11. Fejezet

Chamille határozott léptekkel indult el a kis köznek tűnő utcácskába, mely a hosszú, sarki ház végén éles kanyarban folytatódott. Ekkor egyértelműen láthatóvá vált, hogy hosszú darabon nincsen egyetlen egy ház sem. Chamille kissé elbizonytalanodott, hiszen úgy gondolta, hogy az egyes ház bizonyára az utca legelején lesz. Arra egyáltalán nem gondolt, hogy hosszan kell majd sétálni ahhoz, hogy elérje. Pedig már jó néhány perce haladt egyre kisebb elszántsággal a tekervényes úton. Kezdetben még gondozott kertek övezték a köves utat, de aztán egyre magasabb lett a gaz, egyre jobban elburjánzott bokrok álltak sort kétoldalt. Türelme lassan fogyott. Érezte, hogy a nyüzsgő, üzletekkel zsúfolt utcától egyre jobban eltávolodik, de a kíváncsiság még hajtotta. Az utolsó kanyar után aztán végre megpillantotta a házat. Közvetlenül az út végén állt, mintegy lezárva az utcát.
Takaros kis ház volt, s bár a környék teljesen gazos volt, és gondozatlan, a ház körül gyönyörű pázsit zöldellt, a fal tövében rózsák virítottak.
Chamille sokszor álmodott róla, hogy egyszer egy ilyen házban fog élni, bár ezeket az álmokat igyekezett tudata legmélyebb részére ásni, hiszen tisztában volt vele, hogy sohasem lesz rá a módja.
Kinyitotta az alacsony kerti kaput, és a szürke kővel kirakott kis ösvényen haladt a ház felé. Ahogy ajtaja elé ért, megtorpant. Tulajdonképpen nem akart ő bemenni a házba, sőt el sem akart ide jönni! De... ha már itt volt...
- Invito kulcs, Kökörcsin köz egy - mondta, majd kitárta markát a levegőbe és koncentrált.
A kulcs rövidesen a kezébe termett. Izgatottan helyezte a zárba, majd elfordította. Az ajtó azonnal kitárult. Odabentről hűvös és az ódon bútorok nehéz illata szűrődött ki. Chamille kissé félve lépett be. Hiába volt övé a kulcs, mely a zárat nyitotta, úgy érezte magát, mint egy betolakodó. Idegennek érezte a házat, és idegenként lépett be.
Az első helység, ahova érkezett, a konyha volt, melyből két helység nyílt. Az egyik szemmel láthatóan a hálószoba volt, hiszen az üveges ajtón keresztül jól látszódott a hatalmas ágy gyönyörű faberakásai. A másik helység egy nappalinak használatos szoba volt, melyben fotelok helyezkedtek el egy kecses lábú asztalka körül. A falnál egy üveges vitrin állt, melyben apró dísztárgyak voltak elhelyezve. A kép hirtelen ismerőssé vált, bár határozottan emlékezett rá, hogy álombeli szobájában ennél sokkal több bútor és dísztárgy volt. Mégis megrémítette a kellemetlen emlék. Megborzongott, és valahogy rossz érzése lett. Megbánva, hogy betette a lábát az idegen házba, máris hátrálni kezdett. Szinte menekült kifelé, de ahogy feltépte az ajtót, földbegyökeredzett a lába, hirtelen levegőt is alig kapott.
- Nocsak, hova ez a nagy sietség? - hallotta a jól ismert hangot, és szembenézett Bob alakjával, aki mögött most már biztosan tudta, hogy Perselus húzódik meg. - Ahogy rád nézek, cseppet sem számítottál rám!
- Én... nem... én - dadogta Chamille. Hát persze, hogy nem számított Perselusra! Teljesen másra számított!
- Nos, ha engem nem vártál, és ezt a bájgúnárt sem - mutatott végig Perselus Bob testén. - Akkor, miért jöttél ide? Kivel akartál találkozni?
