé. Kissé elpirult, ahogy végigmérte az elé táruló látványt, mert hiába volt a férfi szeretője már több hónapja, a meztelen felsőtest, kócos haj, álmos félmosoly felgyorsította a szívverését.
Csöndben reggeliztek, olykor összenéztek, elmosolyodtak, majd folytatták az evést. Béke honolt körülöttük, nem volt szükség szavakra. Mindketten érezték, hogy ez most más, mint az eddig együtt töltött időszak. Reggeli után együtt láttak munkához, folytatni a főzetet, hogy kiszabadítsák a kicsi lányt.
Egész nap nem beszéltek sokat, nem akarták megtörni a békét, ami belengte az egész házat, mióta együtt lehettek. Este sétáltak, bár figyelniük kellett, hogy ne lépjék át a védő varázslatok határát, elégedettek voltak, hogy együtt lehetnek, korlátok, figyelő szemek, kíváncsi tekintetek nélkül.
William Shakespeare: LXXV szonett
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
**
Az az idő, míg a bájital elkészült, gyorsan elröppent, bár változásokat is hozott magával. Észrevétlenül elkezdtek összecsiszolódni, egymáshoz alkalmazkodni, a másikat olykor feladásra kényszeríteni. Két határozott, makacs ember esetén sosem egyszerű az együttélés, bármennyire szeretik is egymást. Így voltak ők is, sokszor a lány akkor szeretett volna beszélgetni, mikor Perselus csak nyugodtan olvasni vágyott, vagy éppen Hermione indult sétálni, mikor a férfi kérte volna, hogy együtt dolgozzanak a bájitalon.
Már a második nap össze-összeszólalkoztak apróságokon, majd mindketten pufogtak egy ideig, míg végül egyikük megelégelte a sértődött csöndet, és nevetve engesztelte a másikat. Persze Hermione többször lépett oda a férfihez, hogy fejezzék már be, ne vitatkozzanak ostobaságokon. Nem adta fel a véleményét, de könnyebben kötött kompromisszumot, míg Perselus inkább duzzogva, bár ebből mit sem mutatva, bevonult a laborba, és némán dolgozott estig.
Vita kerekedett abból is, hogy mi történjen, ha végre elkészül a bájital…
- Nekem kell érte mennem, mert bennem bízik a legjobban – védte álláspontját a lány.
- Fogalmad sincs, mire számíthatsz Voldemortnál – morgott kelletlenül.
- Esetleg elmondanád?
- Felesleges, mert nem mehetsz oda. Halottnak hisz.
- Mert téged nem?
- Ez nem számít, nem mehetsz, nem vagy elég tapasztalt.
- Márpedig nélkülem nem mész – közölte teljes határozottsággal.
- Felesleges vitatkoznod, azt teszed, amit mondok.
- Pontot vonsz le, ha nem? – kérdezte gúnyosan. Kezdte elveszteni a türelmét.
Már nem először kaptak össze ezen, de nem bírtak megegyezésre jutni, csak dühösen kiabálták a saját véleményüket. Perselus vérébe már beleivódott a megszokás, hogy tanárként tehet, amit akar, engedelmeskednek neki, mert rettegnek tőle. Most a nehézségei pont abból adódtak, amiért felfigyelt a lányra, mert más volt, megvédte önmagát, a véleményét, nem hagyta magát megfélemlíteni.
Végül McGalagony professzor döntött, együtt kell menniük, de szigorúan olyan időpontban, amikor a kislány legnagyobb valószínűség szerint egyedül van. Megegyeztek, hogy Hermione Rose-zal foglalkozik, Perselus pedig amennyire teheti, körülnéz, hátha meg tudják állapítani, hol van pontosan Voldemort jelenlegi búvóhelye.
**
A kis ház békés légköre megváltozott, a nyugalom elillant, a feszültség minden apró mozdulatból, szóból sugárzott. A barna és a fekete szempár aggódva kapcsolódott össze olykor egy-egy másodpercre, majd rebbent tova, hogy ne nőjön saját félelme a másikét látva.
Értesítették McGalagonyt, majd sötét talárt vettek magukra, csuklyával rejtették az arcukat és egy gyors, szenvedélyes csókot váltottak, erőt öntve egymásba. Majd felhajtották a bájitalt, és koncentrálni kezdtek. Kimondták a varázsigét, elvégezték a pálcamozdulatot és feszülten várták az eredményt. Korábban csak a házon belül kísérleteztek, így nem tudhatták teljes bizonyossággal, hogy nagyobb távolságon is sikerül-e.
Egyszerre sóhajtottak fel, amikor egy sötét szobában találták magukat. A furcsa érzést, ami a megosztott tudattal jár a két alak között már viszonylag ismerős nehézségként kezelték, így azonnal elkezdték felmérni a helyiséget, ahova kerültek.
