15. Fejezet

Harry arca sápadt volt, ujjai erőtlenül ügyetlenkedtek a szemüveg szárával, ahogy a helyére illesztette őket.
Chamille leereszkedett az ágy melletti székre, miközben arra gondolt, mennyire hálás a sorsnak, hogy a fiúnak nem lett különösképpen nagyobb baja. Persze ez is éppen elég volt ahhoz, hogy szemrehányó számonkérésekkel támadják, de azért mégis megnyugodhatott.
- Örülök, hogy rendben vagy - motyogta zavartan.
- Tanárnő, mi volt ez az egész? - kérdezte Harry, amikor Madame Pomfrey mögött becsukódott az ajtó, és magukra maradtak.
Chamille hirtelen nem is tudta, hogy most mit is válaszoljon. Elmondja, amit most már tud, vagy egyszerűen maradjon annál a teóriánál, amit korábban a bizottságnak, élén Elisabeth Delightfullal, előadott. Az utóbbit választotta:
- Nem tudom pontosan - kezdett hozzá a már sokadszorra előadott magyarázatba. - Fogalmam sem volt, hogy mi is az a kehely...
- Az hogy lehet? - nézett Harry gyanakodva a tanárnőre. - De most már tudja?
Chamille ismét elbizonytalanodott. Most már elég sokat tudott, de azt nem, hogy a fiú mennyire tájékozott.
- Hát, mondtak valamit...
- Hogy egy horcrux?
- Igen - bólintott zavartan. - Te...honnan...
- Ott volt Voldemort alakja, meg a hatása...
- Voldemort? Az az alak Voldemort volt?
- Igen - felelte Harry röviden, és gyanakvó tekintetét újból a nőre emelte. - Honnan szerezte a kelyhet?
- Vettem - jelentette ki Chamille a hazugságot most már könnyed rutinnal.
- Kitől?
- Nem tudom - vonta meg Chamille a vállát. Eddig ezt még senki sem kérdezte tőle.
Rövid csend lett. Chamille jól érezte, hogy zavarát a fiú hosszan, elmélyülten figyeli. Mégsem tudott rajta változtatni. Lassan rá kellett ébrednie, hogy Harry faggatózása szinte kellemetlenebb, mint Elisabeth Delightful lelketlen kihallgatásán részt venni.
- Miért, te mindenkit meg tudsz jegyezni, akitől valaha vásároltál valamit? - magyarázkodott tovább.
- Ez nem valami, hanem egy horcrux! - türelmetlenkedett Harry. - Akitől vette, biztosan valamilyen szándékkal adta el magának. De miért?
- Ez csak találgatás...
- Nem, nem hiszem! - rázta fejét a fiú, majd elgondolkodott, és látszólag más témát választott. - Miss.Bouquet, miért pont idejött tanárnak?
- Hogyhogy miért? Elég érdekesnek, és nagy kihívásnak tartottam a Roxfortban tanítani...
- Tudja, hogy ki volt az elődje?
- Igen - bólintott Chamille egyre rosszabb érzéssel. - Nem kellene pihenned?
- Jól vagyok, nem vagyok fáradt! - szögezte le gyorsan Harry, és már folytatta is a faggatózást. - Ismerte őt?
- Mint bizonyára tudod, néhány hónapot gyakornokoskodtam itt... szóval, igen, ismertem őt.
- Szemét áruló! Ocsmány gyilkos! - dohogott Harry idegesen. - meg akarom találni, hogy bosszút állhassak Dumbledore professzor haláláért.
Chamille-t meglepte a fiú kirohanása, ami persze azért érthető volt még néhány hónap távolságából is. Mégsem tudott erre semmit sem mondani. Harry egy olyan férfi felett tört éppen pálcát, akinek halálát az elmúlt hónapokban bizony ő is kívánta, mégis most valahogyan nehezére esett nem a pártjára állni. Az alig egy órája lefolyt beszélgetés befolyásolta, összekuszálta érzéseit, így igencsak erőt kellett vennie magán, hogy csendben maradjon. Csak nyelt egyet, majd idegesen megnyalta a szája szélét. Szerencsére a szitkozódó fiú figyelmét ez teljesen elkerülte.
