IV. fejezet

Hermione az egész éjjelt a nappaliban töltötte. Mióta elküldte a levelet és besötétedett egyre rosszabbul érezte magát. Minden lépésnél bele nyílalt a lánya félelme és bizonytalansága, így semmi esélye nem volt az alvásra. Nagyon erős volt a kapcsolat kettejük között, amit nem sokan értettek volna meg, ha egyáltalán hallanak róla. Valójában Perselus és McGalagony professzor tudott róla, rajtuk kívül azonban senki.

Érezték a másik érzelmeit, hangulatváltozásait és hosszú évekbe tellett, míg természetesen tudták kezelni. Ha az egyikük igazán felfokozott lelkiállapotba került, akkor szinte kiszorította a másik saját érzelmeit, ahogy ez most is történt Hermionével. Nem tudott és nem érzett semmi mást csak a lánya félelmét.

Ami még különlegesebbé tette őket az az volt, hogy ha nagyon erősen koncentráltak egy gondolatra és valamilyen érzelem is kapcsolódott hozzá, akkor rövid üzeneteket is tudtak egymásnak küldeni. „Az üzenetküldés legbiztosabb formája, senki nem ismerheti meg a tartalmát” – mondta erről mindig Perselus.

Ezt nagyon ritkán alkalmazták, mert fennállt a veszély, hogy a másikat valamiben megzavarják, esetleg veszélyesen elterelik a figyelmét, de Hermione nem tudott tovább várni, így megpróbált „beszélni” Ilenával.

Mi baj? – küldte el az első kérdést. Valójában a kislány elméjében nem formálódtak meg ezek a szavak, csak az érzelem ért el hozzá, az édesanya féltése.

Próba - felelt a kérdésre, majd nagyon erősen koncentrált, hogy az elkészítendő főzet nevét is elküldje.

Hermione összerázkódott, ahogy elért hozzá a válasz. Ha a lánya nem jól készíti el a bájitalt, akkor hét éven át szolgálnia kell a többi mardekárost, amit soha nem lenne képes megtenni. Ismerte, tudta mennyire büszke, nem hódolna be semmiképpen. Tehát hibátlanul kell megfőznie, ami viszont azt jelenti, hogy azonnal kiderülnek a képességei. Ő maga tudta kontrollálni a főzet hatásait és annyit megmutatni, amennyit éppen akar, de Ilenának eddig egyszer sem sikerült. Attól nem igazán tartott, hogy a bájitallal gondjai lennénk, mert évek óta kísérletezett ezzel a főzettel a férje, lánya pedig azóta utánasomfordált a laborba, amióta járni tudott, sokkal inkább tartott attól, hogy mi fog elszabadulni a Mardekárban, ha beveszi a hibátlan bájitalt…

Megpróbált megnyugodni és ilyen jellegű érzésekre koncentrálni. Már jó párszor megbeszélték, hogyha Ilena eléggé koncentrál, nem lehetne gondja az érzelmei irányításával. Mégis mindig ugyanoda jutottak, a kislány minden érzése elszabadult, ami Hermione számára olyan volt, mint egy megállíthatatlanul tomboló vihar. Nem tehetett mást, mint reménykedett és ott volt, hogy a kislány ne egyedül nézzen szembe a félelmeivel.

**

Ilena végigvágtatott a Tiltott Rengeteg ismeretlen ösvényein, amint megérezte a keresett növény illatát. Már visszafele szaladt, fogai között a leszakított levelekkel, amikor egy hangos vonyítás állította meg. Nem akarta magára haragítani az erdő lakóit, így meglapult, megpróbált egyenletesen, hangtalanul lélegezni és sötétben is látó szemével az utat pásztázta. Érezte, hogy az a másik állat egyre közeledik, így minden izma megfeszült, hogy menekülhessen, ha szükséges.
Megérezte, hogy édesanyja kapcsolatot keres, így szinte oda sem figyelve válaszolt. Koncentrálnia kellett, de már egyre jobban tudott úgy üzenni, hogy közben a környezetére is figyelt. Állat alakban ez még kevésbé jelentett problémát, mert érzelmei erősebbek, karakteresebbek voltak, Hermione sokkal hamarabb megértette az üzenetet, ha ilyenkor küldte.