Kivetülésük pálcát nem tudott használni, de nem is sebesülhetett meg, hasonló volt, mint egy szellem. Hermione elindult egy sötétebb sarok felé, nem tudta miért, csak megérzés hajtotta.
Perselus egy féltő pillantása követte, majd elindult a másik irányba, tudva, hogy nem eshet baja, viszont azzal semmit nem ér el, ha egy helyben állva vár.
A sötétségtől nem nagyon tudták beazonosítani, hol lehetnek, bár azt elsőre sejtették mindketten, hogy egy cellában. A fal, legalábbis ami annak látszott, koszos volt, pókhálókkal fedett, néhol sötétebb foltok hiányzó köveket sejtetettek.
A férfi már épp elért egy nehéz fa ajtóhoz, amikor meghallotta, hogy Hermione felsikolt. Visszafordult, majd gyors léptekkel odasietett, ahol a lányt sejtette. Elsápadt, ahogy meglátta a földön ülő kedvesét, egy pillanatra megrémült, hogy baja esett, de megnyugtatta magát, hogy az nem történhetett meg. Kissé megnyugodva mellé lépett, hogy megnézze, miért sikoltott. Ekkor már Hermione is felállt, kezében egy kicsiny rongykupaccal megfordult.
Amint Perselus felmérte a helyzetet egy bólintással jelezte, hogy ért mindent, és a lány térjen vissza, amíg ő körülnéz, hátha rájöhet, milyen épület pincéjében is vannak pontosan.
Hermione egy másodpercen belül eltűnt, a férfi pedig útnak indult a kiszemelt ajtón keresztül. Sietősen lépkedett a sötét folyosón, a málladózó kőfalak, sötét sarkok, régi, elégett fáklyák nem árulhattak el semmit, amire kíváncsi volt. A folyosó végén talált egy roskatag, megviselt csigalépcsőt, itt már lassabban haladt tovább, vigyázva, hogy ha őrbe botlana, azonnal eltűnhessen. Nem akart kockáztatni, vigyázva, hallgatózva haladt felfelé, de szerencséje volt, senkivel nem találkozott. Nyilván úgy vélték, egy félholt 4 éves nem jelent akkora veszélyt, hogy őrizni kelljen.
Perselus mégis elcsodálkozott, mert nem csak attól tarthattak, hogy kiszökik, hanem hogy megpróbálják kimenteni. Ha nem őrizték, annyira biztosnak tartják a helyet, hogy a Nagyúr úgy ítélte meg, nem juthat be senki a Főnix Rendjéből. Ahogy kilépett a lépcső végén feltáruló ajtón hirtelen nem látott néhány pillanatig a szokatlan fényességtől. Körbefordulva megdöbbent, hiszen nem egy kastély, vagy ház felsőbb szintjére jutott, hanem egy parkba. Ahogy megszokta a fényt, figyelve, mindent megjegyezve körülnézett, majd néhány száz méterrel arrébb egy ősrégi romra lett figyelmes. Sejtette, hogy csak a rászórt bűbáj miatt látja romnak, valójában egy kastély az, ami megbújik a fák közt. Elindult felé, hogy közelebbről megnézze, de megtorpant, ahogy fekete taláros alakok jelentek meg nem messze a romtól. Döntött, és megszüntette a kivetített képmást. Egyébként is itt volt az ideje, hogy visszatérjen, mert érezte, egyre fogy az ereje a hosszú kapcsolattól.
Visszatérve türelmetlenül fordult meg, hogy megkeresse a lányt. Tisztában volt vele, hogy miután elhagyta a cellát és visszatért a házba azonnal kisietett a laborból, így a ház többi szobájába indult ő is.
Végül a hálószobában talált rá, az ágy mellett ült, sápadtan figyelte a tudattalan kislányt.
- Hogy van? – kérdezte halkan, miközben hátulról átölelte a lányt, és egy apró csókot lehelt a hajára.
- Nem tudom felébreszteni, megkínozták, azt hiszem.
- Mivel vizsgáltad meg?
Elsorolta az Anne-től tanult egyszerűbb bűbájokat, majd azt, hogy megpróbált kapcsolatot teremteni, de nem tudott, mert a kicsi teljesen bezárkózott.
- Tudod mi baja? – fordult a férfihez, könyörgő pillantással, majd a fekete szemekben látott aggódás hatására lehajtotta a fejét, és keserű sóhajjal nyugtázta, hogy lehet, hogy nem tudnak segíteni.
