XXXIII. Pillanatok

Hermione lassan talált vissza a valósághoz, ahhoz, hogy elfogadja Rose halálát. Tisztában volt vele, hogy nem csak ez a veszteség taszította le ilyen mélyre, hanem minden együtt, amit az utóbbi időszakban át kellett élnie. Sokszor szinte nevetnie kellett a gondolatra, mégis úgy érezte, az eddigi élete kiegyensúlyozott volt az utolsó évhez képest.

Mégis kezdett újra rálelni önmagára, a szerelemre, amit Perselus iránt érzett, s célokat keresett, hogy értelmet adhasson mindennek. Voltak napok, mikor ismét nem találta a helyét, befelé fordult, úgy érezte, csak színészkedik, eljátssza az örömöt, a boldogságot, és közben a lelke mélyén valami felszínre próbál törni. Ilyenkor elkerült mindenkit, és keresett egy csöndes, magányos kis tisztást, ahol lecsendesítheti a vihart a lelkében. Sokszor meglátogatta Anne-t, és nála úgy érezte, egy másik világban van, ahol nem fenyegeti senki és semmi, ahol nem létezik Voldemort, csak ők ketten, a természet, és a segítség, amit adnak. Barátok lettek, erőt adtak egymásnak.

Hermione ismét rengeteget tanult, hogy letehesse a záróvizsgákat, és gyógyítónak tanulhasson. Egyre biztosabban érezte, hogy nem akar auror lenni, hiába tartják alkalmasnak. A háborúban olyanokra is szükség lesz, akik segítenek, nem csak olyanokra, akik ölnek…

Lassan megtanulta, hogy az élet olyan, mint egy tánc. Van, hogy vezet, van, hogy őt vezetik, és előfordul, hogy együtt mozdul valakivel a lüktető zene minden ritmusára. Egyszer fenn, egyszer lenn, egyedül, vagy társsal egy örökké tartó, változó forgatag. Minden mozdulat, minden rezdülés jelentéssel bír, és befolyásolja a következő lépést.

Érdekes, hogy ha visszaemlékszik arra, amit átélt, csak egy-egy pillanatra emlékszik. Amikor boldog volt, vagy szomorú, megbántott, vagy keserű… nem történetek, események maradtak meg igazán az emlékezetében, hanem egy-egy érzés, hangulat.




**





- Perselus, látom, hogy mondani akarsz valamit! – állt dühösen a férfi elé Hermione, egy teljes napnyi türelmes várakozás után.

- Nem értem mire gondolsz… - tiltakozott nem túl meggyőzően a megszólított. Az ajtófélfának támaszkodott, és mindeddig ellágyuló arccal figyelte, ahogy a lány barna haján játszik a fény.

- Valami baj van, érzem. Tudod jól, hogy nem tudsz becsapni – nézett villogó szemmel Perselusra.

- Nincs semmi baj, képzelődsz.

- Persze… egész nap kerültél, de akárhányszor azt hiszed, nem látom, figyelsz. Többször elkezdtél egy mondatot, aztán mindenféle ostobasággal fejezted be! – kezdte sorolni felháborodottan.

- Nem beszélek ostobaságokat – reagált kissé hátrahúzódva. Érezte, hogy elvörösödik, így megpróbálta elrejteni az arcát.

- Igen, akkor segítek felidézni – lett mostmár igazán dühös a lány. Nem tudta megszokni ezt a mérhetetlen makacsságot. – Amikor reggel úgy kezdted, hogy ” Kicsim, elmondanék valamit, ne… ne szakíts félbe, kérlek. Szóval, ööhm, szeretném, ha mi, ha nekünk…, ha ma együtt ebédelnénk.” Egyébként nem szoktunk együtt ebédelni, ugye? Vagy amikor délután kezdtél bele: „Azt szeretném kérdezni, hogy mi lenne, ha… , szóval, hogy szeretnéd-e… hogy mit gondolsz… arról, ha elmennénk együtt sétálni?” Ezt komolyan ennyire nehéz volt megkérdezni?

- Csak kicsit fáradt vagyok – próbált kitérni a válasz elől. Arca mostmár sápadt volt, ahogy elöntötte a düh. Őt ne kérje senki számon!

- Perselus, ne szórakozz velem! Mondd el végre! – emelte fel a hangját, tehetetlenségében. Érezte, tudta, hogy valami történt, és rosszul esett neki, hogy nem mondja el, mi bántja.

- Csak azt akartam… - kezdett bele hirtelen, mert felbosszantotta a lány hangneme, majd ijedten elharapta a mondatot. Majdnem elárultam magam… - gondolta.

- Perselus! Nem hittem volna, hogy ennyire gyáva vagy! – folyamodott végső fegyveréhez.

