9. Fejezet

Chamille rendkívüli nyugalommal és jóérzéssel ébredt az első roxforti reggelen. Az éjszakai élmények még mindig élénken éltek benne, és a férfi ölelése, csókjai megmagyarázhatatlan biztonságérzetet adtak. Kisimult vonásokkal fordult a hátára, majd miközben nagyot nyújtózkodott, elégedetten állapította meg, hogy odakint felhőtlen az ég, és süt a Nap. Míg a csodás kékségbe meredtek szemei, fejében képek villantak fel az előző estéről. Most olyan távolinak, és szinte valószerűtlennek tűnt az a harc, melyet a sötét lényekkel vívott meg. Sokkal közelebbinek érezte Delightful melegségét, vágyát és erős testének minden porcikáját.
Aztán hirtelen, a semmiből bukkant elő Perselus képe, akit éjszaka igyekezett kiverni fejéből. Riadtan kapta szemét csuklójára, és hangosan sóhajtott fel, amikor a cirkalmas betűknek nyomát sem találta. A férfi mégis annyira befurakodott gondolatai közé, hogy már nem tudott szégyen nélkül visszaemlékezni az éjszakára. Pedig hát ehhez Perselusnak igazán nincs semmi köze! Azzal éjszakázik, akivel csak akar! Azonban akármennyire bizonygatta ezt magának, mégis összezavarodott, és korábbi nyugalma szertefoszlott.
Kikászálódott az ágyból, majd elment fürödni. Negyedóra múlva már frissen és csinosan ült íróasztala mögött, és az éjszaka megkezdett naplóba körmölte első roxfortos élményeit. Nem volt unalmas estéje és éjszakája, az egyszer biztos.
Mikor a beszámolóban Delightful érkezéséhez ért, elgondolkodott. Nehéz lett volna megfogalmazni, hogy mi is történt kettejük között. Történt-e egyáltalán más a testiségen kívül? Jól érezte magát a férfival, de hogy mit is jelentett számára a jelenléte, már nehezen tudta volna meghatározni. Csupán néhány, összefüggéstelen mondatban volt képes összefoglalni a kettejük közt történteket. Végül megállapította, hogy vele pont olyan volt, mint a többi férfival, akivel aztán szalmaláng kapcsolatuk nem tartott túl sokáig. Ettől a felismeréstől sem lett jobb kedve. Tudta, hogy míg a többi férfitól könnyedén megválhatott, az igazgatótól megszabadulni nem lesz olyan könnyű, hiszen mégiscsak össze lesznek zárva, bármi is történik.
Félelmét egy tömör mondatba sűrítette, amikor kopogtattak az ajtón. Letette a pennát, majd lassú léptekkel közeledett az ajtóhoz.
- Jó reggelt kisasszony! - köszöntötte egy golyószemű manó. - Az igazgató úr hívatja az irodájába!
- Máris megyek! - mondta Chamille határozottságot erőltetve hangjára, bár ez a korai, nagyon hivatalos invitálás kissé aggasztotta.
Mire becsukta maga mögött az ajtót, a rongyos ruhájú manónak már csak hűlt helye maradt. Gondterhelten indult az igazgatói iroda felé, ami egy emelettel feljebb volt szállásánál. Nem tartott sokáig a séta, mégis elég hosszú volt az út, hogy ezeregyféle beszélgetés zajlódjon le gondolataiban. Csakis az éjszaka járt fejében, amikor talán meggondolatlanul került a megengedettnél is közelebb az igazgatóhoz. Így másnap, tiszta fejjel tényleg felelőtlenségnek tűnt, amit tettek, de akkor éjszaka az ész csupán felesleges harmadik volt kettejük között.
Félszegen kopogott az ajtón, miközben elhatározta, csak ő kerülhet ki győztesen a beszélgetésből. Soha nem engedte meg magának, hogy egy férfi szakítson vele, és most sem akart másként járni.
- Szabad! - hallotta Delightful határozott hangját, amitől gyomra akaratlanul is összerándult.
Odabent aztán döbbenten torpant meg már az első lépés után. Egyáltalán nem számított arra a kisebb tömegre, ami fogadta. Hirtelen nem is értette, mi ez a gyülekezet, de aztán eszébe jutottak Delightful szavai, amiben utalt rá, hogy a Minisztérium emberei érkeznek az iskolába. Persze az meg sem fordult fejében, hogy ezen a megbeszélésen neki is részt kell majd vennie. Ahogy végignézett a komor arcokon, már teljesen nevetségesnek tűnt meditálása az igazgató és közte kialakult különös kapcsolatról. Látta, hogy ennél sokkal komolyabb dolgok forognak kockán. Delightful szigorú tekintete is ezt tükrözte, ahogy háttal támasztotta az íróasztalt. Meg sem mozdult, hogy fogadja, sőt még a száját sem nyitotta, hogy mondjon valamit. Helyette egy vadidegen nő csörtetett felé.