Valami szokatlan szag csapta meg az órát, megpróbált hangtalanul szimatolni, majd fölöslegessé vált minden eddigi igyekezet, hiszen a másik vadállat megtalálta, ebben már biztos volt, ahogy meghallotta az előtte levő cserjésből az apró gallyak ropogását.

Enyhe remegés futott végig a testén, ahogy a folyamatos készenléttől elfáradt izmait ellenőrizte, majd mozdulatlanná dermedt. Először felerősödött a recsegés, majd egy jókora farkas csörtetett át a tehetetlen bokrokon. Ahogy meglátta a némán rámeredő párducot morogni kezdett, kivillantva hegyes agyarait.

Ilena tudta, nem érdemes futnia, ahhoz túl sokáig várt, hátha elkerülheti a találkozást. Visszavicsorgott, majd ahogy megérezte a másik állat szagát furcsán ismerősnek találta.
Daniel! ébredt rá azonnal, hogy ki áll vele szemben. Prédát keres…

A két fenevad hosszú perceken keresztül meredt egymásra, szinte mozdulatlanul, csak morogva a másikra. Ilena azzal nyugtatta magát, hogy ha így megharapja, legalább nem lesz belőle is vérfarkas, legalábbis ha túléli. Viszont állat alakban nem tudja használni a képességét, amivel megnyugtathatná az őt vacsorának néző farkast. Végül döntött, kockáztat. Egy pillanat alatt visszanyerte emberi alakját, amire egy dühös vicsorítás volt a válasz, majd azonnal megkereste az állat pillantását és mélyen a szemébe nézve koncentrálni kezdett.

Keresnie kellett egy érzelmet, ami által irányíthatja az állatot. Bár számára óráknak tűnt, valójában csak néhány pillanat telt el, mire rálelt valamire. Megtalálta a küzdelem forrását, amiről a fiú is beszélt korábban. Folyamatosan harcolt önmagában a farkassal, amit a telihold felerősített. A lány megnyugodva a fiú mellé „állt” és kitartást, bátorságot, erőt próbált átadni. Néhány percnyi csendes harc után a farkas feladta és visszahúzódott, a vérengző fenevadat elnyomta az ember tudata.

Az állat először csodálkozó, furcsán értelmes pillantással nézett a kimerültségtől remegő lányra, majd mellésétált és megnyalta a kezét. Ilena végigsimított a selymes szőrrel fedett fejen, majd elmosolyodott. Nem minden nap találkozik az ember vérfarkassal…

Az állat morgott egyet, mintegy búcsúzásként, majd tovaügetett, áldozatra lesve. A kislány pedig ott maradt egyedül, legyengülve és próbált magához térni az előző rémületből. Remélte, hogy a fiúnál elmúlik a hatás, amit kiváltott, mert így nem fog tudni ölni, pedig az a feladata.
Fáradtan felsóhajtott, egy aggódó pillantást vetett még abba az irányba, amerre a farkas eltűnt a fák között, majd ismét visszaalakult és rohanni kezdett a Rengeteg széle felé. Egyre közeledett a hajnal, nem tölthetett már itt sok időt.

Ahogy elérte az erdő határát, visszaváltozott és sietős léptekkel hagyta el az utolsó fát. Nem akarta, hogy meglássák párducként, még szüksége lehetett erre a titokra. Legnagyobb meglepetésére azonban egy hosszú barna hajú lány állt előtte, érdeklődve figyelve minden mozdulatát. Csak remélni tudta, hogy nem látta meg, mielőtt átváltozott.

