Írta: StormBird

Lektor: Nagini

Összegzés: Egy váratlan jutalom, ami először tehernek tűnik, majd valóban értékké válik.

Korhatár: nincs

A jutalom

 ~PP~

Az érzelemire ráébredő professzor magányosan sétált vissza a lakosztályába. Mikor belépett az ajtaján, a szíve nagyot ugrott boldogságában: a szoba közepén egy feldíszítet fa állt, mellette a férfi karosszékében ott ült Anne.

-         Mit keresel itt? – kérdezte Piton csak kicsit titkolt örömmel.

-         Nem akartam, hogy a karácsonyt egyedül töltsd. – állt fel az asszony mosolyogva.

Piton már készült szeretettel átölelni, amikor felfogta, hogy mindez mégsem olyan nagy dolog a nő részéről, hisz Anne-nek sincs senkije, akivel ünnepelhetne. Így aztán csak szolidan bólintott, levette a talárját, és udvariasan megkérdezte:

-         Hozassak valami frissítőt?

Anne pislogott néhányat meglepetésében- valami kevésbé szertartásos reagálásra számított. Végül zavartan bólintott, és visszaereszkedett a székébe. Hallgatagon bámulta, ahogy a professzor tesz-vesz a lakosztályban: leadja a rendelést a házimanóknak, pakolgat az asztalán, fellapoz néhány könyvet. Intézett néhány kérdést a nőhöz, de mintha oda se figyelt volna a válaszokra.

Anne elfogódottan eszmélt rá, hogy valami az elmúlt héten megváltozott, és a férje megint felvette a hónapokkal ezelőtti „levegőnek nézlek” viselkedését. Nagyokat nyelve igyekezett elfojtani kitörni készülő könnyeit. Ő azt remélte, Perselus örülni fog neki. Az utóbbi hetekben olyan jól megértették egymást, és az asszony remélte, hogy sikerült egy kis helyet nyernie e komor férfi szívében.

De úgy látszik hirtelen döntése, hogy az előzetes megbeszélésükkel ellentétben eljön a Roxfortba, rossznak bizonyult. Perselust láthatóan feszélyezi az ittléte, bár abból, ahogy a szája széle remeg….Lehet, hogy magában dühöng. „Jobb lesz, ha elmegyek” – gondolta Anne.

Felpattant a székből, és a talárjáért nyúlt.

-         Mit csinálsz? – kérdezte férje összehúzott szemöldökkel.

-         Én csak…Úgy látom, nem nagyon örülsz nekem. Inkább hazamegyek. – mondta Anne, és az ajtó felé indult.

-         Mégis miért mennél haza, hogy a házimanókkal karácsonyozz?- állította meg Perselus mély baritonja.- Maradj. Itt a helyed.

Az asszony boldogan elmosolyodott: ez a hang nem hagyott kétséget a felől, hogy a férfi őszintén kívánja, hogy maradjon. Bár Perselus nem mosolygott, és nem bókolt, ez a két rövid mondat meggyőzte, hogy a férfi is örülne, ha maradna. „Jó, hogy annyit beszélgettünk”- gondolta Anne- „Mostanra már nem riaszt el az a mogorva arcjátéka: a hangszínéből is pontosan tudom, mit akar.”

Anne visszarakta a talárját a szekrénybe, és odasétált Perselus mellé. Megállt közvetlenül előtte, és felnézett a sötét szemekbe.

-         Itt a helyem? Veled? – kérdezte csendesen, ragyogó tekintettel.

Perselus közelebb hajolt, és átfogta a nő derekát.

-         Itt. Velem.

Hangja elhalt, mikor magához húzta Anne-t, és megcsókolta.

~PP~

Egyikük sem tudta, meddig álltak a nappali közepén Perselus lakosztályában. A kandallóban lassan kialudt a tűz, és a szobában egyre hűvösebb lett, de ők mit sem törődtek ilyen aprósággal. Lassan fél éve voltak házasok, de mindedig ez volt az első alkalom, hogy egymáshoz értek.

És micsoda érintés volt az! Tele vággyal, szenvedéllyel, az ismerős-ismeretlen érzés borzongatásával. Ők, akik idegenek voltak egymásnak, mostanra barátokká váltak. Házasságuk beteljesedéséhez már csak egy lépés maradt: hogy szeretők is legyenek.

Oh, Perselus e pillanatban nem vágyott semmire jobban, mint a feleségére. A vágyakozás eltusolta azokat a gonosz kis hangokat is, amelyek el akarták bizonytalanítani. Nem foglalkozott semmivel, csak az őt ölelő szeretett nővel.

