6. fejezet

A sötétség ijesztő volt, a halál fagyos lehelete dermesztő. Chamille úgy érezte, megfullad. Torkát forró szárasság égette, tüdeje sípolva zihált, izmai fájdalmas merevséggel feszültek csontjára. Egy kis csengettyű egyre élesebben figyelmeztette: „Meghaltál! Meghaltál! Meghaltál!”
- Nem! - ordította Chamille, majd riadtan lendült ülésbe.
Kinyitotta szemét, de az erős fény miatt aztán újból becsukta. Érezte, hogy egész teste tocsog a víztől, haja arcára tapadva félig szemébe lógott. Hirtelen azt sem tudta, hol van, mi történt vele. A csengettyű már nem szólt, de még jól emlékezett hangjára: „Meghaltál!”.
Újból kinyitotta szemét, és hiába szúrta a hófehér fény, megpróbálta nyitva tartani, és kivenni a felé közeledő alakot.
- Chamille! Chamille! - ismételgette az egyre erősödő hang, ami kísértetiesen emlékeztette barátnőjére, Marthara. - Mit műveltél magaddal?
Chamille pislogott egy párat, miközben háta mögött letámaszkodott kezére, hogy gyenge testét meg tudja tartani. Látni akarta Marthát! Tudta, ha látja, akkor csakis egy rossz álom volt az a szörnyűség, amit teljesen valóságként élt meg.
- Mióta nem keltél te ki az ágyból? - ült le mellé a nő, és most már jól kivehette arcát is. - Szörnyen nézel ki! Bevettél valamit?
- Nem tudom... - mondta Chamille olyan rekedten, és olyan halkan, hogy ő is alig hallotta.
- Gyere, ülj feljebb! - pattant föl Martha, és a falhoz döntötte a párnát, majd hátrasegítette, hogy nekitámaszthassa hátát. - Hozok valamit inni!
Azzal már ki is viharzott a szobából, és Chamille magára maradt. Lassan, fáradtan nézett körül a szobában. Otthon volt. Ez kellemes érzéssel töltötte el, mégis túlságosan élénkek voltak azok szörnyű képek. Újból megjelent előtte az a helység, szörnyű ruhája, dagadt kezei, és a férfi, aki életére tört két régiség miatt. A pohár!
Szeme a nyitott ajtón át a nappali felé siklott. Pont rálátott a kisasztalra, ahol Perselus ajándéka állt. Most már tudta, hogy honnan ismerős az az álombeli pohárka! De miért álmodott vele, és mit jelent ez az egész? Mi történt vele? Hol van Perselus?
Ezernyi kérdés támadta legyengült, kifacsart elméjét. Lassan, nagyon lassan kezdett csak emlékezni az utolsó emlékképekre. Az utolsó, amire vissza tudott emlékezni, az a malaga édes íze volt.
Hirtelen szájához kapott. Perselus megmérgezte volna? Nem, azt biztos nem, hiszen elég tehetséges a bájitalokhoz és mérgekhez, ha ezt akarta volna tenni, akkor már biztosan nem élne! De akkor mi történt?
- Na itt vagyok! - jelent meg Martha az ajtóban, eltakarva a rémülten szemlélt tárgyat. - Te mikor főzted azt a teát, ami a konyhában volt?
- Tegnap este - felelte Chamille, és már nyúlt is a csészéért, amit barátnője nyújtott felé.
- Azt kétlem, mert a legnagyobb hőségben sem buggyan meg semmi sem ennyire egyetlen éjszaka alatt! - mondta Martha, majd kitárta az ablakot, és leült Chamille mellé az ágyra. - Na mesélj! Mi történt?
- Milyen nap van? - kérdezte Chamille, miután kezdett gyanút fogni álmának hosszúságát illetően.
- Kedd - válaszolta Martha, majd miután látta barátnője elkerekedő szemeit, még hozzátette: - augusztus tizedike.
Chamille nem szólt, csak kiitta a csésze maradék tartalmát. Képtelen volt felfogni, hogy kiesett életéből három nap. Zavaros volt minden, bár ahogy kezdett éledezni, egyre inkább tisztultak ki előtte az elmúlt hetek eseményei.
- Szóval? Arról a seprűkereskedőről van szó? - faggatózott tovább Martha.
- Igen - hagyta rá Chamille.
Tudta, hogy nem beszélhet Perselusról, de még furcsa álmáról sem. Óvatosan csuklója felé tekintett, ami most csupasz volt és hófehér.