- Gyors voltál – kezdte köszönés nélkül a lány. Ilena csak némán nézett rá, nem akart fölöslegesen beszélni. Nem ért rá erre. – Az lenne a dolgom, hogy megakadályozzalak. Megátkozzalak és elvegyem tőled a virágot.

- Akkor miért nem teszed? – kérdezett vissza türelmetlenül. Ha elveszi, hát visszamegy egy másikért, még akkor is elkészülhet.

- Nem vagyok elég jó mardekáros – nevetett vidáman a lány. Ilena megunta a játékot és bár nem lett volna szabad – legalábbis ha anyja megtudná, rendes fejmosásban lenne része – megpróbált belenézni a lány érzelmeibe. Tudnia kellett, mit akar a másik…

- Te vagy? – nyitotta tágra a szemét egy pillanat múlva az idősebb diáklány.

- Mármint? – próbált ártatlannak tűnni. Még nem húzódhatott vissza, meg kellett találnia, mi motiválja a másikat.

- Érezlek… - csodálkozva nézett maga elé, ahogy próbált az új érzésre figyelni. Ilena eközben megnyugodott attól, amit a másik érzelmei között talált.

- Engem? Ugyan már… - legyintett és igyekezett nagyon gúnyosan nézni, mintha életében ilyen ostobaságot még nem hallott volna.

- Érző vagy? Hermione lánya? Anya beszélt rólatok…

- Jaden? - Fejében egymást kergették a gondolatok.

Édesanyja üzent egy diáklányról, aki veszélyben van, megkérte, hogyha megismeri, figyeljen rá és ha bármi furcsát vesz észre, üzenjen neki. Perselus persze erre is morgott és tiltakozott, hogy az ő kislányából ne legyen már tizenegy évesen kém, de a két nővel szemben nem volt esélye, hiába rettegett tőle minden roxforti diák, Hermione egy legyintéssel elintézte az összes kifogását.

- Honnan tudod?

- Ma járt nálunk az édesanyád, aggódik érted.

- Mindig azt teszi – bólintott durcásan.

- Nekem lassan mennem kéne… - próbálkozott óvatosan. Még bájitalt is kell főznie.

- Igaz, de valami látványosat kéne itt játszanunk, különben mindketten bajban leszünk. Te sem járnál jól, ha még valakit ideküldenének, hogy akadályozzon.

- Ha szépen elájulok az jó lesz?

- El kéne vennem tőled a növényt.

- Készítek róla egy káprázatot, majd zsebre rakom az eredetit – javasolta végül Ilena. Furcsa volt neki ez a helyzet, nem ismerte a lányt és ha nem látja az érzéseit nem is bízott volna benne. Még így is rengeteg apróság zavarta, de nem tehetett mást, minthogy segít. Gyorsan elvégezte a varázslatot, amit még nem kellett volna ismernie, majd óvatosan a zsebébe csúsztatta az érzékeny növénykét.

- Egy kicsit párbajozz velem előtte – utasított az idősebb mardekáros.

Néhány pillanat múlva átkok röpködtek ide-oda a levegőben és Ilena pár perc után hagyta, hogy egy jelentéktelen kis rontás eltalálja, majd látványosan eldőlt. Ahogy nagyot puffanva földet ért, Jaden mellé lépett, kikapta a kezéből a leveleket és elégedett mosollyal a kastély felé indult. Még rászórt egy bűbájt a zsákmányra, hogy megerősítse a káprázatot, mert tudta, ha csak ilyen egyszerű varázslatra hivatkozik, nem hisznek majd neki. A növényke néhány órára igazi lett, majd akkor fog eltűnni, ha már senki nem foglalkozik vele. Elégedetten sóhajtva visszanézett a még mindig fekvő gólyára, majd eltűnt a sötét folyosókon.

**

Ezalatt egy vérfarkas loholt az erdőben, lógó nyelvvel, szikrázó szemekkel. Túl hangos volt, minden állat elmenekült előle. Kezdett nagyon kimerülni a hosszú ideig tartó rohanástól. Nem érezte úgy, hogy képes lenne ölni, de valamit fel kell mutatnia, ha életben akar maradni.