Perselus hirtelen elszakította magát az asszony ajkaitól, és mélyen a szemébe nézett. Ám ott nem látott mást, mint ami a sajátjában is csillogott: az őrjítő, mindent elsöprő vágyat. Nem tétovázott, nem gondolkodott már egyikük sem józanul. Perselus karjaiba kapta Anne-t, majd eltűnt vele a hálószoba ajtaja mögött.

~PP~

Perselus nem emlékezett ennél boldogabb karácsony reggelre. Évek óta először nem volt egyedül: Anne feküdt mellette, szorosan hozzábújva férje mellkasához, álmában is mosolyogva. Kusza hajával, meztelen bőrével olyan gyönyörű volt, hogy Perselus szíve már a látványától is hevesen dobogni kezdett.

Az asszony is hamarosan fölébredt, és a professzor megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nem látni rajta egy szemernyi megbánást sem.

~PP~

„Elképesztő, hogy mennyivel kellemesebb a munka, ha az ember boldog!” – gondolta Piton január derekán. Mióta Anne-el valódi házasságban éltek, egész más szemmel nézte az életét. Bármi történt is vele hétköznap – akár a diákok romboltak, akár a Sötét Nagyúr –minden könnyebbnek tűnt, mert tudta, Anne ott lesz, ha ki akarja önteni a lelkét.

A nő tudod a kettős életéről, és megértette, mi több támogatta és helyeselte. Végighallgatta Perselust, már önmagában ezzel is sokat segítve a férfinek, aki így megszabadult az őt emésztő terhek nagy részétől. Az asszonyban tökéletes társra lelt, és életében először úgy érezte, igazán szeretik. Bár rákérdezni sohasem mert, és ő sem mondta ki feleségének a bűvös szót. Túl sok csalódás érte, és ez a vallomás még a karácsony utáni boldog időkben is túl nagy kockázatnak tűnt.

~PP~

Elérkezett a február, és vele együtt a Valentin nap. Perselusnak még sosem volt olyan kapcsolata, ami igényelte volna a szerelmesek napjának megünneplését, de most itt volt neki Anne, és a férfi soha nem ismert gondokkal küszködött: mit vegyen? Hova menjenek? Mivel szerezhetné a legnagyobb örömet?

Végül egy otthoni romantikus vacsora mellett döntött. Így kényeztetheti Anne-t, de mégse rombolja le sátáni image-t egy regényes közszerepléssel. Virágot is vett, meg csokoládét, de ami legfontosabb: úgy döntött, bevallja a nőnek érzelmeit. Hiszen egy olyan férfi, aki ki mer Voldemort elé állni, nem ijedhet meg a lehetőségtől, hogy elutasítják a vallomását!

Anne hamarosan hazaért a vásárlásból, és örömmel nyugtázta férje készülődését.

-         Ezt mind értem? – kérdezte nevetve a hatalmas csokrokra és a díszes asztalra nézve.

-         Talán van másik feleségem is? – kérdezte Piton gúnyosan, de kedves éllel a hangjában.

Anne még jobban kacagva átölelte, és csókot nyomott az ajkára.

-         Sosem tudhatom, kedvesem. Lehet, hogy te vagy a második Kékszakáll, és vacsora után betuszkolsz egy ajtó mögé, hogy mostantól ott kell éljek. – évődött a nő.

-         Sosem tennék veled ilyet – mondta Piton- Bár szívesen megtartanálak csak magamnak, de tudom, mennyire örülsz neki, hogy sikerült összebarátkoznod néhány Rendtaggal.

-         Igen- sóhajtott fel a nő kedvesen, majd még szorosabbra fonta karjait férje dereka körül. –Molly igazán nagyszerű barát, és különösen jól jön a segítsége most, hogy…- halkult el az asszony, mire Piton kissé hátrébb lépett, és felemelte Anne állát.

-         Most, hogy…? – kérdezett vissza várakozóan, megsejtve a mosolygós lány válaszát:

-         Most, hogy kisbabánk lesz!

~PP~

Perselus nagyon jól tudta, hogy Anne gyermeket szeretne. Bár önmagát nem tudta elképzelni apaszerepben, egy dologgal azonban tisztában volt: ha valaha is gyermeke születik, annak mindent megad, amit tőle megtagadtak, és olyan nevelésben részesíti, ami bár nem mentes a megfelelő határoktól és tanításoktól, de alapvető motívuma a szeretet.

De most más gondja volt: a Sötét Nagyúr mostanra rendszeresen megkérdezte, hogy útban van-e már a Piton örökös. Ez egyre jobban erősített Perselusban a kellemtelen érzéseket. Nem jött ugyan rá, hogy mi a Nagyúr terve, de biztosra vette, hogy nem Piton boldogsága miatt érdeklődik.

Rápillantott felesége örömteli, válaszra váró arcára, és bármennyire tartott is tőle, de tudta, meg kell beszélniük a Voldemort ügyet.

