3. Úr vagy szolga?
III. fejezet
Úr vagy szolga?
Egy magas, szikár varázsló türelmetlenül sétált fel, s alá az íróasztala előtt. Ebben a percben úgy érezte, minden ellene van. Gyűlölte a helyet, ahol laknia kellet, az Öreget, amiért össze-vissza beszélt, az ostoba manókat, akik minden kínzás ellenére is ügyetlenek voltak… Legszívesebben Cruciót küldött volna valakire, csak nem volt alkalmas alany a közelben. Egyébként is, józan esze mindig erősebb volt, és jelenleg ő menekül, nem árulhatja el magát csak mert szórakozni támad kedve.
Néhány átkot szórt az asztalra, ami felgyulladt, majd a hamuból újra felvette eredeti alakját. Egy kicsit megnyugodott, így elegánsan leült az asztal mellett várakozó fotelbe. Ahogy pillantása az órára esett, szeme összeszűkült a dühtől. Hol van már az az ostoba manó?
Ekkor halk pukkanás törte meg a csendet és egy rongyos remegő kis alak jelent meg a szobában. Kezében egy magánál kétszer nagyobb tálcát egyensúlyozott, majd óvatosan lerakta gazdája elé az asztalra.
- Kíván még valamit az úr? – kérdezte hajbókolva.
- Ha még egyszer késni mersz… - kezdte fenyegetően, majd orrcimpája remegése jelezte, hogy elérte az orrát az étel illata. – Tűnj a szemem elől!
Nehezen viselte a bujkálást, rejtőzködést. Ő egy Malfoy, nem egy sárvérű senkiházi. Most mégis egy régi kastélyban lakik, amit régi ismeretségei révén eladott, majd az új vevőtől álnéven megvásárolt. Nem fedheti fel kilétét, éjszaka kell járnia, nem beszélhet senkivel… mennyire gyűlölt mindenkit.
- De az enyém lesz! Megszerzem azt a gyereket, bármibe is kerül! – csapott dühösen az asztalra.
Már napok óta itt volt, remeteként, elzárva mindentől. Gondolkodott az Öreg szavain, de minduntalan csak dühös lett. Hogy lehet ilyen ostobaságot mondani? „ A világon minden a helyén van.” Ah, még jó, hogy nem maradt tovább, még több ilyen mondatot kellett volna végighallgatnia. Csak azt nem értette, hogy tűnhetett el mégis az Öreg, mert az azt jelentette, hogy megadta a választ a kérdésére. Néhány nyugodtabb pillanatában érezte, hogy közel van a megoldáshoz, hogy szinte ott lebeg a szeme előtt, de aztán újra elragadta az indulat, így a megfejtés is tovaröppent.
**
- Mitől félsz? Valami még történt? – kérdezett rá, érezte, hogy még titkot rejteget a másik nő. Egy gondolat kitölti minden porcikáját, nem engedi szabadulni és sejtette, hogy ez fontosabb, mint amit eddig hallott.
- Azt hiszem, tudja, hogy hol van… Meghalt az Öreg, és egy magas szőke férfit láttak az utóbbi időben a falusiak…
- Az Öreg? – döbbent meg.- Az nem lehet! Perselus! – hívta hangosan a férjét, teljesen elfeledkezve arról, hogy nem akarta megzavarni az álmát. Kelletlen morgás hangjai töltötték be lassan a másik szobát, de úgy tűnt, a férfi nem mozdul.
- Ne haragudj, nagyon sokat dolgozik mostanában. Felkeltem… - fordult Hermione bocsánatkérően a fiatal nőhöz, majd sietős léptekkel a hálóba ment.
- Perselus, kelj fel, kérlek! – próbált meggyőzően és nem túl hangosan hatni kedvesére. A férfi felmordult, majd hátat fordított, és jelezve, hogy ő itt sincs, fejére húzta a takarót.
Ha nem ebben a helyzetben vannak, Hermione valószínűleg jót nevetett volna ezen, de most nem ért rá ilyesmire. Tudta, hogy semmi jó nem származik abból, ha felkelti, ismerte már annyira, hogy biztos lehessen benne, hogy egész nap morogni fog és undok lesz, de nem tehetett mást.