Ilena bekúszott a fák közé, a földön fekve, majd felállt, hogy ismét elinduljon a kastély felé egy másik úton. Nem akarta, hogy megint küldjenek valakit. Ekkor jelent meg mellette a korábban látott farkas, majd rámorgott és visszaalakult emberré.

- Nem fogtál semmit?

- Üres az erdő… - felelt kelletlenül. Tudta, hogy ez mit jelent a következő éveiben.

- Én találkoztam egy farkassal – mosolyodott el Ilena.

- Az ő bundáját sajnos nem tudom bevinni – nevetett válaszul a fiú. De csak a szája mosolygott, a szeme tükrözte a félelmeit.

- Segítek neked, maradj itt – döntött végül. A fiú kezébe nyomta a leveleket és ismét átalakult. Felnézett rá, majd elszaladt a fák közé, szagok után szimatolva. Nem tudta, miért érzi úgy, hogy segítenie kell. Egy igazi mardekáros csak önmagával törődik és a családjával, senki mással. Mégis, képtelen volt ezt a fiút bajban hagyni, míg az összes többi gólya sorsa hidegen hagyta.

Az erdő közepén végre megérzett egy kellemesnek ígérkező szagot. Nem nagyvad volt, de legalább veszélyes. Egy nagyjából méteres magasságú, majomra emlékeztető állat jelenlétét érezte meg. Tudta, hogy a kuele szőre felveszi a környezete színét, emiatt nagyon nehéz ráakadni, majd lesből rátámad az áldozatára. Hosszú karmaival egyetlen vágást ejt a kiszemelt testen, majd hagyja hatni a mérget, ami teljesen lebénít egy felnőtt embert is néhány perc alatt. Amikor elérte a tisztást, ahonnan a szagot hozta a szél, éles szemeivel körülnézett, majd felmérve a megfelelő irányt, visszaváltozott és azonnal ráküldött az állatra egy kábító átkot. Szerencséje volt, a furcsa lény nagyot csattanva esett le a fáról, amin rejtőzködött. Tartott attól, hogy a lény megkarmolja ha magához tér, de nem volt képes megölni, ezt már Danielnek kell megtennie. Kelletlenül rászórt még egy Stuport, majd óvatosan maga után húzva visszasietett a fiúhoz. Ember alakban jóval tovább tartott, és nagyon kimerült, mire elérte az erdő szélét.

- Megnyúznod és megölnöd neked kell – mordult oda. - Csak elkábítottam, vigyázz vele, a karmolása mérgező.

A fiú csak döbbenten, eltátott szájjal nézett rá, hiszen már ez is több volt, mint amit valaha is remélt.

- Miért segítettél?

- Nem tudom. Mennem kell! – majd elszaladt a kastély felé, hogy végre elkészíthesse a bájitalt. Már csak két órája volt a határidőig és tudta, hogy a főzet sok időbe kerülhet.

Daniel csodálkozva bámult utána, majd nehezen magához térve az előtte heverő testre nézett. Ölnie kell, amitől mindennél jobban fél. Éppen elég volt, hogyha átalakult, akkor csak reménykedhetett, hogy nem lesz túl erős a telihold hatása, egyébként nem akart gyilkolni. Csak nyugalmat szeretett volna… Végül keserű sóhajjal elővette a pálcáját, hogy valamit kezdjen az elkábított lénnyel.

**

Néhány órával később minden elsős összegyűlt a klubhelységben. A két reggelinél még vidáman nevető fiú közül az egyik elégedetten vigyorgott, úgy tűnt sikerült elvégeznie a feladatát, a másik azonban csak meredt maga elé. Ilena viháncoló szobatársainál is eltérő volt a hangulat, ketten mosolyogtak, ketten viszont remegtek a félelemtől.