- Csak... csak kíváncsi voltam...- hátrált Chamille a férfi elől.
- Kíváncsi? Azért túlzásba nem vitted, ha egy hétig húztad! - mondta Perselus, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Nem tudtam hamarabb elszabadulni - rebegte Chamille, miközben teljes testében reszketett. Most már biztos volt benne, hogy sehol sincs biztonságban, bár remélte, hogy Perselus ide nem fogja követni a történtek után. Most már látta, hogy alábecsülte a férfi őrültségét és bátorságát.
- Chamille, - csóválta fejét Perselus, mint egy tanár, ki rossz feleletet kapott kérdésére, miközben egyre közeledett a nőhöz. - már nem vagyok az a naiv fiatal férfi, akit az orránál fogva vezettél!
- Sohasem hittelek naivnak! - védekezett Chamille, és már a hálószoba küszöbét taposta kis híján elesve benne.
- Ez nagyon kedves tőled, de térjünk a tárgyra!
Chamille-nak fogalma sem volt, miféle tárgyról beszél, mit is akar tőle. Riadtan pördült meg, majd a nagy ágy mögé lépett, minél messzebb a férfitól.
- Hallgatlak! - folytatta Perselus, és végre felhagyott Chamille üldözésével. Tekintetét leemelte róla, és az ablakhoz lépett.
- Mit akarsz? - kérdezte bátortalanul Chamille.
- Mindent tudni akarok! - felelte a férfi, miközben az ősz színeibe hajló kertet kémlelte.
- De mit? - tördelte kezét Chamille.
- Mindent! - fordult a nő felé türelmetlenül Perselus. - Mindent, ami az iskolában történt, mindent, amiről beszélnek!
Chamille ugráló gyomorral nézett a férfira. Fogalma sem volt, valójában mire is kíváncsi, mivel is kezdje az elmúlt közel két hét eseményeinek felelevenítését. Aztán lassan belekezdett. Úgy tűnt, az első este eseményei mintha nem érdekelték volna a férfit, mert egykedvű arccal fordult az ablak felé. Chamille bátortalanul folytatta, hiszen mi érdekesebbet tudott volna számára mondani ennél, ráadásul történt ezután néhány olyan esemény is, amiről nem akart beszámolni. Gyorsan rátért hát a minisztériumi biztonság érkezésére.
- Elisabeth Delightful? - mondta ki a nő nevét gúnyosan elnyújtva. - Ezen cseppet sem csodálkozom! Az lett volna a meglepő, ha nem jelenik meg a Roxfortban, hogy szemmel tarthassa férjét. Delightful sokat köszönhet a feleségének, de ezért komoly árat kell fizetnie.
Chamille cseppet sem bánta, hogy Perselus ilyen véleménnyel van a nőről. Sőt, ezután sokkal bátrabban folytatta. Rátért a szükséges biztonsági védelem megerősítésére, majd arra a felszólításra, ami annyira felháborította McGalagonyt, miszerint járjanak nyitott szemmel, és jelentsék, ha valami gyanúsat tapasztalnak. Végül, mint egy mellékes dolgot, megemlítette, hogy Harry Potter valószínűleg egy horcruxot hatástalanított a nyár folyamán.
- Ezt is Elisabeth mondta? - fordult el végre az ablaktól Perselus.
- Igen - felelte Chamille, és bosszúsan állapította meg, hogy ez az általa ismeretlen dolog keltette fel a legjobban a férfi érdeklődését, pedig igyekezett erről alig említést tenni, nehogy fény derüljön tudatlanságára.
- És Potter? Vele, mi van?
- Hát, úgy látom, jól van - mondta Chamille zavartan.
- Ostoba kölyök - morgolódott Perselus, majd gondolataiba merülve visszafordult az ablak felé.