- Á, Miss.Bouquet, ha jól sejtem! - köszöntötte széles mosollyal arcán, ami mögött azonban semmi kedvesség nem húzódott meg a kötelezően elvárt gesztuson kívül. - Elisabeth Delightful, Mágusbiztonsági főosztály!
Chamille gépiesen nyújtotta kezét, de aztán inkább visszarántani lett volna kedve. Abban a pillanatban olyan érzése volt, mintha lóvá tették volna. Hezitálva nézett a nőre, míg a legbalgább, legszerencsétlenebb embernek érezte magát. Arca valószínűleg akaratán kívül is elárulta döbbenetét. Lopva kereste a nő háta mögött még mindig mozdulatlanul álló férfi tekintetét, de az mintha nem is értette volna, mi játszódik le benne. Dühös volt és sértett. Sohasem bántak el még így vele! Sohasem kerekedett férfi ennyire fölé.
- Jól sejti, az igazgató úr felesége vagyok! - mondta ekkor még mindig mosolyogva a nő, amitől Chamille csak még nyomorultabbul érezte magát. - Üljön le, kérem!
Az asszony odakísérte Chamille-t az egyetlen szabad székhez, ami történetesen Lumpsluck mellett helyezkedett el. Az idős professzor olyan képet vágott, mintha temetésen gyűltek volna össze. Arca sápadt volt, szemei a rémület és a sajnálkozás keverékét tükrözték. Chamille-nak fogalma sem volt, hogy Lumpsluck miért is sajnálkozik, de túlzottan nem is érdekelte. Rettenetesen zavarban volt, bár sejtette, hogy zavara senki számára nem tűnik fel, hiszen a hálószobájában történtekről a jelenlévők közül egyedül ketten tudtak: ő és a rezzenéstelen arcú igazgató.
Egyszóval, aggodalomra igazán nem lehetett volna oka, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem hogy csak új főnökével, hanem egy nős férfival bújt ágyba. Márpedig korábban mindkettő tabunak számított külön-külön is, nemhogy együtt!
A hosszú, lila talárt viselő nő eközben beszélni kezdett. Chamille lopva mérte végig. Gondosan formára igazított, rövid barna haja éppen annyira megfontoltságát és tudatosságát tükrözte, mint határozott hangja. Arca ugyan a finom sminktől nőies volt, az összbenyomás mégsem a gyengébb nemet juttatta az ember eszébe.
Miközben Mrs.Delightful fel-alájárkált népes közönsége előtt, az igazgató látható büszkeséggel figyelte előadását. Chamille megpróbált a dolgok mögé látni, de mennél inkább igyekezett, annál kevesebbet értett, és minél inkább belebonyolódott a férfi és a nő kapcsolatának fejtegetésbe, annál inkább eltávolodott a szobában zajló témától. Hogy is érdekelte volna az, amiről az asszony beszél, amikor sárba tiporták önérzetét! Néha ugyan megütötte fülét Tudjukki és Harry Potter neve is, de lassan már olyannyira hozzászokott ezek hallatához, hogy képes volt teljesen figyelmen kívül hagyni, mint a hosszan zümmögő légy hangját. Szinte terhesnek érezte a témát, hiszen nem ezért jött ő ide! Bár, ha jobban belegondolt, fogalma sem volt, mit is keres itt, milyen szándékkal kényszeríttette Perselus, hogy ezek között az emberek között legyen. De itt volt, és ha már itt volt, kénytelen-kelletlen igyekezett legalább látszólag beilleszkedni új környezetébe.
A társaság ugyan cseppet sem volt kedvére való. Csupa különös külsejű alak, akik között megjelenése kirítt a sorból, és láthatóan ezzel senki sem foglalkozott.