A felsőbbévesek elégedetten figyelték a rettegő társaságot, majd előlépett az a lány, aki eddig is vezényelte az eseményeket.

- Reggel 7 óra van, lejárt a kiszabott időtök. Nagyon kíváncsian várjuk, mire jutottatok – mérte végig a társaságot, pillantásával sugallva, hogy nem várja, hogy bárki is eredményes lett volna.

Sorban haladtak, ahogy a pergameneket is megkapták. Az első kislány nem járt sikerrel, így könnyezve mutatta az eredményt.

- Ezt nevezed bájitalnak? Biztosan aranyvérű vagy, kölyök? Szégyent hozol ránk – suttogott fenyegetően a prefektuslány. – Azt hiszem, te az én szolgám leszel. - Halkan morogni kezdett a többi bámészkodó, hiszen általában a sikertelen elsősök mindenkit szolgáltak, nem egyetlen embert. – Talán valakinek kifogása van? – nézett végig az elégedetlenkedőkön. Mindenki elhallgatott, látszott, hogy ki a főnök közöttük.

- Folytasd csak, Laura, csak jobban érdekel minket, mit teljesítettek a kis gólyáink – lépett mellé egy magas fiú, úgy tűnt, ő az egyetlen, aki közbe mer vágni, vagy egyáltalán felelni mer.

- Jam, vigyázz a sötét folyosókon egyedül – fenyegette meg játékosan a lány, bár szeme mást mutatott, mint kedveskedő hangja.

- Eddig még nem sikerült meglepned drágám, pedig többször megpróbáltad. De azt hiszem, most nem ezzel kellene foglalkoznunk – felelt vidáman.

Ezalatt Ilena próbált megnyugodni és robbanni készülő dühét kontrollálni. Ha ilyen feszült marad, nem lesz esélye, hogy annyit mutasson, amennyit akar. Ekkor egy ezüstszínű villanás suhant át a termen, majd a vállára simult szeretett állatkája. Az ő jelenléte mindig megnyugtatta, így most is egyből jobban érezte magát.

- Tehát engem fogsz szolgálni – folytatta nyugodtan Laura, többé tudomást sem véve a mellette álló fiúról. – Mondjuk, kezdheted azzal, hogy hozod utánam a könyveket az óráimra – mosolygott elégedetten.

Ilena csak akkor kezdett el figyelni, amikor Danielhez jutottak. A felsőbbévesek gúnyos nevetése a többi kisdiák munkája láttán csak újra felbosszantotta volna.

- Mit hoztál nekünk, kis gyilkos? – fordult a prefektuslány a falfehér fiúhoz. Daniel nem szólt semmit, csak előrenyújtotta a kuele bundáját, amit Laura azonnal elvett, majd fitymálva nézegetni kezdett. – Ez nem egy túlságosan rémisztő állat, nem gondoljátok? – fordult körbe.

- Mérgező a karmolása, és nagyon nehéz észrevenni. Mindenképpen veszélyes – szólalt meg halkan az ifjú Lupin.

- Mit mondasz, kisfiú? Nem hallom – hajolt le hozzá hidegen mosolyogva a lány.

- Hogy veszélyes állatot kértél és ez az.

- A veszély relatív, kölyök. Ne kérdőjelezd meg a szavaimat, ha nem akarsz bajba kerülni – sziszegte megvetően. Daniel még jobban összehúzta magát és kitartóan bámulta a cipőjét. Nem hagyta magát provokálni. – Nem leszel szolga, de nem vagyok veled igazán elégedett. Többet vártam tőled… bármikor megváltozhat a helyzeted, úgy vigyázz!

Ilenánál nagyon elégedetten mosolygott, már előre élvezve a helyzetet, hiszen ritkán adódik alkalom egy másik ember érzelmeiben vájkálni.

- Megittad a bájitalt? – fordult hozzá fenyegetően, amire csak egy bólintást kapott válaszul. – Akkor add ide a többit!