Zavart csend lett a szobában. Chamille-nek fogalma sem volt, mondjon-e még valami, vagy egyáltalán mit mondjon még. Úgy tűnt, Perselus megkapta az információkat, amire szüksége volt. Mozdulatlanul állt továbbra is az ablak előtt, és a külvilágot kémlelte. Lassan elmúlt a százfűléfőzet hatása, és a barna haj helyére hosszú fekete ereszkedett a férfi vállára. Termete is megváltozott, így néhány másodperc múlva Chamille, már Perselus hátát fixírozta. Ez pedig rosszabb volt, mintha még mindig Bob külsejét kellett volna látnia.
- És, hogy megy a tanítás? - kérdezte aztán váratlanul Perselus.
- Jól! - vágta rá egyből Chamille. - Egész jól!
- Valóban? - fordult meg Perselus felvont szemöldökkel. - Ennek nagyon örülök! Látod, nem volt okod aggódni!
Chamille nagyot nyelt, és megpróbálta felvenni legmagabiztosabb ábrázatát, ami jelen esetben nem volt túl könnyű. De nem tehetett mást. Ha kimondta, hát kimondta, és esze ágában sem volt kimutatni a férfinak, hogy mennyire nem úgy mennek a dolgai, ahogy szeretné.
- Jól kijössz Delightfullal? - jött a következő, cseppet sem kevésbé kínos kérdés.
- Nem nehéz vele jól kijönni - felelte Chamille.
- Hát persze! Nem hiába volt rád szükségem! - mosolyodott el gúnyosan a férfi.
- Perselus, mit vársz te tőlem egyáltalán? - fakadt ki Chamille.
- Egyelőre nem többet, mint amit eddig tettél - felelte a férfi, és lassan elindult a nő felé. - Nagyon jó munkát végeztél! Delightfullal azonban vigyázz, mert nehezen tud ellenállni a csinos szoknyának!
- Nem értelek, mire kellek én neked? - faggatózott tovább Chamille, és úgy hátrált, ahogy a férfi közeledett. - Én... én nem vagyok jó semmire! Az első este kis híján odavesztem, másnap az igazgató felesége megfenyegetett, a... a tanítás borzasztó...én...én ezt nem bírom!
Chamille felzokogott. Már nem volt több lépés hátra, combja az éjjeli szekrénynek ütközött. Könnyes szemei mögül tekintett a férfira, aki közvetlenül előtte állt. Nem tudott szabadulni fizikailag és mentálisan sem. A sötét szempár fogva tartotta, és fogva tartotta félelme is. Még mindig félhomályban tapogatózott, melyben az ember csak a körvonalakat látja, az éles valóság a ködben elvész. Nem tudta, miért van Perselusnak szüksége rá, nem tudta, mi lesz a szándéka vele, mi is lesz a sorsa. Perselus megjegyzéseiből azonban olyan érzése lett, mintha ő előre sejtette volna, sőt, már biztosan tudja is, mi történt Justus és közte.
- Chamille, - ragadta meg vállát Perselus. - nem kell mást csinálnod, mint tovább játszani a szereped! A lényeg, hogy elfogadjanak, hogy bármi is történik, megbízzanak benned! Figyelj rá, hogy mindenkivel jó viszonyban legyél, de ne túl jóban, nehogy feltűnő legyen!
- De miért? - kérdezte Chamille hisztérikusan. - Miért nem engedsz szabadon, vagy végzel velem most?
- Ostobaságokat beszélsz, Chamille! - mondta Perselus higgadtan, és ujjaival lágyan letörölte a nő arcán végiggördülő könnyeket. - Miért akarnék végezni veled? Hiszen szükségem van rád! Jobban, mint tíz évvel ezelőtt!
- De miért? - kérdezte újból Chamille, és megbabonázva merült el a férfi bódító tekintetében.
- Hidd el, jobb, ha csak annyit tudsz, amennyit én jónak látok! - susogta sejtelmesen Perselus, miközben tekintete a nő ajkaira tévedt.