- Azonnal kelj fel, különben megváltoztatom az alku feltételeit – suttogta fenyegetően a füléhez hajolva, kissé félretolva a takarót. Lehelete hatására megborzongott a még mindig alvást színlelő férfi, de nem mozdult, csak szemhéja rándulása árulkodott arról, hogy hallotta a nő szavait. – Ugye tudod, hogy az mit jelent – folytatta Hermione hideg hangon. – hajmosás… - a sötét szemek hirtelen rávillantak – hetente... – most már a szája is szólásra nyílt – kétszer!
- Ébren vagyok! – ült fel hirtelen, majd dühösen összeszorította a száját és hidegen mérte végig az előtte álló nőt.
- Már épp itt volt az ideje – felelt fensőbbségesen Hermione, miközben enyhén remegő szájszéle árulkodott arról, hogy alig bírja visszatartani a kacagását. – Siess, vendégünk van – tette még hozzá furcsa hangon, majd szinte futva elhagyta a szobát.
A nappaliba már halkan kuncogva lépett be, de ahogy a másik nő arcára esett a pillantása, egyből elmúlt hirtelen támadt jókedve.
- Azonnal jön, addig ülj le, kérlek. Sok dologról kellene beszélnünk.
- Mennem kellene, nem maradhatok sokáig egy helyen. Bajt hozok rátok.
- Ne aggódj, a ház védővarázslatai elég erősek, hiszen mi sem tartozunk a legkedveltebb mágusok közé… - próbálta megnyugtatni. – Biztonságban vagy itt.
- Csak addig maradok, amíg feltétlenül szükséges… - egyezett bele végül, majd bátortalanul leült. Keze elindult a csuklya felé, ami mögé eddig rejtőzött, de mozdulat közben szinte megfagyott, ahogy észrevette a belépő férfit. – Piton… - sziszegte ijedten, mégis megvetés sugárzott a hangjából.
- Ő a férjem, ismered talán? – Hermione érzékelte a megváltozott hangulatot, de nem tudta mire vélni. A nőből gyűlölet, megvetés és félelem áradt.
Az még természetes lett volna, hogy a másik meglepődik, vagy megijed, hiszen sokan halottnak hitték Perselust. Nem fektettek rá nagy hangsúlyt, hogy ezt a nézetet megváltoztassák, mert így nyugodtan élhettek. Nem titkolták, de nem is terjesztették, hogy élnek, együtt és békésen. Túl sok ellensége volt mindkettejüknek. Perselust üldözte a sötét oldal néhány megmaradt követője, és ők nem vetették volna meg a lehetőséget, hogy Potter barátját is megöljék… másrészt gyűlölték sokan Dumbledore halála miatt, hiszen az okokat még mindig kevesen ismerhették. Hermionét is sokan megvetették, mikor megtudták, hogy kit választott társként. Egyiküknek sem hiányzott más varázslók társasága, előítélete, bántó szavai. Nyugodtan, magányosan éldegéltek, s ennek megfelelően Ilenát is ők tanították kicsi korától kezdve. Hermione rengeteget aggódott, hogy mi lesz majd, ha kislánya a Roxfortba kerül, de tudta, hogy örökké nem óvhatja meg, így csak próbálta elnyomni az aggodalmát.
- Ismerem – rántotta vissza hirtelen a valóságba a nő hideg, gyűlölettel átitatott hangja.
- Muriel? – húzta fel szemöldökét kérdőn a férfi. Hermione csak ide-oda kapkodta a fejét, teljesen megzavarodott, hiszen most már az előzőhöz hasonló érzelmi káoszt érzett Perselusban is.
- Én vagyok – felelt szinte dölyfösen a nő. Majd Hermione legnagyobb meglepetésére ledobta az eddig alakját és arcát fedő köpenyt és szikrázó szemmel meredt a férfire. – Emlékszel hát rám?
- Emlékszem – felelt nyugodtságot erőltetve magára.
- Ha tudtam volna, hogy itt vagy, soha nem lépem át a házad küszöbét.
- Nem tudtam volna segíteni.
- Meg kellett volna keresned, szólnod kellett volna, hogy kiengedték!
- Mégis hogy gondolod? Minden újság címlapon közölte a hírt, hogy Draco Malfoy megszökött… tudnod kellett neked is.
- Bujkáltam a halálfalók elöl, nem járattam a Prófétát…
- Bujkáltál. Hogy találtalak volna meg?
- Kém voltál és ismerem a képességeidet. Megtaláltál volna, ha keresel, ha nem a könnyebb utat választod.