Ahogy megkapta az üveget elvégzett néhány bűbájt majd kissé meglepődve közelebbről is megnézte a bájitalt. A mellette álló Jam megunva a várakozást kikapta a kezébe, majd közelebbről is megvizsgálta.

- Ez tökéletes főzet, kislány – nézett elismerően a gyerekre. – Hogy hívnak?

- Ilena Granger-Piton.

- Piton? – húzta fel a szemöldökét a fiú. – Akkor már értem, hogy sikerülhetett ennyi idősen. – Elgondolkodva mérte végig a nyúlánk, esetlen kislányt, aki nyugodtan viszonozta a pillantását.

- Add ide, Jam! – kapta ki a kezéből az üvegcsét a prefektuslány, majd nyugodtan kortyolt belőle. Ilena azonnal megérezte a kutató érintést, és erősen koncentrálni kezdett, hogy csak elégedettséget, kíváncsiságot, várakozást és némi undort mutasson.

- Valami nem stimmel veled, kicsi lány! Ez túl kevés ahhoz, hogy félj megmutatni. Talán mégsem tökéletes a bájital, valamit változtattál rajta? – Ilena tiltakozóan megrázta a fejét. – Akkor még kipróbáljuk valakin… kicsi szolgám, gyere ide!- parancsolt a remegő lányra, aki az első volt a sorban. A gólya ivott belőle, majd Laura is felhajtott egy újabb kortyot. Gúnyosan felnevetett, ahogy megérezte a gyerek rettegését. – Semmi keresnivalód a Mardekárban – közölte hidegen. – A bájital rendben van, hogyan befolyásolod?

- Koncentrálok…

- Kölyök, ne bosszants fel! – mordult rá.

- Ha hazudnék, azt meg kellene érezned – felelt kihívóan. Megunta már a felsőbbéves hatalmi bemutatóját. Elege volt a többi ember megalázásból, az őt bámuló szemekből. Majd megérzett valami furcsát, amit talán csak azért vett észre, mert a bájital felfokozta az érzékeit. Jadenre kapta a pillantását, majd azonnal elfordult ismét. Nem akarta bajba sodorni a lányt, aki segített neki korábban. Mégis, furcsának találta, hogy a lány örül, őszintén, az ő sikerének. Már ha az, hogy magára haragítja a ház „úrnőjét”, sikernek nevezhető.

- Valóban, hacsak nem változtattál a főzeten, kicsi Piton.

- Nem gondolod, hogy kicsit sokat feltételezel egy gólyáról? – fordult hozzá nevetve Jam. – Nem elég, hogy elkészítette hibátlanul ezt a bájitalt, azt gondolod, még ki is fejlesztett egy újat? Ittál, Laura? – heccelte a lányt ismét.

Ilena meglepődött, ahogy megértette, mi történik. Úgy tűnt, a fiú magára próbálja vonni a prefektus haragját, hogy ne a gólyákon csattanjon az ostor. Végigmérte a fiút és szemük egy pillanatra összevillant. Jam rákacsintott, majd ismét Laurához fordult.

- Folytathatnád már, hosszú volt az éjszaka és szörnyen éhes vagyok! Órákról pedig nem akarok első nap elkésni.

- Jam! – felelt fenyegetően. – Itt az ideje, hogy befogd végre a szád!

Majd hasonló hangnemben folytatták az eredmények megtekintését és egy fél órával később mindenki mehetett reggelizni. A szolgák máris megkapták a feladataikat, de úgy tűnt, ez még semmi ahhoz képest, ami majd vár rájuk.

Ilena a folyosón sétálva rámosolygott a mellette ballagó Danielre, látva, hogy mennyire megviselt a fiú.

- Ne bánd, azért az állatért nem kár.

- Élőlény volt…

**

Hermione megnyugodott, ahogy érezte, hogy Ilenával is minden rendben van. Mindévig próbált mellette állni lelkileg, de az egész éjszakai ébrenléttől nagyon kimerült. Szinte bezuhant az ágyba, ahol Perselus éppen ébredezett.