-         Nagyon örülök, kedvesem. – csókolta meg finoman Anne-t - Ez igazán csodálatos hír. Voltál már gyógyítónál?

-         Igen- mosolygott az asszony- Épp ma. Mondta is, hogy milyen nagyszerű ajándék ez Valentin napra.

-         Valóban az, drágám. De mielőtt nagyon beleélnéd magad, beszélnünk kell valamiről.

Anne zavartan húzódott hátra, és boldogságában csak most vette észre, hogy korábbi szavai ellenére Perselus korántsem repes az örömtől. Elfogódottan dadogni kezdett:

-         Jaj, Perselus, én tudom, hogy ez még… még korai… de hát nekem úgy sincsen… semmi dolgom, és ha te nem akarod, akkor… akkor majd én vigyázok a …

De tovább már nem tudta folytatni, mert a torkába szorult a levegő, ahogy a sírás fojtogatni kezdte. Perselus gyorsan mellé lépett, és a mellkasára vonta.

-         Cssss, bolond lány, ne beszélj ostobaságokat, nem kell egyedül felnevelned. Szeretlek mindkettőtöket.

Anne szíve megdobbant a vallomásra, de egyelőre túl ijedt volt ahhoz, hogy ezzel behatóbban foglalkozzon.

-         Akkor mi a baj? –kérdezte nyugtalanul.

-         Tudodki. Túl nagy lelkesedéssel várja a mi gyermekáldásunkat. És nem tudtam kitalálni, miért.

Anne elsápadt. Majd csendesen a férje vállába temette az arcát. Perselus alig hallotta meg, amint elsuttogta:

-         Azt hiszem, én tudom. Ez is miattam van. A Leverage- vérvonal érdekli.

~PP~

-         De miért? – kérdezte Piton.

Anne sóhajtva távolabb lépett, és a kezét tördelve kezdett magyarázkodni.

-         Az egész nem biztos, de hát…ki ismerheti pontosan a Nagyúr terveit? Már beszéltem neked az én tulajdonságaimról…

Piton bólintott, és Anne folytatta.

-         Ez a fajta varázserő-kifejeződés elég ritka, olyasmi, mint a metamorfmágia. Annyi a különbség, hogy ez nem egy fel-feltűnő jelenség, hanem tipikusan csak a mi családunk női ágára jellemző.

-         Ezt is mondtad már- sürgette Piton kissé türelmetlenül.

-         Igen-igen. De azt nem mondtam, hogy a férfiágon más öröklődik. Családunk férfi tagjai mind valamilyen specifikus és rettentően erős mágiafajtával születnek. A nagyapám például uralta az állatokat, de az összest: mágikust és mágiátlan együttvéve. Akár legyekről volt szó, akár kutyákról, vérfarkasokról vagy kentaurokról: ő mindet egy szavával irányítani tudta. Az egyik távoli nagybácsim intésére akár még az óceán is befagyott volna, ha úgy akarja. És volt egy ük-ük-ük-üknagyapám, aki azzal szórakozott, hogy szigeteket süllyesztett és emelt ki a tengerből egyetlen kósza gondolatával. Atlantisz eltűnését például neki köszönhetjük, meg Izland létét is.

-         Ez lenyűgöző- mondta Piton- Arra gondolsz, hogy a fiunkra fáj a Nagyúr foga?

-         Valószínűleg. –helyeselt Anne. – A te családod öröksége meg az enyém…gondolj bele! Ha egy ilyen adottságú gyermek Tudodki kezébe kerülne, félelmetes hűbérest nevelhetne belőle!

-         Valóban.

Piton az információikat mérlegelve fordult oda az asztalához, és látszattevékenységként ide-oda rakosgatott néhány kijavítatlan dolgozatot, amit a hétvégére hozott haza.

-         Min gondolkodsz? – lépett mellé Anne. – Mit tegyünk, hogy megakadályozzuk a tervét?

Perselus rápillantott.

-         A menekülésen kívül nincs túl sok esélyünk. Ha a fiunkat akarja, akkor meg is szerzi magának előbb-utóbb. Hacsak…

-         IGEN?

-         Hacsak nincs olyan szerencsénk, hogy kviblinek vagy lánynak születik. „Merlinre, sosem hittem volna, hogy egy ilyen mondat kiszalad a számon!”- tette hozzá Piton gondolatban.

-         A kvibli az érthető, de lányok miért rosszabbak? – kérdezte Anne az aggodalmon is felülkerekedő felháborodással.

-         Egy szóval sem mondta, hogy rosszabbak. De Voldemort vagy nem tud róla, vagy nem érdekli a vérvonal eme másik sajátossága. Mindig csak az örökösről kérdezett. Meg a fiam várható születéséről érdeklődött.

-         Vagyis, ha lányt várok, elméletileg mindannyian biztonságban leszünk?