- Tudja tanárnő, az az érdekes, hogy Piton nekem mindigis gyanús volt. Még ma sem értem, hogy miként volt képes egy olyan nagy mágust félrevezetni, mint Dumbledore professzor. Hiába figyelmeztettem őt többszöris, nem hitt nekem, és mindig megvédte. - Harry rövid szünetet tartott, majd zöld szemeit a szokatlanul csendes tanárnőjére emelte. - Az utóbbi három évben a sötét varázslatok kivédése tanárunk valamilyen úton mindig keresztbe akart nekem tenni. Sőt, volt hogy egyenesen Voldemort elé vitt. Most is elgondolkodtam azon, hogy vajon ön is ártó szándékkal jött-e...
- Biztosíthatlak, hogy nem! - védekezett gyorsan Chamille. Most már jól érezte, hogy Harry szavai cseppet sem kíméletesebbek, mint Elisabeth Delightfulé.
- Most már tudom - dőlt vissza párnájára Harry elégedetten, mint aki jól végezte dolgát. - Azzal, hogy segített a horcruxot megsemmisíteni, csak nekem segített!
Chamille már éppen mondani akart valamit, leginkább azt, hogy mennyire örül annak, hogy Harry így látja a dolgot, amikor nyílt a gyengélkedő ajtaja, és egy vörös hajzuhatag jelent meg.
- Harry... oh, bocsánat - pirult el a hajzuhatag tulajdonosa, amikor megpillantotta a tanárnőt.
- Gyere csak, én úgyis menni készültem! - pattant föl Chamille, és hálásan nézett a felmentőként érkező lányra.
- Ginny! - mosolyodott el Harry, és újból feltámaszkodott.
- Nos, akkor csak beszélgessetek! - mondta Chamille végre olyan hangon, ahogyan egy tanárnőnek kell a diákjaival beszélnie. - De aztán ne túl sokáig, mert holnap tanítás!
Chamille az ajtóhoz érve hallotta, hogy a két fiatal halk pusmogásba kezd. Kedve lett volna ugyan kihallgatni őket, de sejtette, hogy alig várják már, hogy kattanjon az ajtózár mögötte.
Késő volt már, a szobájába ment. Halálosan fáradtnak érezte magát. Néhány másodpercig tanakodott magában, hogy merre vegye z irányt, de aztán lemondva a tisztaság, és a felfrissülés minden öröméről egyenesen a hálószobába ment, majd rávetette magát az ágyra. Nem próbált gondolkodni, nem próbált kényelmesebben elhelyezkedni, egyszerűen csak hagyta, hogy elernyedjenek izmai, hogy ne érezzen semmit, hogy a mozdulatlanság, gondtalanság kellemes bódultsága kábítsa a mély álomba.
Másnap elgémberedve, összetörten, zúgó fejjel ébredt. Odakint ronda szürke volt minden. Nehéz hófelhők takarták el az ég kékjét. Chamille csak meredt a szürkeségbe, és legszívesebben meg sem mozdult volna. Elképzelte, hogy mi lenne, ha nem a Roxfort falai vennék körül, ha teljes máshol, mondjuk régi iskolájában lenne. Szombat volt, és most biztosan rózsaszín köntösében iszogatná reggeli tejeskávéját, ami nélkül nem indulhat egyetlen nap sem. Aztán felöltözne, lemenne az ebédlőbe, hogy elköltse a fenséges reggelit. A nyüzsgő, hangoskodó diákokkal cseppet sem törődne, elvégre szombat van. Reggeli után felöltözne, és hopponálna a közeli városba, hogy szétnézzen az üzletek új portékái között. Délben megebédelne Jimmy éttermében, aztán...
Az álmodozást a nappali felől érkező férfihang és krákogás szakította meg. Nem volt mentség, most már meg kellett mozdulnia. Ez pedig cseppet sem volt egyszerű. Most komolyan átérezte nagynénje szavait, amikor azzal viccelődött, hogy reggelente meg kellene olajozni az izületeit ahhoz, hogy könnyedén kikelhessen az ágyból.
Chamille most úgy érezte, hogy egy egész hordó olaj sem lenne elegendő a merev izületei számára. Nyögdécselve, eltorzult arccal támolygott fel, majd kibotorkált a szobából.