Chamille megborzongott, ahogy száján érezte a férfi ujjait. Látta tekintetét, érezte vágyát, mint akkor... Hányszor vágyott rá, hogy ilyen közelségben legyenek újra együtt! Most mégis nehezen tudott félelmén felülkerekedve másként nézni Perselusra, mint egy őrült gyilkosra. Máskor, korábban talán másként fogadta volna közeledését, de most határozottan rettegett. Hiába gondolta úgy, hogy a férfi kényének kell engedelmeskednie, ha magának jót akar, nem tudott játszani előtte.
Perselus hirtelen elengedte, majd dühös képpel fordított neki hátat.
- Akkor mindent tisztáztunk - mondta, majd zsebéből elővette az ismerős flaskát, mely a százfűléfőzetet tartalmazta, és belekortyolt. - Mellesleg, a roxforti szobám íróasztalában ott van az összes évfolyam kidolgozott tanmenete. - mondta, majd a következő pillanatban már Bob alakjában tekintett vissza a nőre. - Majd jelentkezem!
Perselus azzal kilépett az ajtón, és Chamille teljesen magára maradt. Legszívesebben ráborult volna az ágyra, hogy további zokogással kiadja magából a feszültséget, de mindent idegennek, és romlottnak talált. Mert milyen lehet az, ami összefüggésben van egy ilyen gyilkossal?
Úgy menekült ki a házból, mintha hajtották volna. Szerencsére meglehetősen hosszú volt az út a Roxfortig, így volt ideje lehiggadni, és átgondolni a dolgokat. Az már bizonyos volt számára, hogy semmiképpen nem menekülhet Perselus elől, hiszen mindenhol megtalálná. Gyorsan mérlegelte az esélyeit és a lehetőségeit. Belátta, hogy ha elég okos, és sikerül megfelelnie Perselusnak, akkor hamar szabadulhat majd tőle. Azonban fogalma sem volt, hogy a hamar mennyire hamar. Kétségbeesve nézett a jövőbe, melynek útját még haloványan sem látta.
Mivel eddig is képes lett volna minden fűszálba megkapaszkodni, csakhogy könnyebben átvészelje ezt az időszakot, ne adj Isten akár le is rövidítse, így első útja a felkínált segítség felé vezette, vagyis az alagsori iroda irányába.
Az ajtó előtt állva azonban elbizonytalanodott. Abban cseppet sem reménykedett, hogy olyan egyszerű lesz bejutni a helységbe, de Perselusra gondolva teljesen biztos volt benne, hogy nagyon bonyolult bűbáj védi a bejáratot. Ebben nem is tévedett, hiszen mikor pálcáját az ajtóra szegezte, nem mindennap használatos varázsige csusszant ki a száján. Egy pillanatra meg is riadt, ahogy kattant a zár. Tudta, hogy ez a bűbáj éppen úgy került agyába, mint az a sok varázsige, amit első nap használt a sötét lények ellen. Ezt a tudást azonban képtelen volt megszokni. Olyan érzése volt, mintha agymosáson ment volna keresztül, és komolyan rettegett attól, amit akkor még kapott, és félt annak hiányától is, amit esetleg elveszített.
Lenyomta a kilincset, és belépett a levegőtlen szobába. Sötét volt. Orrát megcsapta a férfi régről ismert illata. Megborzongott. Olyan érzése volt, mintha Perselus ott lenne vele, tőle nem messze. Riadtan intett pálcájával, mire a falon mécsesek gyúltak. Félve pördült meg, szemei a férfit keresték, de rajta kívül nem volt ott más, csak Perselus illata és tárgyai, melyek magukon hordták érintését.
Chamille pár másodpercig csak állt, és egyenként szemlélt meg minden bútordarabot. Tíz évvel ezelőtt járt itt először, akkor is csak egyetlen egyszer, és nem a férfi hívására. Perselus nem szívesen engedett be ide akárkit. Ettől volt olyan titokzatos, és ezért csűrte-csavarta úgy a dolgokat akkor is, hiszen kíváncsi volt a férfi titkaira.