- Jaj Chamille! Ez csak egyre rosszabb lesz! Ideje lenne megállapodnod valaki mellett, mert az a sok férfi teljesen tönkretesz! Nem vagy már húszéves! A veled egyidős nők már férjnél vannak, és legalább két gyereket nevelnek!
- Igen, mint te - mormolta orra alá Chamille. Már nagyon jól ismerte Martha lelkizős szövegét.
- Igen! Most komolyan Chamille! Nézz magadra! Ha minden balul elsült flörtölés után így kiborulsz, hamarabb vénülsz meg, mint Emily nénikém! Pedig az nem lenne kis dolog, mert ő miután harmincöt évesen elfogyasztotta hatodik férjét is, az utolsó temetést követően úgy meghibbant, hogy negyven évesen szörnyebben nézett ki, mint nagyanyám kilencven éves korában!
- Nem fogok meghibbanni! - tiltakozott Chamille az összehasonlítás ellen.
Egyszer ő is találkozott Emily nénivel, és bizony az asszony még rémesebben nézett ki, mint álombeli önmaga, a virsli ujjaival, és ízléstelenül fodros ruhájával együtt.
- Na jó, nem akarlak bántani! - fogta meg Martha Chamille kezét. - Csak aggódok érted! Ugye tudod?
- Nincs semmi bajom! - dünnyögte Chamille.
- Ne haragudj, de nem úgy nézel ki!
- Csak... csak bevettem valami nyugtatót - keresett Chamille elfogadható választ.
- És ha jól láttam, ittál is rá!
- Tudom, hülye voltam! - húzta el száját Chamille, majd félredobta magáról a takarót. - Azt hiszem, jót tenne egy kis fürdő.
- Azt meghiszem! - helyeselt Martha, majd utat adott barátnőjének, aki lassan, kicsit imbolyogva, de kitámolygott a fürdőszobába.
A forró zuhany nem csak arra volt jó, hogy az izzadságot lemossa magáról és felfrissítse testét, hanem arra is, hogy gondolatait összeszedje. Marthát nem akarta beavatni Perselussal kötött egyezségükbe, már csak Martha miatt sem. Jobbnak látta, ha nem tud semmiről. Mindazonáltal, barátsága fontos volt számára annyira, hogy ne távozzon csak úgy, minden elfogadható magyarázat nélkül.
Mikor negyedóra múlva kilépett a fürdőszobából, már össze is állt fejében a mese, amivel majd megérteti barátnőjét döntéséről. Na igen, Perselusnak igaza volt! Az ilyesfajta történetek kitalálásában, mások félrevezetésében nagyon otthon volt!
- Máris jobban nézel ki! - mosolygott rá Martha a nappali kanapéjáról, kezében az aranypohárkával. - Ez meg honnan van? Eddig még nem is láttam!
- Egy régiségboltban vettem - hazudta Chamille gyorsan, minden nehézség nélkül.
- Nem is tudtam, hogy érdeklődsz a régi tárgyak iránt!
- Mindig változunk nem? Te szoktad mondani! - ült le kedvesen mosolyogva Chamille a kis asztal melletti fotelba, majd egyenesen a lényegre tért. - Szeptembertől a Roxfortban fogok tanítani.
Martha arcára pont olyan döbbenet ült ki, mint amire Chamille számított.
- Megbolondultál? - kérdezte, és letette a poharat az asztalra. - Elhiszem, hogy ki vagy borulva, meg minden, de azért ez túlzás! Nem gondolod?
- Már beszéltem az igazgatóval is, és aláírtam a szerződést.
- Te egyre őrültebb vagy! Akárcsak...
- Martha, ugye nem akarsz megint Emily nénikédhez hasonlítani! - szólt türelmetlenül Chamille barátnőjére.
- Jó, ne haragudj, de akkor is...
- Hidd el, mindent jól átgondoltam! Ott megüresedett egy állás, és ez nagyon nagy lehetőség! - Chamille látta, hogy barátnőjének ezek még nem elegendő és hihető érvek, így bevetette az adu ászt. - Ha tudnád, milyen jóképű az új igazgató!
- Volt róla egy kép a tegnapi újságban - jegyezte meg Martha, de arca semmi lelkesedést nem mutatott, inkább szemrehányást az iránt, hogy Chamille döntését már megint egy férfi elcsábítási terve mozgatja. - Mikor nősz már fel?
- Na és a fizetés sem elhanyagolható! Képzeld el, talán elköltözhetnék végre innen! - lelkesedett tovább Chamille.