A kandalló tüzében Justus feje lebegett.
- Jól vagy? - kérdezte, kissé megrökönyödve, amitől Chamille-ban hirtelen tudatosult, hogy még mindig előző napi ruhájában áll, és feltehetőleg igen gyűrött arccal és kócosan.
- Igen, csak este elaludtam...
- Zavarhatlak? - dobta magát túl Justus gyorsan a nő jól látható kialvatlanságának okán.
- Azt hiszem, most nem igazán alkalmas - igazgatta ruháját Chamille.
- Jó. Akkor szedd rendbe magad, és gyere az irodámba!
Justus feje eltűnt, csak kis füst maradt vissza. Chamille-nak három dologhoz nem volt kedve: igyekezni, az igazgatóval egy levegőt szívni és számonkéréseket hallgatni. Márpedig most mindháromra kilátás volt.
Negyedóra múlva már az igazgatói iroda ajtaja lőtt állt.
- Gyere csak! - invitálta beljebb Justus. - Gondolom, érdekel, hogy Harry reggel elhagyhatta a gyengélkedőt!
- Örülök neki! Este meglátogattam - mondta Chamille, és zavartan megállt az iroda közepén. Tudta, hogy Justus nem emiatt hívatta.
- Tudom.
Chamille megsemmisülve nézett a férfira. Ebben a pillanatban alig néhány apróságban különbözött Perselustól. Most ő is olyan szigorú, olyan szemrehányó, olyan felülről kezelő volt, és Chamille-nak óhatatlanul az volt az érzése, hogy semmi titka nincs előtte, mindent tud róla. Ez azonban idegessé tette. Vajon , mi mindent tud még róla olyasmit, amit nem szívesen árulna el neki?
Justus az íróasztalhoz lépett. Chamille csak abban a pillanatban vette észre, hogy az előző napi ominózus kehely ott várakozik további sorsára, amikor Justus a kezébe vette.
- Nézd, itt van Hugrabug címere - mutatta felé a kelyhet. - A talpán meg egy apró jelzés bizonyítja, hogy valóban Hugrabug Helgáé volt. Legutoljára egy idős hölgy, Mrs.Smith birtokában volt a kehely. Egy testes, magányos nőé, aki egyetlen manó társaságában éldegélt több tucat hasonló ereklyével együtt.
Chamille-nak hirtelen az a rémálombeli kép ugrott be.
- Igen, ismerem...
- Nem hiszem, mert már évekkel ezelőtt meghalt - jelentett ki szárazon Justus, amitől Chamille gyomra tótágast állt. - A manója ölte meg a kincseiért.
- Valóban? - szökött pír Chamille arcába.
- Igen - bólintott Justus, és közelebb lépett a nőhöz. - Chamille, miért hazudozol nekem?
- Én nem hazudozom! - állította Chamille, de ő maga is érezte, hogy hangja cseppet sem volt olyan biztos, mint szavai.
- Amikor felvettelek, megbíztam benned! Úgy gondoltam, hogy a szakértelmed mellett olyan szilárd jellemmel rendelkezel, amire az ember bátran támaszkodhat. Eleinte úgy láttam, hogy nem is tévedtem, de az utóbbi hetekben sorra csalatkoznom kell benned!
Chamille hirtelen megdermedt a férfi szavaitól, de aztán rájött, hogy egyetlen egy módon tud védekezni.
- Ugyan már, Justus! Mindketten tudjuk, hogy nem pont emiatt döntöttél úgy, hogy alkalmazol! - lépett közelebb a férfihez, és úgy nézett annak szemébe, hogy pontosan értse, mire is gondol.
A célzás talált. Justus, mint mindig, most is nehezen viselte Chamille közelségét, hát még azt a félreérthetetlen tekintetet. Bizony, tudták ők mindketten, mi is az, ami összeköti őket.
Ekkor váratlanul kopogtattak. Úgy rebbentek szét, mint a turbékoló galambok, akik közé valaki kavicsot dobott.
- Tessék! - szólt erőltetett határozottsággal Justus, de szeme idegesen vissza-visszavándorolt a nőre.