- Az mégis mire lett volna jó? Küldtem volna egy baglyot? Muriel Malfoynak – a Malfoy szónál a lány arca vérvörössé vált a dühtől -, Draco Malfoy feleségének, mondjuk azzal, hogy szeretett férjed megszökött a börtönből és ha logikusan gondolkozom, nem menekülni fog, hanem téged keres meg?
- Ismerted őt! Mindenkinél jobban! Neked tudnod kellett volna! És NEM a férjem! Nem vagyok Malfoy! - emelte fel a hangját. Hermione néma döbbenettel figyelte a vitát. Még soha senkit nem látott ennyire kifordulni önmagából néhány perc alatt.
- Összeházasodtatok… még ha kényszerből is. A férjed.
- Már nem… meghalt.
- Hogyan? – kérdezett vissza Perselus. Arcán semmi nem látszott, de felesége érezte a lelkében eluralkodó érzelmeket. Veszteség, fájdalom. Akármit is tett, akkor is a keresztfia volt, aki a szüleivel szinte semmilyen kapcsolatot nem tartott fenn, így tanára és keresztapja – azaz ő - pótolta őket, már amennyire tőle telt.
- Megölt mindenkit, aki nekem fontos volt… mindenkit! Aztán eljutott hozzám is és követelte a jussát, mint a férjem. Gyűlöltem őt, de… most itt van nekem Jaden.
- Hogyan halt meg? – emelte fel fenyegetően a hangját Perselus.
- Malfoyhoz méltóan – felet megvetően. - Párbajban. Az apja ölte meg, a saját vére…
- Lucius? – szólalt meg Hermione elkerekedő szemmel. Eddig csak némán hallgatott és figyelt, de ez már neki is túl megrázó volt. Világ életében gyűlölte Malfoyt, de mégsem kívánta a halálát, főleg nem ily módon.
A szobában néma csend uralkodott, csak szaggatott légzésük törte meg olykor. A lány zöld szemei gyűlölettől izzottak, Perselus a régmúlt idők emlékeivel küzdött, Hermione pedig próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Azt hiszem, mindent elmondtatok. Megértem, ha haragszol rá – mutatott a mellette álló férfire –, de most már későn ezen változtatni. Akkor neki sem volt egyszerű helyzete, amikor mindez történt – idézte fel magában keserűen a múltat. Minisztérium aurorjai naponta jártak hozzájuk, kihallgatták őket és zaklatták Perselust Dracóhoz fűződő rokonsága miatt. – Most segítünk, amiben tudunk, ha elfogadod ezt bocsánatkérésként a múltbeli hibákért.
- Megtesztek mindent Jaden életéért? – kérdezett vissza. Ha alku, akkor biztosra kell mennie…
- Meg – felelt azonnal Hermione. Majd kedvesére nézett, fenyegetően felhúzta a szemöldökét, de Perselus makacsul hallgatott. – Ő csak egy gyerek, nem ártott neked semmit. Dracóért segítened kell neki. Rajta talán még lehet… - próbálta meggyőzni.
- Rendben – válaszolt végül kissé késve.
- Akkor beszéljük meg, mit tehetünk, üljetek le! – vette kezébe az irányítást a ház úrnője. Majd, miután elérte végre a kívánt hatást, belekezdett a helyzet elemzésébe. – Meghalt az Öreg, és valószínűleg Lucius Malfoy járt nála előtte. Ami azt jelenti, hogy beavatkozott ismét, a fekete varázslókat segítve.
- Mennyit tudsz az Öregről, Hermione? – vágott bele türelmetlenül, tanáros stílusban.
- Keveset – pirult el. Még mindig zavarta, ha valamiről nem tudott mindent.
- Soha nem segít pontosan senkinek. Rébuszokban beszél, és csak egy-egy mondatban ad tanácsot. Dumbledore is napokat töltött el azzal, hogy megfejtse a tőle hallottakat.
- Tehát Malfoy nem tudja pontosan, hol van a kislány, csak kapott egy félreérthető mondatot. Reménykedhetünk, hogy nem fejti meg egyhamar…
- Remény? Az kevés ellene! Ha megtalálja, akkor mindennek vége…
- De van időnk kitalálni, hogyan védjük meg – szakította félbe a fiatal nő kétkedő szavait. Arckifejezése elárulta, hogy már eszébe is jutott valami.