- Egész éjjel fenn voltál? – mordult rá számonkérően. Előző este csak azért is lefeküdt, hogy végre nyugta legyen és ne győzködjék, és álomitalt vett be, mert az idegességtől nem tudott elaludni. Így nem vett észre semmit felesége éjszakai hiányából.

- Már beszélsz velem? – mosolyodott el fáradtan Hermione.

- Nem, csak számonkérek. Szóval?

- Ilenának éjjel volt a beavatása. – Ezt hallva azonnal eltűnt minden fáradtság a férfi szeméből.

- Mi történt?

- Megoldotta a feladatot… - suttogta Hermione válaszul, majd szinte mondat közben elaludt.

Perselus morogva figyelte, de ismerte már annyira, hogy ne próbálja felkelteni. Azon gondolkodott, vajon mennyi ideig zaklatná a nő, ha most írna McGalagonynak és visszavonná a tegnapi levélben foglaltakat. Sejtette, hogy nem lenne könnyű helyzete… végül elhessegette a szimpatikus gondolatot, hiszen tudta, hogy ebben az esetben úgysem győzhet, mert tehet bármit, Hermione végigviszi, amit akar. Dühösen bevonult a laborba, remélve, hogy ott legalább elfelejtkezhet arról, ami vár rá, ha az igazgatónő elfogadja felesége ajánlatát.

Délután egy bagoly kopogtatott az ablakon, de Perselus úgy tett, mintha nem hallaná.
Talán elmegy, biztatta magát. Tudta, hogy nem lesz ilyen szerencséje, de hátha mégis…

Néhány perccel később egy kócos és álomittas Hermione sietett be a hálóból, majd lépett azonnal az ablakhoz. Nem szólt semmit, de arcán látszott, hogy mi jár a fejében. Ahogy elolvasta a levelet, elégedetten elmosolyodott. Perselus megvetően mordult egyet, majd a labor felé indult ismét, felismerve, hogy semmi esélye nyugodtan meginni a kávéját, ahogy tervezte.

- Megkaptam a gyógyítói állást! – kiáltott utána Hermione.

- Remélem, nem várod, hogy gratulálok – felelt az orra alatt morogva férje.

- Nem, de remélem velem jössz – lépett gyorsan a férje elé, majd könyörgő szemekkel próbálta meglágyítani a szívét.

- Nem vagyok hajlandó a Roxfortban lakni! – nézett el felesége arca mellett az egyre idegesebb férfi. Tudta, hogy ha így néz rá, nem fog tudni nemet mondani és ettől csak még mérgesebb lett.

- Nem is kell! Majd Roxmortsban keresünk egy házat és naponta bejárok. Természetesen nem küldik el a Roxfortból Madam Pomfreyt, éjszaka még mindig ő lesz a gyógyító. Csak fáradt már és nappal elkel a segítség. Majd minden nap bemegyek a faluból.

- Tudod, hogy nem akarok menni.

- Tudod, hogy nem tehetünk mást!

- Ne akarj parancsolgatni nekem!

- Szeretlek – simogatta meg lágyan a férfi arcát, majd apró csókot lehelt az ajkára és magában mosolyogva átsétált a konyhába.

Perselus dühösen becsörtetett a laborba, jól bevágva maga után az ajtót, majd magában morogva lerogyott egy székre. Még ennyi év után is nehezére esett, hogy alkalmazkodjon, főleg, ha ez azt jelenti, hogy újra emberek közé kell menni. Mégis, megtanulta már ennyi év alatt, ha van valaki, aki pont olyan makacs, mint ő, akkor az, legnagyobb bánatára a felesége. Bárhogy is, úgysem tud sokáig ellenállni, mert szereti ezt a konok nőt, aki egyszer régen átlátott minden falon, amit maga köré emelt és megtalálta valahol mélyen az embert, akiről azt hitte, már nem is létezik.