- Justus! - lépett be McGalagony sápadt arccal, szemei megakadtak a kolléganőn, akinek jelenlétére egyáltalán nem számított. - Óh, bocsánat! Nem szívesen zavarok, de azt hiszem, az ügy nem tűr halasztást!
- Mondja csak, professzor! - udvariaskodott Justus, és hogy még távolabb kerüljön Chamille-től, tett még három lépést az íróasztal felé.
- Ö...azt hiszem, jobb, ha velem jön, Justus! - dadogta zavartan az idős boszorkány, és miközben tekintete újból Chamille-ra siklott, alig észrevehetően felpillantott Dumbledore portréjára.
- Mi történt? - kérdezte Justus kissé megremegő hangon.
- Jöjjön, kérem!
Justus egy pillanatra elbizonytalanodott. Még nem zárták le az ügyet Chamille-al, de látta az idős professzoron, hogy úgy sem tágítana, ráadásul igen rossz érzete lett a titokzatoskodástól.
- Rendben, mindjárt visszajövök! - fordult Chamille felé, majd követte McGalagonyt.
Chamille magára maradt. Egykedvűen nézett körbe a szobában. Dísztárgyakon, mágikus szerkezeteken, festményeken siklott végig a tekintete, aztán, mintha vonzotta volna, megállapodott azon az átkozott kelyhen, ami olyan sok kellemetlenséget okozott már számára.
Megbabonázva lépett az íróasztalhoz, és úgy vette a kezébe, mintha valami félnivalója lenne pusztán az érintésétől is. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nem történik semmi.
Vizsgálgatta, forgatta kezében, alaposan szemügyre véve minden apró díszítést rajta, közben pedig a történteken, és az okokon járt az esze.
- Talán, ott kellene próbálkoznia! - csendült a háta mögött az idős hang, amiről pontosan tudta, hogy kitől származik.
Riadtan pördült meg, és szemével gyorsan megkereste a sok igazgató portréja között Dumbledore-t.
- Ott, a szekrényben talál valamit, ami magyarázatot adhat néhány kérdésére! - mondta Dumbledore, és göcsörtös ujjával a szemközti szekrény felé mutatott. - Menjen csak nyugodtan!
Chamille félszegen közeledett a szekrényhez. Nem volt szokása más holmija között turkálni, persze kivéve azt az egy alkalmat Perselus szobájában, de nem akart ellenkezni a professzorral sem, még ha csak a portréjáról is volt szó.
Mielőtt kinyitotta volna a szekrényt, félve nézett a bejárati ajtóra.
- Nyissa csak ki nyugodtan, Justus most egy darabig ellesz! - bíztatta Dumbledore.
 Chamille-nak olyan érzése támadt, mintha a portré pontosan tudná, Justus merre jár. De ezzel nem foglalkozott. Kinyitotta a szekrényajtót, és amit elsőként pillantott meg, egy tál volt, benne fénylő folyadékkal.
- Ez egy Merengő! - ámult el, miközben a tál szélén sorakozó ősi rúnákat szemrevételezte.
- Bizony! - helyeselt Dumbledore mosolyogva. - Tessék csak!
- Kinek az emlékei vannak benne? Justusé? - nézett a portréra Chamille.
- Nem, az enyémek! Még van egy kis ideje, nézzen csak bele!
Chamille csak egyszer látott Merengőt, az iskolában, mikor tanultak róla. Akkor hozzávetőlegesen megbeszélték, miként kell az emlékekben utazni, de inkább csak, mint különlegesség csodálták meg, mint gyakorlatban is kipróbálták volna
Félve tolta az arcát a halmaztalan, kavargó elegybe. A következő pillanatban egy erdőben találta magát.
Este volt, az égen ezernyi csillag tündökölt, akárcsak nyáron. A fák leveleit enyhe szellő mozgatta. Chamille szeme lassan szokott a sötéthez, de amikor jobban fel tudta mérni a terepet, felismerte a Tiltott Rengeteg azon ösvényét, ahol Perselussal számtalanszor sétáltak. Ez volt ugyanis az egyetlen hely, ahol elbújhattak a kíváncsiskodó szemek elől, hiszen ide a diákok be sem tehették a lábukat.