- Hermione, nem – reagálta le Perselus a ki sem mondott szavakat. Szinte a zsigereiben érezte, mire gondolt kedvese.
- Honnan tudod, mire gondoltam? – kérdezett vissza durcásan.
- Vissza akarsz menni a Roxfortba, mert akkor egyúttal Ilenára is vigyázhatsz.
- Szüksége van rám! Érzem, hogy szenved… - felelt keserűen suttogva. – Jadent pedig így tudnánk a legbiztosabban védeni.
A beszélgetés sokáig elhúzódott, már a déli nap sugarai világítottak be az ablakon, mire döntés született. Muriel elhagyta a házat, hogy menekülhessen tovább, Hermione pedig baglyot küldött McGalagony professzornak, majd azzal töltötte a napját, hogy némán protestáló férjét kiengesztelje…
**
Ilena unatkozott az órákon, mert otthon már megtanulta mindazt, ami elhangzott. Néma érdeklődéssel figyelte a körülötte ülő diákokat. A szobatársnői persze nem figyeltek oda, boszorkány magazint olvastak a pad alatt, fiúkról csevegtek vagy ha éppen nem sikerült a varázslat(,) ártatlan, butuska arccal néztek fel a tanárukra.
Egy apró pergamendarabka hullott elé, az irányból ítélve Danieltől érkezhetett.
Te is unatkozol?
Nagyon… - küldte vissza a választ.
Tartasz az estétől?
Nem. Senkinek nincs joga megalázni másokat.
Mégis megteszik…
Ekkor azonban véget ért az óra, így abbahagyták a beszélgetést. Némán lépkedtek egymás mellett vissza a klubhelységbe, szinte elkülönülve a fecsegő tömegtől, egy saját világban. **
Vacsora alatt már látni lehetett, hogy melyik mardekáros gólya tart a rá váró feladattól, és melyik tartja szinte mókának. Két fiú vidáman nevetgélt, fel se merült bennük, hogy bajuk eshet. Daniel arca egyre fehérebb lett, ahogy teltek a percek, keze remegett, szinte minden falatot kétszer tűzött a villájára. Csak Ilena ült ott nemtörődöm nyugalommal, hiszen tisztában volt vele, hogy a várakozás okozta feszültség látványa csak külön szórakozást jelent az idősebb diákoknak.
Végül az összes elsős összegyűlt a klubhelységben, várva a parancsokat. A felsőbbévesek nyugodt arccal üldögéltek a klubhelységben, egymás között gúnyos tréfákat meséltek, illetve egy-egy rémtörténetet, épp olyan hangerővel, hogy a kicsik is hallják. Egy fél óra elteltével előkerült az évnyitóról ismert barna hajú lány is, és egy intéssel elérte, hogy mindenki elnémuljon.
- Ma sor kerül a beavatásotokra. Kiderül, hogy ki az, aki méltó közületek arra, hogy mardekáros legyen, és ki az, aki csak szolgának jó – kezdte hideg, lenéző hangon, beszéd közben szeme elidőzött egy-egy ijedtebb arcon. – Mind kaptok egy pergament, amin egy feladat lesz. Ha teljesítettétek, gyertek vissza, ha nem… akkor egyszerűbb, ha máris megkeresitek a konyhát – kacagott gúnyosan. – Hozzátenném még, hogy a pergamenekre szórtam egy egyszerű bűbájt, így mindegy melyiket választjátok, mindenképpen olyan feladatot kaptok, amitől a legjobban féltek. Ha megjelent a feladat, fel kell olvasnotok, hogy mindenki hallja. Határidő holnap reggel 7 óra. Rangsort jelent a visszaérkezés is. Szabályok nincsenek, bárkinek „segíthettek”, hogy ne tudja elvégezni a feladatát, és jobb ha tudjátok, ez ránk is vonatkozik. Igyekezzetek!
Az első, aki pergament kapott Ilena egyik nagyhangú szobatársa volt. Most remegő kézzel tartotta a megbűvölt lapot, majd reszketeg hangon, de érthetően felolvasta:
- Készítsd el a Reszkető méreg ellenszerét, majd próbáld ki magadon!
- Oh, ehhez a feladathoz hozzátartozik, hogy beveszed a mérget… Invito! – intett a szobája felé, majd gúnyosan mosolyogva a kocsonyaként reszkető kislánynak nyújtotta. – Idd meg!