- Mindig azt mondtad, hogy szeretsz itt lakni!
- Igen, mert tudtam, hogy semmi esélyem másra!
- De lett volna, ha akkor Bobbal...
- Bobot csak hagyjuk ki az egészből!
Chamille idegesen pattant föl. Nem a régi szerelem okozta hirtelen feszültségét, hanem a férfi, aki az elmúlt hetekben a régi szerelem alakjában jelent meg nála.
- Azt azért bevallhatod, hogy Bob óta nem volt senki, aki...
- Martha! - dörrent Chamille most már türelmetlenül, folyamatosan szónoklatot tartó barátnőjére.
- Rendben, a te döntésed! - csillapodott kissé Martha. - De tudod te egyáltalán, hogy mi folyik most Angliában?
Martha ezúttal valóban a lényegre tapintott. Chamille információi igencsak hiányosak voltak e téren. Az igazat megvallva persze nem is nagyon érdekelték a részletek. Az egyetlen dolog, amivel foglalkozott, hogy Perselus kérésének eleget tegyen, és ép bőrrel túlélje ezt az egész szörnyűséget, majd elfeledhesse, mint egy rossz álmot. Cseppet sem tartotta fontosnak, hogy a háttérről többet megtudjon, mint amennyit már eddig is tudott, még ha az olyan kevés is.
- Ugyan már, nem kell ebből akkora ügyet csinálni! - próbálta a szőnyeg alá söpörni az érintett problémát.
Martha aztán lassan beletörődött, hogy makacs barátnőjének hiába is beszél. Ugyan az együtt eltöltött egy hét alatt még megpróbálta Chamille-t lebeszélni erről az őrült ötletről, de szavai süket fülekre találtak.
Hát persze, hogy süket fülekre találtak, hiszen Chamille-t olyan erős kezek tartották fogva, mint Perselus Pitoné! Gyakran kétségek gyötörték, és az a rémséges álom is vissza-visszatért. Barátai előtt ugyan próbálta tartani magát, de esténként megtörten, és félelmekkel teli szívvel bújt ágyba.
Szülei teljesen másként fogadták a hírt, így legalább nekik nem kellett magyarázkodnia. Apja, aki ugyan nem volt több mint egy egyszerű cukrász, nagyon büszke volt rá, amiért ilyen nehéz időben felvállalja a szegény sorsú gyerekek oktatását. Hosszan visszavezetett családfájára utalva felsorolta azokat a felmenőket, akik az Amerikai Egyesült Államok minisztériumában dolgozva, hasonló jókat cselekedtek. Ó, ha tudta volna apja, miféle jót cselekszik majd ő, egy gyilkos irányítása alatt! Persze mivel ezzel még Chamille sem volt tisztában, így büszkén mosolyogva fogadta az elégedett atyai ölelést.
A legnagyobb haszna pedig az lett a dolognak, hogy így könnyedén lemondhatta azt az egy hetet a seprűkereskedővel.
Perselus nem látogatta meg többet, de nem is bánta. Cseppet sem kívánta társaságát, sőt még az sem lett volna ellenére, ha soha többet nem látná. Azzal azonban nem mert volna próbálkozni, bármennyire is kedvére lett volna, hogy nem megy el Roxfortba. Még ha maradása régi igazgatója előtt meghunyászkodásra is késztette volna, akkor is szívesebben maradt volna itt, mint hogy a Roxfortba menjen egy olyan tantárgyat tanítani, amihez tehetsége alig van.
Azonban most már nem volt visszaút. Ráadásul, ahogy közeledett a nyár vége, csuklóján újból megjelent a figyelmeztetés: ”FIGYELLEK!”.
Összecsomagolt hát, majd a legjobb nemzetközi csomag-transzportáló céggel előreküldte poggyászait. Az utolsó napokban eszébe jutottak Martha szavai, és megpróbált több újságból is informálódni az aktuális eseményekkel kapcsolatban.
Hát, nagy öröme nem volt benne, az biztos, és eddigi félelmei is csak még jobban nőttek. Rettenetesen ijesztőnek tartotta azt a sok borzalmat, ami akkor Angliában történt. A legmegrázóbb a Godric’s Hollow-i eset volt, ahol nem elég, hogy több ártatlan, köztük mugli is életét vesztette, de komoly veszélybe került néhány fiatal, név szerint Harry Potter, Hermione Granger, Ginny és Ron Weasley is. A nevek közül egyedül Potteré volt ismerős, hiszen vele már többször is találkozhatott az újságokban és egyéb hírekben. Nem tudott róla sokat, csupán annyit, hogy a sötét mágus, akit ott mindenki Tudjukkinek nevez, meg akarja ölni. Harry Potterrel több lap is foglalkozott. Volt, aki őrültnek tartotta, volt, aki önfejű gyereknek, de akadt, ahol egyértelműen a mágusvilág megváltójának titulálták.