A bokrok közül két alak lépett elő. Mindkettőt azonnal felismerte. Dumbledore és Perselus volt az. Dumbledore szakálla gyönyörűen virított a Hold fényében, míg Perselus arcát ijesztően sárgára festette. Ez az arc pontosan olyan riasztó volt, mint ahogyan Chamille a nyáron saját lakásában, hosszú évek után először megpillantotta.
- Professzor úr, nem hiszem, hogy képes leszek rá... - szólt Perselus fáradtan.
- Ugyan már, sok évvel ezelőtt is megtettük már!
- Akkor fiatal voltam...már nem olyanok a reflexeim...
- Csak nem azt akarja mondani, hogy öregszik? - sandított Dumbledore oldalra, fiatal kollegájára. - Még, ha én mondanám!
- Már nem vagyok a régi...és túl veszélyes...
- Akkor sem okozott gondot, most sem fog!
- De most nem csak az én életem forog kockán!
- Óh, az enyémet meg nem érdemes védeni!
- Professzor...
- Nem Perselus - emelte meg kezét Dumbledore, a fiatalabb férfiba fojtva ellenvetéseit. - Csak a célra gondoljon! Fogja fel egyszerű munkának, hiszen nem is több ez annál! Egy nagyon fontos munka! Minden lépéssel előrébb vagyunk a cél felé. Már túlvagyunk a másodikon, a harmadiknak tudjuk a helyét, a negyediket és az ötödiket sejtjük. Mrs.Smith manójának az emlékei is nagy segítségünkre voltak...
- De ez mit sem ér, ha hamarabb elbukunk!
- Perselus, én bízom önben! Tudom, hogy bármi történik, végig fogja csinálni! Most már nem szállhat ki! Amit elkezdett, be kell fejeznie!
Rövid csend lett. Éppen csak annyi, hogy Chamille jobban szemügyre vehette Perselus arcát. Szemei alatti karikák, nyúzott sápadt arca ismerős, ugyanakkor ismeretlen volt számára. Nem akarta így látni! Régi emlékeiben, amikre szívesen gondolt vissza, egyáltalán nem ilyennek szerepelt!
- Dumbledore professzor - vett nagy levegőt Perselus, mint aki nagy bejelentésre szánja el magát. - Azt hiszem... már nem vagyok biztos benne, hogy folytatni akarom.
Dumbledore megtorpant, és fiatal kollégájára emelte tekintetét. A Hold fénye visszacsillant szemüvegén, így szemét nem lehetett látni, de hangja egyszerre volt csalódott, számon kérő és könyörgő:
- Elbizonytalanodott? - kérdezte.
- Nem! - kerekedett el Perselus szeme. - De fáradt vagyok. Túl sok ez nekem!
- Nos, azt hiszem, joggal mondhatnák ezt valamennyien - mondta Dumbledore közönyösen, majd továbbindult az ösvényen. - Ez az idő azonban alkalmatlan a pihenésre, vagy az önsajnálatra.
Az egyik bokor mögül erős gallyreccsenés hallatszott. Megtorpantak, majd miután a zörejnek nem volt folytatása, továbbindultak.
- Azt hiszem, jó ötlet volt Horatiust felkérnem erre az évre. Igazán kellemes hangulatot teremt a jelenléte az iskolában - terelte a szót másra Dumbledore.
- Chamille, Miss.Bouquet! - szólalt meg messziről egy hang, melyet Chamille először úgy elengedett a füle mellett, mint a tavaszi szellőt szokás. - Jöjjön! Lejárt az idő!
Chamille gyomra összerándult, és olyan hirtelen kapta ki fejét a kőtálból, hogy majdnem hanyatt vágódott.
- Az ajtó! - utasította Dumbledore a zavart nőt.
Odakintről már lehetett hallani, ahogy a kőszobor elfordul, és a lépcső is mozgásba lendül. Chamille reszkető ujjai ráfordították a szekrényajtó kulcsát, majd idegesen lépett hátrébb. Felnézett a portréra, ahonnan Dumbledore cinkosan mosolygott vissza, majd míg Justus belépését várta, egy dolog zakatolt a fejében:
„Most már tudom, melyik oldalon áll Perselus!”