- Megpróbálom…
Az ágyhoz lépett, majd elvégzett olyan varázslatokat, amikről Hermione még nem is olvasott, de arca egyre elkeseredettebb lett. Hozott néhány bájitalt, megitatta az alélt lánnyal, de a helyzet mit sem változott.
- Nem tudom felébreszteni. Megkínozták, de valami más is történt, valami szinte szívja el az életerejét. Ha magához is tér egy rövid időre, nem tudom, hogyan segíthetnénk rajta.
Hermione ezeket a szavakat hallva egy halk nyögéssel lerogyott az ágy szélére, átkarolta saját mellkasát, némán, előre-hátra dülöngélve nézte a kicsi beteget. Sírni már nem tudott, a könnyei már elfogytak, amikor azt hitte, Perselus halott. Csak ült fehér arccal, kitágult szemmel, félig nyitott ajkakkal és próbálta elviselni a fájdalmat, ami összeszorította a szívét. Aggódott a kicsiért eddig is, de legalább abban bízhatott, hogy még él, hogy megmentik, de most, amikor itt feküdt előttük, félúton élet és halál között egyre kevesebb remény volt erre.
Felkerestek néhány elismert gyógyítót, de senki nem tudott segíteni Rose-on. Néhány hét alatt megitattak vele több erősítő bájitalt, elvégezték az összes létező vizsgálatot, de alig változott valami. A kicsi gyerekarcról eltűnt a szenvedés, testéről a sebek, de a szemét nem nyitotta ki. A kis házban a békés csendet kínzó némaság váltotta fel. Úgy érezték egyetlen apró nesz, és darabokra törik a körülöttük valódinak tűnő világ. Minden csak látszatnak tűnt, élettelen maskarának, csak egyetlen kicsi lélegző test jelentette az életet, vagy halált…
Egyik éjszaka Hermione valami szokatlan zajra ébredt, bár először nem tudta, pontosan mire. Mióta velük volt Rose, rosszul aludt, rémálmai voltak, minduntalan szembenézett Voldemorttal, és dönteni kellett, hogy a saját élete, vagy szeretteié.
Izzadtan, remegve kémlelte a sötétséget, hogy mi zavarta meg az ezúttal sem békés álmát, amikor sírásra lett figyelmes. Azonnal tovatűnt minden fáradtsága, kiugrott az ágyból, és a másik szobába sietett. Elkerekedett a szeme, ahogy felfogta, hogy Rose-t látja az ágyon összekuporodva sírni. Odafutott hozzá, erősen magához szorította, hogy megnyugtassa. Legszívesebben örömtáncot járt volna, hiszen felébredt végre.
A kicsi lassan megnyugodott, reszketve simult az ölelő karok közé, de nem szólalt meg. Nem sokkal később Perselus is megjelent, felébredt, ahogy megérezte kedvese hiányát. Ahogy felpattant a szeme az üres ágyban elsőre elmosolyodott, hogy milyen furcsa, most arra riad fel, ha egyedül alszik, míg régen megátkozott volna bárkit, aki megzavarja az éjszakai nyugalmát.
Ahogy megpillantotta az ágyon kucorgó két alakot, mellékjük sietett, hogy megtudja mi történt. Sokáig csak vártak, hogy Rose megszólaljon, végül reggel lett, mire a kicsi megnyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. Hermione egyre sápadtabban hallgatta, egyre erősebben magához szorítva.
Akadozva, suttogva, félmondatokban mesélte el a kislány, hogy mi történt pontosan. Perselus arca is megkeményedett, ahogy végighallgatta, pedig ismerte a halálfalókat, tudta, hogy semmitől sem riadnak vissza.
Megtudták, hogy Voldemort először a halálfalók előtt megkínozta és megölte Leayt, ezzel megmutatva, mit érdemel az, aki őt elárulja. Mindezt Rose-nak végig kellett néznie, hogy felkészüljön arra, ami rá vár. Hamarosan kiderült, hogy őt nem akarja megölni, mert halálfalóként nagyobb hasznát látná. Megérezte a lányban rejlő óriási varázserőt, s úgy gondolta, ha megtöri, maga mellé állíthatja. Mióta elvitte magával, azóta küzdött egymással a két akarat, és állt ellen a kicsi lány.
Megkínozták Crucióval, éheztették, napokig nem szólt hozzá senki, csak vizet kapott, majd varázslatokkal próbálták megtörni. Ahogy mindvégig ellenállt, Voldemort egyre dühösebb lett, és végül megátkozta. Ha nem áll mellé, akkor ellene se fordulhasson. Így, ha használja az erejét, akkor egyre gyengül. Tulajdonképpen bármilyen varázslattal gyengíti önmagát. Azért volt olyan állapotban, amilyenben megtalálták, mert megpróbált kijutni a börtönéből…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