Miközben a monológot tartó asszony egyre élénkebben számolt be a Minisztérium eredményeiről, Chamille a szavak nagy részét elengedve füle mellett, unottan vette szemügyre a szemközt ülő mágusokat. McGalagony arcáról lerítt, hogy szívesebben hallgatna valaki mást, mint ezt a pattogó, öntelt nőszemélyt, de merev nyakkal fegyelmezte magát. Mellette Trelawney pislogott nagyító erősségű szemüvege mögött. Chamille jól emlékezett rá, mennyire megmosolyogta a nőt már tíz évvel ezelőtt is. Akkor fiatalként sem volt vonzó teremtés, és az évek csak rontottak helyzetén. Egyetlenegyszer járt óráján, de aztán képtelen volt odamenni többet, mert tudta, úgy sem bírná ki röhögés nélkül nevetséges mendemondáit, amiket jóslatoknak adott el.
Ahogy haladt tekintetével tovább, ismeretlen arcok következtek, akik McGalagonnyal ellentétben csodálattal követték az előadást. A sor végén Thonks gubbasztott, akinek arcán még mindig jól látszódtak az előző esti küzdelem nyomai: fáradt volt és nyúzott. Haja éppen olyan színtelen és komor volt, mint hangulata, ugyanakkor szemei tettre készen csillogtak.
- Miért gondolja, Mrs.Delightful, hogy a tegnap esti eset és a codric’s hollow-i között összefüggés van? - szólalt meg akkor váratlanul a szürke hajú boszorkány mellett ülő férfi, aki sápadtabb volt még Lumpslucknál is.
- Azért, Mr.Lupin, mert komoly okunk van feltételezni, hogy a halálfalók ugyanazt, vagy hasonló tárgyat kerestek itt, a Roxfortban, aminek megszerzése céljából támadtak a fiatalokra Codric’s Hollow-ban. Mellesleg, ha már itt tartunk, fogalmam sincs, hogy kerülhettek ilyen veszélyes helyzetbe! Ha jól tudom, az úgynevezett Főnix Rendje felvállalta Harry Potter felügyeletét - éles számonkérése gyorsan meghozta az eredményt, mert a férfi gyors takarodót fújt következő kérdéseinek. A nő pedig újabb sétába kezdve folytatta okfejtését. - Szóval, Lumpsluck professzor nagylelkű vallomásának köszönhetően - nevének említésére, az idős férfi zavartan fészkelődni kezdett Chamille mellett. - okunk van feltételezni, hogy Tudjukki horcruxokat készített.
- Micsoda? - hördült fel hangosan az egyik varázsló Chamille háta mögött, de az egész társaságon rémült döbbenet vonult végig.
Chamille egyelőre örült, hogy rájött, kiről is beszélnek, amikor Tudjukkit emlegetik, ez a horcrux viszont már túl sok volt számára. Sohasem hallott róla, vagy ha mégis, bizony már fogalma sem volt, hogy mi is az. A körülötte ülők arcán végigtekintve azonban feltételezte, hogy nem éppen hétköznapi dolog lehet. Mindenki a szomszédjának sustorgott, egyedül Lumpsluck ült magába roskadva, na meg Chamille próbált úgy tenni, mintha ő is tudná, miről van szó.
- Nyugodjanak meg, kérem! - szólt erélyesen Mrs.Delightful, és kezét magasba emelve megpróbálta csendre utasítani az izgatott társaságot. - Megértem, hogy felháborodást kelt önökben a hír, de pontosan az ügy súlyossága miatt hívattam ide mindenkit. Nem tudjuk pontosan, hány horcruxot készített Tudjukki, de azt biztosan állíthatom, hogy nem egyről van szó. A codric’s hollow-i eset után alaposan kikérdeztük Harry Pottert és társait, de meglehetősen gyér információval szolgáltak. Véleményem szerint, Mr.Potter egyértelműen szabotálja a Minisztérium munkáját! - jelentette ki szigorúan, majd megtorpant, és szemével végigpásztázott a komor társaságon. - Arra kérem önöket, hogy nyitott szemmel és füllel járjanak, és ha megtudnak valami fontosat, közöljék azonnal az igazgató úrral!
- Arra kér minket, hogy kémkedjünk Mr.Potter után? - elégelte meg McGalagony professzor a nő szavait.
- Természetesen nem! - fordult nagy tisztelettel Mrs.Delightful az iskola régi tanára felé, aki valószínűleg még őt is tanította. - Csak azt kértem, ha esetleg felfedeznek valamit, akkor értesítsenek minket!
- És mi van a horcruxokkal? - kérdezte félszegen Lumpsluck, aki láthatóan még mindig kellemetlenül érezte magát attól, hogy az ő neve is elhangzott a horcrux-kérdéssel kapcsolatban.
- A Codric’s Hollow-ban felszabadult sötét energiákból és a fiatalok beszámolójából arra a következtetésre jutottunk, hogy sikerült egyet megsemmisíteniük...