A gólya rémülten körülnézett, majd látva, hogy nem remélhet segítséget, felhajtotta a fiola tartalmát.
Ekkor Ilena nyúlt a következő papírért, kíváncsi volt, milyen feladatot kap. Nem sok dolog volt, amitől félt, de ezek egyike sem volt varázslatokkal kapcsolatos. Meglepve húzta fel a szemöldökét, ahogy elolvasta a parancsot. Majd nyelt egyet és hangosan is elismételte:
- Készítsd el a Lélekfeltáró bájitalt, majd hajtsd fel és a többit add át a klubhelységben tartózkodóknak!
- Tehát nem szereted megosztani a gondolataidat másokkal? Érdekes este lesz – mosolyodott el ragadozó módjára a parancsokat osztogató diáklány, majd pergamenjét Daniel felé nyújtotta.
Aggódva gondolt arra, hogy telihold van, majd megpróbálta elhessegetni magától a félelmet, remélve, hogy más ösztönöket érzékel a pergamen bűbája.
- Menj a Tiltott Rengetegbe és hozd el valamelyik veszélyes varázslény bundáját!
- Gyáva vagy, kicsi fiú? Gyenge vagy ölni? Nem fogadunk ám el akármilyen kis nyuszibundát – gúnyolódott a rémült fiún.
Végül, miután mindenki megkapta a feladatát halkan elindultak teljesíteni a feladatokat. Ilena a Rengetegbe indult Daniellel együtt. Ő hozzávalókat akart szerezni a bájitalhoz. Végig azon törte a fejét, hogyan akadályozhatná meg, hogy a főzet hatására minden titkára fény derüljön. Tudta, mire képes az ital, ha pontosan készítik. Aki vele együtt fogyaszt belőle minden egyes rezdülését, lelki változását megérzi. Nem rejthet el semmit, ha kérdeznek csak őszintén tud válaszolni, mert az érzelmek változásai azonnal elárulják. A főzetet ugyan ritkán használták, hiszen kellő kontrollal legyőzhető volt a hatása, illetve ha a második fogyasztó gyenge varázsló volt, saját érzelmeit is megosztotta és ezt nem sokszor kockáztatták meg.
Daniel sápadtan lépdelt mellette, olykor varázspálcát tartó kezére bámult, mintegy kérdezve: ölni fogsz?
- Ne lepődj meg rajta, de át kell változnom, hogy hamar megtaláljam a fehérgyökeret. Emberként nem érzem meg az illatát.
- Tessék? – meredt rá értetlenül az eddig gondolataiba mélyedő fiú.
- Animágia, nagyjából. Ne ijedj meg.
- Rendben, te se, ha farkassal találkoznál az éjjel.
- Farkas? Akkor tudsz átváltozni, ha akarsz ugye?
- Igen, de teliholdkor erősebb bennem a farkas, veszélyes lehetek. Vigyázz az erdőben!
- Rendben. Szép bundát vigyél ám! – próbált viccelni, bár maga is ideges volt.
- Meglesz… remélem.
Majd Ilena sóhajtott egyet, lehunyta a szemét és néhány másodperc múlva egy kecses párduc állt a lány helyén. Az állat fekete szeme a fiúra villant, majd beleszimatolt a levegőbe és eliramodott a fák közé. A fiú néhány percig csak állt ott némán, az elsuhanó alak után bámulva, majd megrázta magát és ő is átalakult. A farkas felnézett a teliholdra, majd egy ijesztő vonítással köszöntötte azt és végül hasonlóan a párduchoz néhány pillanatig csak szimatolt, majd beszaladt a fák közé, prédára lesve…
SZABÓ LŐRINC: ÉRZÉKENYSÉG
Az érzékenység volt a fő-bajom. Minden gondolat, minden fuvalom kivert magamból. És a képzelet – mint valami állandó szédület kísért, lengetett sok káprázatom: mintha hullámzó üvegormokon lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett, ami csak tetszett vagy keseritett, úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány bomlott, szó és kép megnőtt, valahány, mihelyt éreztem, csodálkoztam (és mindig éreztem! csodálkoztam!), és egyszerre minden árnyalatokat kapott, melyek nem voltak benne, vad, lelkendező színeket, lobogást, – én meg kapkodást tőle, dadogást, s mivel mindez csak zavarba hozott, mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.
|