Furcsa volt most, hogy Perselus küldte ide, mintegy feltárva előtte magánéletét. Csak bútorok és néhány dísztárgy volt a szobában, mégis attól, hogy a férfihez tartoztak, sokkal többel ruházódtak fel, mint holmi berendezési darabok. Mintha az évek alatt megteltek volna Perselus érzéseivel, létével, mintha ettől saját életük lett volna.
Chamille tudta, hogy az íróasztalnál van csupán dolga, de sokkal jobban vonzotta a fal mellett álló szekrény, melyben ottrekedt Perselus életéből egy darab. Minden úgy állt a szobában, ahogy gazdája utoljára hagyta. Remélte, hogy a szekrényben sem lesz másként. Nem kutatott sohasem más dolgai után, mindig tisztelte a másik személyes holmiját, de most túl nagy volt a kísértés, ráadásul azzal, hogy a férfi távozni volt kénytelen a tárgyak nélkül, olyan volt, mintha gazdátlanok lettek volna. Legalábbis ezzel bíztatta magát, amikor kezét az öreg bútordarab kulcsára tette.
Óvatosan nyitotta ki, de a látványtól máris hátrahőkölt. A középső polc egyik üvegéből egy kígyófej meredt rá. Állkapcsa nyitva volt, mintha éppen támadni készült volna, apró szemeit félelmetes nagyságúra nagyította a folyadék, amiben lebegett. Mellette hasonló preparátumok sorakoztak, hogy majd valaki felhasználja egyes részeiket. A legfélelmetesebb mégis ez a kígyó volt. Ráadásul szemei, mintha a kíváncsiskodó betolakodót méregették volna. Chamille teljes testében reszketve csukta be az ajtót, de az utolsó pillanatban észrevett egy megviselt könyvet, amiből fotók szélei kandikáltak ki. A kígyó vizslató szemét gondosan elkerülve kikapta az albumot, majd visszazárta az ajtót.
- Mit keres kisasszony? - kerregett hirtelen egy hang a háta mögül.
Chamille ereiben megállt az ütő. Ahogy riadtan pördült a hang irányába, kezéből kicsúszott a fényképalbum, és a fotók szanaszéjjel hullottak a padlón. Automatikusan hajolt utánuk, és míg zavartan igyekezett összekapkodni őket, megszeppenve nézett fel a mogorva manóra.
- Én... én csak jegyzetekért jöttem - dadogta elpirulva, mint egy csínyen kapott kislány.
- Ezek a gazdám tulajdonát képezik! - fonta össze mellkasa előtt karjait a manó.
Chamille döbbenten nézett rá. Olyan szánalmas volt, mégis félelmet keltő külsőt kölcsönzött az a tekintet és a mozdulat, ami Perselusra emlékeztette. Olyan volt, mintha a manó magára öltötte volna gazdája összes jellemét. Chamille ettől ugyan kissé zavarba jött, de aztán átfutott agyán, hogy mégiscsak egy manóval, egy szolgával áll szemben, és a kezében összegyűjtött fotókkal felegyenesedett. Ettől először termetével magasodott az állát magasra szegő manó fölé, majd megpróbált hangjával is tekintélyt parancsolni.
- Az igazgató tanácsára igénybe venném a professzor jegyzeteit az óráimhoz - hazudta gyorsan, és szigorúan tekintett le a kis lényre.
- Ha nem tévedek, az nem éppen uram jegyzetei - szájalt tovább a manó, és fényképhalmazra pillantott.
- Nem, valóban nem - mondta Chamille játszi természetességgel, és találomra felnyitotta az albumot, hogy a markában tartott fotókat beletegye.