- Ez remek hír! - szólalt meg ekkor váratlanul Dumbledore portréja a falon.
Hangja mindenkiben riadalmat keltett, és úgy fordultak felé, mintha a festményen Dumbledore szelleme jelent volna meg. Chamille nem is értette reakciójukat, hiszen mint mágusok, igazán hozzászokhattak volna a néha cseverésző portrékhoz. Úgy tűnt azonban, hogy az idős igazgató halála még mindig nagyon érzékenyen érintett mindenkit.
- Bizony, professzor úr! - helyeselt Mrs.Delightful, aki mindenkinél hamarabb tért magához a döbbenetből.- És, ha már itt tartunk, tudná valamivel segíteni a kutatásunkat?
- Sajnálom Elisabeth, de én csupán egy festmény vagyok - mosolygott szakálla mögül Dumbledore.
- Valóban, de egy olyan festmény, mely meglehetősen sok képességgel rendelkezik! - akadékoskodott a nő szenvtelenül, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy kivel is beszél. Ezt pedig nem csak a szomszédos portrékon szemlélődő volt igazgatók, hanem a jelenlévők is méltatlankodva fogadták.
- Bár többel is rendelkezhetnék! - mosolygott tovább Dumbledore, akin azonban egyáltalán nem fogott a kritika. - Annyit azonban elmondhatok, nagyon jó úton halad kedvesem!
- Szóval, több horcrux is van! - szögezte le a nő, mire Dumbledore elismerően bólintott. - Biztos vagyok benne, hogy egy itt van az iskolában! - újból az igazgató portréja nézett, de az csak tovább mosolygott anélkül, hogy megerősítette volna állítását.
Mindenki döbbenten figyelte a röpke beszélgetést. Chamille teljesen kívülállónak érezte magát. Egyre kevésbé tudta követni a fonalat, és egyre kevésbé tudta elképzelni, hogy mi is az a horcrux, ami az iskolában van elrejtve. Minden esetre, egyre aggasztóbbnak találta, hogy akár a közvetlen közelében is lehet egy ilyen, minden bizonnyal rendkívül veszélyes tárgy.
- Én tudtam! - pattant föl ekkor Trelawney, akinek méretes szemüvege mögül félelmetesen világítottak óriási szemei. - A jelek már régóta arra utalnak, hogy a sötétség itt van az iskola falai között!
- Ugyan már Sybille, ha annyira tudta előre, hogy mi fog történni, miért nem akadályozta meg! - kérdezte szemrehányóan egy hosszú, fekete ruhában ücsörgő nő, aki feltehetőleg nem régóta dolgozhatott az iskolában, mert Chamille egyáltalán nem emlékezett rá.
- Egy látnoknak nem az a dolga, hogy megakadályozza a tragédiákat, hanem hogy megjövendölje az eseményeket! - húzta ki magát sértődötten Sybille.
- Hölgyeim, azt hiszem, erre a vitára semmi szükség nincsen! - torkolta le őket finoman Mrs.Delightful, és ezzel újból kezébe vette az irányítást, már ami a beszédet illette. - Tehát, az éjszakai támadás célja minden bizonnyal, ennek a horcruxnak a megszerzése volt. Szerencsére kiváló védekezésüknek köszönhetően, a behatolók nem jártak sikerrel. Az esemény azonban alátámasztotta az igazgató jelentését, miszerint az iskola védelme igen hiányos. - ennél a kijelentésnél újból felhördültek néhányan, de a nő szúrós tekintete lecsillapított mindenkit. - A védelem természetesen nem az önök dolga lesz, hiszen pontosan ezért vagyunk mi itt! - mondta, és kezével egy kisebb csoportra mutatott, akik meghúzódva, az iroda hátsó szegletében várakoztak. - Mivel azonban ez a tanév valószínűleg az átlagosnál is rázósabb lesz, szükségünk van az önök együttműködésére is! Ezen kívül, fogalmunk sincs, pontosan mi az, amit a halálfalók meg akartak szerezni. Ha bármi különöset, vagy idegen tárgyat fedeznek fel az iskolában, azonnal szóljanak!
- Ilyen körülmények között nem szabadna megkezdeni a tanítást! - szólalt fel újból McGalagony professzor. - Nagy veszélynek tesszük ki a diákokat azzal, hogy fogadjuk őket! Az elmondása alapján, bármikor várható újabb támadás! Már a férjének is mondtam, Elisabeth, hogy itt nem csupán elvekről, hősieskedésről van szó, hanem rengeteg gyerekről, akiknek a szülei abban a reményben küldik ide őket, hogy biztonságban lesznek.