Chamille ezek alapján túl nagy véleményt nem tudott alkotni, de azt könnyedén megállapította, hogy Harry Potter valóban a brit mágusvilág egyik kulcsfigurája. Ráadásul valóban nem volt hétköznapi, hogy olyanszintű összeütközést túléljen néhány tizenhét éves, mint amilyen robbanással járt ez a codric’s hollow-i, aminek okára a minisztérium vagy nem akart, vagy valóban nem tudott választ adni.
Amikor Chamille a Roxfort biztonságosságát megkérdőjelező újságcikket olvasta, úgy döntött, inkább befejezi a felvilágosulás ilyesfajta formáját, mert az a csöppnyi bátorsága is inába száll, ami még egyáltalán augusztus végére megmaradt.
Egy héttel az iskola kezdés előtt már roxforti lakosztályában pakolgatta ki ruháit, és egyéb csecsebecséit, amit nem szívesen nélkülözne hosszú ideig. Sok ilyen holmi volt, így a kedvenc párnája, szerencsekaktusza, néhány apróság, amihez kellemes emlékek fűződtek, na és ott volt nélkülözhetetlen naplója, amit ha nem is napi rendszerességgel, de fontos eseményekkor elővett, és lejegyzetelte bele élményeit, érzéseit.
Hosszas kutatás, és fontolgatás után talált egy megbízható fiókot a nagy ruhás szekrényben, ahol vélhetőleg nem kerülhet olyan könnyen illetéktelenek kezébe. Volt már ebben gyakorlata, hiszen hálószobájában gyakran fordultak meg férfiak, akikkel magánéletének apró titkait nem kívánta megosztani.
Az utolsó tárgy, ami kezébe került a kis aranypohár volt, amit túl értékesnek, és túl különlegesnek tartott ahhoz, hogy őrizetlen lakásába hagyja az esetleges betörők számára.
Először kitette a fal melletti komód tetejére, de aztán úgy döntött, hogy sem a kellemetlen álomra, sem a férfira nem kíván gondolni, így gondosan becsúsztatta naplója mögé a fiókba.
Miután mindent kipakolt, elégedetten nyúlt el az ablak mellett álló kényelmes fotelban. Szemével lassan és alaposan vette szemügyre új otthonát. Egyszerű berendezésű volt, bútorai pedig éppen olyan öregek, mint maga az épület. Szinte érezni lehetett az elmúlt évek rezgéseit rajta. Az ódon bútorok magukba szívták a közöttük élők lelkét, érzéseit és érintésüket. Ujjaik lenyomata ott maradt mindenhol, és csak rakódott egymásra, hogy aztán a fába ívódva az utókor számára hagyjanak magukból valamit. Chamille mosolyogva gondolt rá, hogy vajon hányan megfordulhattak már itt előtte. Bizonyára voltak köztük fiatalabbak, idősebbek, nők és férfiak egyaránt. De bárki is volt ezeknek a bútoroknak, ennek a szobának használói, most egyedül az ő szolgálatában állnak, most egy darabig ő fog itt lakni!
Lassan közeledett a vacsoraidő. Emlékeiben még élénken élt a kellemes étkezések hangulata, és az ételek finom íze.
Aznap nem sok mindenkivel találkozott, még az igazgatóval sem, egyedül McGalagony fogadta, amikor megérkezett. Most azonban sejtette, hogy a vacsoránál a többi tanár és Delightful is ott lesz. Rendbe szedte magát, átöltözött egy felettébb figyelemfelkeltő ruhába, majd elindult a földszinti Nagyterem felé. A lépcsőkre lépve, fülét izgatott hangzavar csapta meg. Mivel néhány tanáron kívül más nem tartózkodott az iskolában, ez meglehetősen különös jelenség volt. Ahogy közeledett a hang irányába, lassan kivehetővé váltak a kiáltozások is, melyek egyértelműen utasítások, eligazítások voltak. Az előtérbe vezető lépcső tetejéről már jól látta a kisebb csődületet is, melynek középpontjában Delightful állt. Arca gondterhelt volt, haja zilált, és olyan erőteljes hangon utasított mindenkit, hogy Chamille hirtelen már abban sem volt biztos, hogy ez a férfi ugyanaz, aki olyan kedves volt, és kellemes társaságnak bizonyult néhány hete.