- Gyereket szeretnék! Csak ezt akartam elmondani, de neked nem lehet. Ahogy nézel rám a nagy barna szemeiddel, ártatlanul, olyan lehetetlennek tűnik, hogy te is, hogy pont velem… - kiabált először dühösen, majd egyre halkabban, végül szinte csak suttogott.

Hermione még az elégedett mosolyról is elfelejtkezett, ahogy megértette, amit hallott. Enyhén tátott szájjal, nagy, elkerekedett szemekkel bámult fel az árnyékba bújó férfira. Arcáról egyértelműen tükröződött a döbbenet.

- Tudtam én, hogy nem akarsz. Nem kellett volna elmondanom – értette félre a reakciót, majd elfordult, hogy belépjen a házba.

- Várj, kérlek! – ragadta meg az elsiető férfi karját.




**



- Már eltelt egy hónap! – közölte gúnyosan a reggeli mellett.

- Látom, megalapozod a jó hangulatot mára… - reagált kissé bosszúsan Hermione. Már megint kezdi… - dohogott magában.

- Miért nem mondasz semmit? Tudtam én, hogy nem akarod. De akkor legalább mond a szemembe! – sziszegte dühösen.

- Nem arról van szó, hogy nem akarom. Csak idő kell! Értsd már meg! – ismételte az egy hónap alatt vagy százszor elmondott szavakat.

- Egy hónap nem volt elég?! – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Nem, nekem ennél sokkal több idő kell – felelt halkan.

- Mire? Hogy eldöntsd, hogy akarsz-e gyereket? Tudtam, hogy nem bízol bennem. Miért vagy egyáltalán velem? Hirtelen diákszerelem, hogy még ez is a kitűnő jegyeid mellé kerülhessen? A meghódított denevér? Csak nem vagy képes elhagyni, ugye?

- Félre érted – kezdte dühösen. – Ne reménykedj, nem szabadulsz meg tőlem. Eszem ágában sincs elhagyni téged.

- Akkor miért nem válaszolsz? – vágta a lány fejéhez, felugorva, az asztalra támaszkodva.

- Mert én még magamnak akarlak! Nem akarlak megosztani senkivel! Egy gyerekkel sem… - kiabált vissza hasonló testhelyzetből.

- Mármint, hogy… - nézett rá megzavarodva a férfi. – Úgy érted…

- Úgy értem, hogy féltékeny lennék, ha mindig csak vele foglalkoznál és nem velem. Ki akarom élvezni, hogy végre csak az enyém vagy. Irigy lennék, érted? – kiabált még mindig. Igazán feldühítette…

- Szeretlek – mosolyodott el.

Hermione először csak döbbenten nézett, meglepte a nyugodt hang, és a vidám arc, majd végignézett magukon követve a férfi pillantását, és ő is jókedvűen felnevetett.





**





- Hermione, mondd el, mi a baj – kérdezte szenvedő arccal már sokadszor a nap folyamán.

- Semmi, semmi – felelt dacosan. Ajkát beharapta, arcát elfordította, göndör haja az arcába hullott. Kezeit összefonta a teste előtt, és kitartóan bámulta a szőnyeg rojtjait.

- Látom, hogy van valami – kezdett enyhén hisztérikusnak tűnni. – Egész nap kerültél. Nem beszélsz velem. Mit tettem?

- Semmit – válaszolt, de a hangsúlyból érezni lehetett, hogy az a semmi egy fejvesztéssel büntetendő tettel ér fel.

- Nem akartam, bármi is az!

- De tényleg semmi –nézett dühösen az előtte álló férfire. A fehér arc sápadt volt a félelemtől és az aggodalomtól, a fekete szemek kérdőn csillogtak.

- Kérlek, mondd el – térdelt le az ülő lány elé, majd tenyerét a térdére tette, és kutatva nézett a könnyektől csillogó barna szemekbe.

- Már nem akarsz gyereket – szipogta halkan.

- Már hogyne akarnék? – döbbent meg.

- Sosem mondod, már hónapok óta. Elvettél feleségül, pedig nem is akarsz velem maradni…

- Veled akarok maradni! Honnan veszed ezt az ostobaságot? – kérdezte kétségbeesetten. Legszívesebben jól megrázta volna, hogy észhez térítse.

- Mert nem akarsz gyereket… - sírta mostmár megállíthatatlanul.

- De akarok gyereket! Nagyon jól tudod, hogy mennyire! – válaszolt viszonylag nyugodtan. Alig bírta visszatartani a fortyogó dühét, de érezte, hogy ez most nem lenne célravezető.

- Már hónapok óta nem beszélsz róla… - hüppögött még mindig a szőnyeget nézegetve.

- Mert azt mondtad, még nem akarsz. Hogy majd később, nem akartam, hogy úgy érezd, kényszerítelek – magyarázkodott kelletlenül.

- Terhes vagyok – suttogott könnyes arccal, végre a fekete szemekbe nézve.




**