- És ez így is lesz! Erről kezeskedem! - mondta Mrs.Deligtful, finoman belefojtva az utolsó szót az idős professzorba. - Az embereim mindent el fognak követni ennek érdekében!
- Azt hiszem, mindent megbeszéltünk! - tolta el magát ekkor Delightful az íróasztaltól, ahol eddig szótlanul szemlélte felesége előadását, de most bizonyára úgy találta, jobb lesz átvenni nejétől a szót. - Én csupán egyetlen dolgot szeretnék mindehhez fűzni. Ma reggel kaptam Harry Pottertől levelet, melyben közli, hogy korábbi elhatározását megváltoztatva, mégis folytatja tanulmányait. Megmondom őszintén, hogy én ennek személy szerint nagyon örültem, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez esetleg újabb veszélyt jelenthet az iskola számára. Éppen ezért én is nyomatékosan kérem önöket a teljes együttműködésre! Köszönöm a figyelmüket és a türelmüket!
A népes tömeg lassan feltápászkodott, bár arcukon látszott, hogy nem minden kérdésükre kaptak választ. Ezzel hasonlóképpen volt Chamille is, aki szinte semmit sem értett, bár ezt bizonyára nem vallotta volna be szívesen. Legjobb megoldásnak azt találta, ha ő is minél hamarabb elhagyja a helységet. Még lopva az igazgatóra sandított, hátha elkapja pillantását, de a férfi éppen feleségével diskurált.
- Miss.Bouqet! Várjon, kérem! - szólt utána a nő, akinek bizony nem kerülte el figyelmét távozási szándéka. - Szeretnék még önnel néhány szót váltani.
Chamille megtorpant, majd zavartan nézett először a nőre, majd annak férjére. Justus Delightful azonban nem mutatott hajlandóságot arra, hogy némi szemkontaktussal bíztassa őt. Így meglehetősen rossz érzéssel várakozott, amíg azok ketten halkan pusmogtak egymásnak. Teljes összhang és egyetértés volt közöttük. Chamille ugyan biztosan tudta, hogy a férfi iránt semmi különöset nem érez, mégis kellemetlen szájízzel figyelte kettősüket. Valahogy megcsalva érezte magát. Talán különösen az bántotta, hogy a férfi szemmel láthatóan úgy tesz, mintha az éjszaka nem történt volna semmi.
- Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam! - lépett oda hozzá aztán a nő, miután egy kedves búcsúcsókkal elköszönt férjétől. Delightful ekkor nézett először Chamille-ra, de a pillantás olyan rövid volt, hogy abból semmit sem lehetett kiolvasni. - Jöjjön, kísérjen el a kapuig!
Chamille némán követte a nőt, bár egy porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést. Amíg a hosszú lépcsősorokon és a folyosókon haladtak, Mrs.Delightful csupa ártatlan kérdést tett fel. Érdeklődött régi iskolája iránt, az ottani időjárás felől, sőt szabadidős elfoglaltságaira is rákérdezett. Egy szóval, csupa érdektelen dologról beszéltek, míg Chamille-ban egyre erősödött a félelem, hogy valami nagyon súlyos dolgot tartogat számára a nő. Még az is megfordult fejében, hogy talán tud arról, ami férje és közte történt az éjszaka, és most ezt akarja számon kérni.
Egyre növekvő izgalommal lépkedett a nő mellett, és mire kiléptek a szabadba, már teljesen felvértezte magát a támadás ellen.
Odakint kellemes nyárutó volt. A Nap kissé bágyadt fénnyel világított az elé kúszó bárányfelhőktől, de a hőmérséklet így is kedvezőbb volt, mint előző nap. A társaság azonban, ami pillanatnyilag Chamille-nak jutott, egyáltalán nem olyan volt, aki mellett igazán lehetne élvezni az időjárás adta lehetőségeket.
- Nos, egyből a lényegre térek - szólalt meg Mrs.Delightful nem sokkal azután, hogy elhagyták az iskola épületét. Chamille gyomra nagyot rándult a kimért, lekicsinylő hangnemtől. - Meg kell, hogy mondjam, cseppet sem tartom szerencsésnek a jelenlétét! - Chamille döbbenten kapta oldalra a fejét. Ennyire egyenes kijelentésre egyáltalán nem számított. - Bizonyára alapos oka volt rá a férjemnek, hogy felvette!