Úgy tűnt, végére ért az eligazításnak, mert az izgatott hallgatóság kezében pálcájával azonnal szétszéledt, vagyis kitódult a szabadba.
- Miss.Bouquet, jöjjön maga is! - szólt Delightful, és kezével sürgetően Chamille felé intett. - Mindenkire szükségünk lehet!
- Mihez? - kerekedett el Chamille szeme, de az igazgató arcából, és a többiek izgatottságából semmi jóra nem számított.
- Zavart jeleztek az iskola védőgyűrűje közelében! - hadarta gyorsan a férfi, és minden udvariassági formula nélkül megfogta Chamille karját, és már vonszolta is magával. - Hagrid szerint különböző lények okozták a zavart, de manapság semmit sem lehet könnyelműen venni! Vegye elő a pálcáját!
Chamille azonnal szót fogadott, bár ez az utasító hangnem, és a kislány szerep egyáltalán nem volt az ínyére. Az meg pláne nem, hogy már első este valami veszélyes kalandba keveredjen!
Ahogy kiléptek az épületből, Chamille-t erős, párás levegő csapta meg, ami nem is volt csoda, hiszen itt már napok óta egyfolytában esett. Most ugyan az égi áldás alábbhagyott, de a nehéz levegő gondoskodott róla, hogy senki sem feledkezzen meg róla.
Chamille számára különösen szokatlan volt ez a magas páratartalom, ami kellemetlen helyzetén csak tovább rontott. Úgy érezte, teste máris csurom víz, csak azt nem tudta eldönteni, hogy a párától, vagy az izgalomtól
Mivel nem tehetett mást, továbbra is követte az igazgatót, és ő is fényt varázsolt előreszegezett pálcája végére.
Alig távolodtak el az épülettől, amikor McGalagony szaladt hozzájuk.
- A bejárat körül minden rendben van, de a biztonság kedvéért Thonks ott maradt - lihegte a professzor, miközben szemüvege orrcimpáján ugrándozott.
- Tehát ők is megérkeztek. Rendben, akkor nézzük meg az északi oldalt! - szólt gondterhelten az igazgató, majd megpördült, és már indult is volna, de ekkor egy szakállas óriás közeledett feléjük.
Delightful megtorpant, és pálcáját az embertorony felé emelte.
- Igazgató úr! - harsogta az óriás, és lapát kezeivel izgatottan integetett.
- Mondja Hagrid! - szólt Delightful, mire Chamille döbbenten ismerte föl Hagridot, aki termetével még most is sokkolta.
- Igazgató úr, a Tiltott Rengeteg felől rengeteg bicegóc, kelta tündér és sikkonc hatolt be az iskola területére! Jöjjenek, mert nem bírunk velük!
- Sikkonc? - nézett Chamille dermedten Hagridra. Pillanatnyilag azt sem tudta eldönteni, hogy az óriás, vagy a lények megjelenése az ijesztőbb. Ráadásul jól emlékezett rá, hogy iskolai évei alatt komolyan meggyűlt a baja a sikkoncok ártalmatlanításával. Kis híján a hallása is ráment a gyakorlásokra.
- Tudja, amik... - kezdte volna Hagrid a készséges felvilágosítást, de McGalagony leintette.
- Hagrid, a hölgy a legújabb sötét varázslatok kivédése tanárunk! Nem hiszem, hogy gondot okozna neki egy sikkonc, vagy egy bicegóc felismerése! - mondta, és jelentőségteljesen Chamille hófehér arcára nézett.
- Ö... bocsánat! Örvendek tanárnő! -mondta zavartan az óriás, és már nyújtotta is a kezét.
- Erre most nincs időnk! - szólt közbe ingerülten az igazgató. - Gyerünk!
Azzal el is indult gyors léptekkel McGalagony és Hagrid után. Nem távolodott el messzire, amikor észre vette, hogy Chamille nem követi őket. Megfordult, majd döbbent arccal visszasietett a dermedten álló nőhöz.
- Mire vár? - kérdezte türelmetlenül, de Chamille nem felelt.- Térjen már magához!
- Én...
- Szedje össze magát most azonnal, és jöjjön! - ripakodott most már rá Delightful, majd elkapta a nő karját, és egy rántással indulásra késztette.
Chamille nem tehetett mást, engedelmeskedett az igazgatónak, miközben ezernyi átokkal illette magában Perselus Piton nevét...