Ekkor tekintete megakadt az egyik képen. Egy régi fotó volt, mely Roxfortban készült éppen tíz éve. Egy boldog kis csapat integetett felé, melynek közepén ő állt fiatalon, és magabiztosan, mögötte pedig Perselus egykedvű arca tűnt fel. Csupán szájának egyetlen apró kis íve uralkodott arról, mennyire jól érzi magát a bőrében. Igen boldogok voltak akkor. A boldogság azonban szertefoszlott egyetlen félresikerült éjszaka...
- Visszaadná nekem, hogy a helyére tehessem - zavarta meg elkalandozó gondolatait a manó. - Gazdám nem szereti, ha valami nincs a helyén.
- Gazdád sohasem fogja megtudni, ha valami nincs itt a helyén - mondta Chamille szigorúan. Egyre jobban idegesítette a manó jelenléte. - Megtennéd, hogy odaadod a jegyzeteit? Gondolom, te pontosan tudod, merre található!
- Biztosan az igazgató úr utasította? - nézett a szolga gyanakodva a nőre.
- Mondtam, nem? - vonta föl szemöldökét felsőbbrendűen Chamille.
A manó kelletlenül megfordult, és eltűnt az íróasztal mögött. Miközben a fiókokat sorra kiürítette, egyfolytában kántálta, hogy gazdája milyen dühös lesz, ha visszatértekor feltűnik neki a jegyzetek hiánya, és egyáltalán az, hogy távollétében idegenek jártak a szobájában.
Chamille elengedte füle mellett a megjegyzéseket. Nem csupán azért, mert nevetségesnek tartotta a manó aggodalmaskodását, hanem azért, mert azzal volt elfoglalva, hogy a korábban megszemlélt fotót sértetlenül kivegye az albumból, és eltüntesse kabátja zsebében. Éppen akkor végzett a művelettel, amikor a manó előkerült az íróasztal mögül.
- Itt van az összes - nyújtotta át a tetemes jegyzethalmazt úgy, mintha a fogát húznák. - Mellesleg kisasszony, el tudom képzelni, milyen professzor lehet, ha az én gazdám jegyzeteire szorul!
- Szerencsére nem a te dolgod, hogy méltasd az én tudásomat! - kapta ki dühösen a papírokat Chamille a manó kezéből.
- Szerencsére! - szemtelenkedett tovább idegesítően a manó. - Visszaadná az albumot, kérem?
- Mi a neved? - kérdezte egyre paprikásabban Chamille. Senkitől nem tűrte ezt a hangnemet, nemhogy egy manótól.
- Perky, kisasszony! - húzta ki magát a manó, mintha azt mondta volna, hogy ő az iskola igazgatója.
- Nos Perky, ha nem szeretnéd, hogy felháborító viselkedésed miatt el kelljen hagyni az iskolát, akkor jobb, ha tartod a szád, és nem beszélsz erről a mi kis incidensünkről! Ha engedelmeskedsz, nem szólok senkinek!
- Megzsarol, kisasszony?
- Azt hiszem, ezt a kifejezést a magadfajtára nem szokták használni! Tehát, tartsd a szád, és nem esik bántódásod! - mondta még Chamille magabiztosan, majd a manó kezébe nyomta az albumot. - Tessék, csak hogy ne kelljen aggódnod még emiatt is!
- Köszönöm kisasszony! - hajolt meg finoman a manó, és egészen addig meg sem emelte a fejét, amíg meg nem hallotta, hogy becsukódik az ajtó Chamille mögött.
Chamille gyors léptekkel hagyta maga mögött az irodát és az egész alagsort. Egyenesen a szobájába tartott. Alig várta, hogy a zsebében lapuló képet újra a kezébe foghassa. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy mit is érzett, mikor újra látta régi önmagukat, amikor szembesülhetett ennyi év után is akkori boldogságukkal. Hova lett már mindez? Hova lettek az érzések, az a hangulat, az a felhőtlen együttlét. Elsöpörte a fogadás, majd az ő gyávasága, Perselus önérzete, és a sok-sok idő, ami eltelt azóta.