- Jogában állt volna elutasítani! - érvelt Chamille, akit szíven ütött a nő kijelentése, és különösen hanghordozása. - De remélem, nem okozok majd csalódást, ami miatt meg kellene bánnia döntését!
- Nézze, az az oka, hogy nem örülök a jelenlétének, hogy külföldi - mondta hűvösen a nő, mire Chamille, ha lehet, még döbbentebben nézett rá. Erre aztán végképp nem számított. - Tudja, a jelen körülmények között egy külföldi nehezen tudja átélni a helyzetünket, és talán az együttműködés sem megy olyan könnyen. Ezen kívül aggaszt, hogy túl keveset tudok magáról. Amit viszont tudok, cseppet sem nyugtat meg.
- Valóban? - húzta fel szemöldökét Chamille, és most már egyértelműen haragosan nézett a nőre. Bosszantotta a tudat, hogy háta mögött utána nyomozott. Azt pedig végképp nem tűrte, hogy kritizálja bármiben is!- Mi az, ami annyira aggasztja?
- A rendezetlen magánélete, az elhivatottság teljes hiánya! - köpte oda az asszony, mintha valami hatalmas bűnöket ejtett volna ki száján.
- Nem hiszem, hogy bármelyikhez köze lenne! - lendült támadásba Chamille önérzete.
- Valóban így van, csupán közlöm a véleményem - vágta oda Mrs.Delightful nyersen. - És szeretném, ha tudná, hogy magán tartom a szemem, és a legapróbb gyanús cselekedetére lecsapok!
- Fenyeget? - hökkent meg Chamille. Egyszerűen felháborítónak tartotta a nő viselkedését, gátlástalan magabiztosságát.
- Csak figyelmeztetem! - nézett vele farkasszemet a nő.
- Erre semmi szükség! Csupán tanítani jöttem ide! - húzta ki magát Chamille, és mereven állta ellenfele tekintetét.
- Nagyon remélem! - mondta fenyegetően még a nő, majd rátette kezét a nagy vaskapura, mely elválasztotta a külvilágot az iskola védett területétől. Pálcájával intette a zár felé, majd újból Chamille felé fordult, de már sokkal enyhébb hangnemben szólt hozzá. - Köszönöm, hogy elkísért! Érezze jól magát a Roxfortban! Viszlát!
- Minden jót! - felelte Chamille, majd meg sem várta, hogy a nő eltűnjön, fújtatva hátat fordított, és elindult a kastély felé.
Rendkívül dühös és sértett volt. Persze ez a beszélgetés még mindig kellemesebb témát hordozott magában, mintha az éjszaka történtek miatt kellett volna magyarázkodnia, mégis eljutott odáig, hogy az eddig sem szimpatikus nőt már egyenesen gyűlölte. Nem volt hozzászokva, hogy bírálják, hogy eligazítsák. Nehezen viselte, ha egy másik nővel szemben ő marad alul, ha nem őrá néznek fel, ha neki kell meghunyászkodnia. A beszélgetést felidézve azért büszke volt magára, mert azért nem adta meg magát olyan könnyen, mégis kellemetlen érzések kavarogtak benne. Önkéntelenül az motoszkált fejében, hogy van egy közös pont kettejük között, mégpedig a férfi, akinek most legszívesebben körömmel kaparta volna ki a szemét. Hogy volt képes ilyen kellemetlen helyzetbe hozni?
 Keserű szájízzel volt kénytelen megállapítani, hogy az utóbbi időben nem alakulnak úgy a férfiügyei, ahogy ő szeretné. Ott volt Joe, akit ugyan nem tartott sokra, de azért megtette volna, mégsem élvezhette társaságát, mert megjelent egy másik férfi Perselus személyében, aki teljesen felforgatta addigi életét. Az elmúlt éjszakáig úgy gondolta, hogy ez volt a legszörnyűbb, ami történhetett vele. Aztán felbukkant Delightful, mint valami megmentő. De még ideje sem volt, hogy lelki békéje visszaálljon, mert aztán ennek is rossz vége lett.
Elkeseredetten, a kimaradt reggeliről már rég megfeledkezve tért vissza szobájába, ahol ledobta magát a kanapéra abban a reményben, hogy nyugodtan átgondolhatja a történteket. Először az igazgatói irodában lezajlott beszélgetést próbálta értékelni, hogy elterelje gondolatait Delightfulról, de még a horcruxokig sem jutott el, amikor a férfi feje váratlanul megjelent a tűzben...