-         Igen.

Anne arckifejezése elszántra változott.

-         Akkor készíts nekem egy üveg Genusitas bájital! Tudni akarom a baba nemét!

~PP~

-         Biztos vagy benne, Anne? A negyedik hónap előtt veszélyes lehet a nemmeghatározó- bájital használata!

-         Történetesen pontosan tisztában vagyok a kockázataival. De nem fogok heteket leélni kétségek között! Tudnunk kell, hogy fiú lesz-e vagy lány, hogy akképp tervezhessünk.

-         Ebben neked kell döntened. – bólintott Piton beleegyezően, és elindult a bájitalért. Mikor visszatért, még egyszer megkérdezte:

-         Nem gondoltad meg magad?

-         A legkevésbé sem – hangzott a hajlíthatatlan felelet.

Anne megvárta, míg Piton elkészíti az adagot, sőt, még türelmesen végighallgatta a működési elvet is:

-         Először kortyolsz egyet a pohárból, majd megvárod, míg bizseregni kezd a gyomrod, akkor felhajtod a maradékot. Ha ezután szomjúság tör rád, rögtön szólj! És akkor is, ha szédülni kezdesz vagy hányingered van! A legjobb, ha a háromból egyik sem következik be.

-         Tudom, tudom. És ha az elfogyasztás után egy órával tüsszögni kezdek, akkor fiúnk születik, ha megváltozik a hajszínem, akkor lányunk. Kezdjük.

Perselus odaadta a poharat Anne-nek, és árgus szemekkel nézte, amíg bevette. Tíz perc után a férfi intett, hogy üljenek le a kanapéra. Perselus nagyon ideges volt, félt az eredménytől, és féltette a feleségét. Mindenképp nehéz hónapok várnak rájuk az első gyermeket várva, de ha még a Nagyúrral is meg kell küzdeniük a babáért…Bátorítóan megszorította Anne kezét, de csak egy gyenge és szokatlanul őszintétlen mosoly volt a válasz.

Szótlanul ültek ott majdnem egy órán keresztül, képtelenül bármiféle beszélgetésre, amikor Perselus hirtelen hangosan felnevetett.

Anne meghökkenve és értetlenül nézett rá:

-         Mi a fene ütött beléd?!

-         Semmi, kedvesem – hangzott a vidám és megkönnyebbült válasz.- Csak nem hittem volna, hogy ilyen furán festesz szőke hajjal.

~PP~

Most, hogy az elsődleges gondjaik elhárultak, Perselus és Anne végre örülhettek a kislányuk ékezésének. A Nagyúr ugyan csalódott, de Piton megnyugtatta: legközelebb biztosan fiú lesz.

Az iskolában is elterjedt a híre, hogy a rettegett professzor meghökkentő házassága után még gyermekáldás elé is néz. A diákok mélyen együtt éreztek a születendő babával, a tanárok azonban helyeslő pillantással kisérték figyelemmel az újdonsült kispapa elő-előtörő jókedvét.

Perselus sem ismert magára ezekben a hónapokban. Együtt lenni Anne-el: azt hitte, ennél nincs nagyobb boldogság. Most, ahogy az asszony növekvő pocakját figyelte, úgy érezte, a változás, amin átment, szavakkal már le sem írható.

~PP~

Nem sokkal augusztus vége előtt, egy tikkasztóan meleg nyári éjjen Perselus kénytelen volt beismerni, hogy a boldogság néha elképesztő fájdalommal jár. Amint hosszú órákon át vajúdó feleségét szenvedni látta, úgy gondolta, a Crutiatus ehhez képest csak egy kis szúnyogcsípés, és hogy belehal, ha Anne tovább kínlódik.

Végül aztán felhangzott a várva várt sírás egy csapzott, sötét hajú és vörös bőrű kisbaba szájából.

Anne boldogan és fáradtan nyögött fel.

-         Végre! Épp ideje volt! – de már nyújtotta is kezét a gyermek felé.

Perselus leült melléjük az ágyra, és figyelte a két fáradt, de számára gyönyörű nőt. Egyik karjával átölelte a feleségét, másikkal a babát burkoló takarót húzta arrébb a kicsi arcából.

-         Rendkívüli voltál, Anne. Csodálatosak vagytok.

-         Oh, Perselus, el sem hiszem, hogy ez a picike itt, a kezemben, a miénk. Úgy szeretem. Úgy szeretlek!- könnyes szemekkel nézett férjére, aki gyengés csókot lehelt először a nő, aztán a baba homlokára.

-         Én is szeretlek titeket.- mondta végül meghatottan, boldogan.

„Talán egyvalamiben igaza volt Voldemortnak.”- gondolta később Perselus –„Anne és a kicsi tényleg életem legnagyobb jutalma.”

Vége.