1. fejezet

A káros szenvedély kényszerű lebukással jár…

  A Roxfort Express hangosan pöfékelve zakatolt és a táj elmosódott körülöttem. Barátnőimmel lelkesen számoltunk be egymásnak a nyár fontosabb és egzotikusabb eseményeiről.

  Én is elmeséltem, hogy apám diplomáciai küldetése lejárt, ezért vissza kellett költöznünk Magyarországra és a nyaram nagy része csomagolással meg takarítással telt el. Örültem újra otthon lenni, de szerencsére a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy a Roxfortban fejezzem be a tanulmányaimat. Azzal indokolták, hogy nem tenne jót a RAVASZ előtt iskolát váltani. Pláne nem ilyen rövid időre. Ha vége a tanévnek, úgyis vissza kell térnem Magyarországra.

  Így hát reggel rácsatlakoztam a Nemzetközi Hopphálózatra, majd a londoni pályaudvaron beléptem a 9 és ¾-ik vágányra és most lassan zötykölődtem Roxfort felé.

Fáradtan hátradőltem és az út hátralévő részén, csendben merengeni kezdtem az életemen.

  Magányos voltam. Nem fizikai szempontból, hisz rengetegen vettek körbe az iskolában. Sok barátom is volt, de valahogy mégis iszonyúan vágytam valami után, amit ők nem adhattak meg.

Sóvárogtam.

  Nem könnyű erről beszélni, mert életem nagy baklövését követtem el, amikor elfogadtam egyik mugli ismerősöm meghívását a házavató bulijára.

Ennek már lassan egy éve…

  Miután megérkeztünk második otthonunkba, elfoglaltuk a szobáinkat a Mardekár klubhelységében, és mivel maradt még egy kis időnk az elsősök érkezéséig, nekiláttunk kicsomagolni.

Letettem taláromat és pálcámat a ládámra, majd kimerülten végignyúltam az ágyamon. Hangos beszélgetés és nevetés hangjai szűrődtek be a hálóterembe, és ez a monoton zsivaj hamarosan teljesen elnyomott. Lecsuktam a szemem és átadtam magam a kellemes zsibbadtságnak, majd elszakadtam a valóságtól.

- Ly! Ébredj már! Ly! –Valaki a vállamat bökdöste. Nem akartam tudomást venni róla, mert amíg álmodtam, nem kellett szembenéznem saját hitvány mivoltommal. Valahányszor felébredtem keserűség kúszott fel a torkomon és egész nap rossz szájízt hagyott maga után.

- Lythande! Lekéssük a vacsorát! – Szonja erősen megcsípett.

- Aúúú…! Ez fájt! –morogtam álmosan.

- Legalább észhez térsz. Mi van veled? Váliumot nyeltél?

- Ha-ha-ha. Nagyon vicces! –jegyeztem meg cinikusan, de közben felkeltem és felöltöttem magamra a taláromat.

- Siess! –sürgetett Szonja és két kezével idegesen rángatni kezdte hosszú szőke fonatát. Mindig ezt csinálta, ha feszült volt, vagy ideges. Csoda, hogy még volt haja.

- Én nem bánom, ha lemaradok a Süveg idei verséről! De még azt se, ha az egész ceremóniáról! –hőbörögtem, de közben már a nyomában loholtam a Nagyterem felé. Szerencsére még időben odaértünk és elfoglaltuk megszokott helyünket a Mardekár asztalánál.

  Szemben velünk Fatime és Ralf ültek boldogan egymásra mosolyogva. Ők voltak az évfolyamunk híres szerelmespárja. Amióta elsőben meglátták egymást, tudták hogy Merlin is egymásnak teremtette őket. Ennek már hét éve és még mindig ugyanolyan boldogok. Sosem vallottam volna be magamnak, de piszkosul irigyeltem őket ezért.

  Az asztalunk közepe tájáról hangos nevetés csattant fel, majd hiénaszerű vihogás hallatszott.

Oda se kellett néznem, hogy tudjam, Draco Malfoy megint elsütött valami viccet Harry Potterről.

Az ötödikes fiú nem volt a szívem csücske, de néha egész jó tréfákat agyalt ki, aminek persze legtöbbször Harry és a kompániája itta meg a levét.

Azt viszont ki nem állhattam, hogy amint komolyra fordult a helyzet, Draco rögtön az apja kabátja mögé bújt. Annyi gerince se volt, mint egy csigának.

  Suette-Pollts professzor elfoglalta Hagrid helyét, és az elsősök bevonultak a Nagyterembe.

Felhagytam a szemlélődéssel és megpróbáltam odafigyelni a Teszlek Süveg legújabb szerzeményére. Kissé hosszúra sikeredett neki az idén, és amikor végre befejezte, a diákok zavartan tekintettek körbe, majd megtapsolták.

  Előlépett az első gyerek, majd a következő. Mikor már mindenkit beosztottak a házába Dumbledore mondott egy rövid beszédet, majd helyet foglalt a tanári asztalnál. Házvezető tanárunk, Piton professzor most is komoran nézett maga elé, mint mindig. Ha megsejtené, mit művelek, először darabokra átkozna, majd kicsapatna az iskolából.

Végül, számomra óráknak tűnő percek után, megtelt az asztal finomabbnál finomabb falatokkal.

Ma különösen rossz kedvem volt és hálás voltam a barátaimnak, amiért nem erőltették a beszélgetést.

Sietve bekapkodtam a vacsorámat, majd meghallgattam az igazgató szokásos bejelentéseit erre az évre.

   Ám azon a béka arcú kövér nőn, aki állítólag az új SVK tanárunk, nem és nem tudtam magam túltenni. Fájt ránézni a rózsaszín kardigánjára és masnijára. De ami a legrosszabb, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon. És ahogy belefojtotta a szót Dumbledore igazgatóba! A nyálas beszédéről nem is beszélve.

Már az első pár mondata után morajló beszélgetés töltötte meg a termet és úgy tűnt, csak a tanárok figyeltek az ellenszenves nőre. A legtöbben észre se vették, hogy mikor fejezte be monoton monológját, csak arra kapták fel fejüket, hogy az igazgató újra átvette a szót és folytatta félbeszakított bejelentéseit.

  Amikor végre valahára szélnek eresztettek minket, egyenesen a Szükség Szobájába igyekeztem. A folyosón szerencsére senki sem volt, így nyugodtan sétálgattam fel-alá, s közben arra gondoltam, amire vágytam.

  Egyszer csak megjelent az ajtó és sietve beléptem rajta. Kellemes, szinte homályba burkolózó, keleti stílusú szoba tárult elém. Gondolkodás nélkül ledobtam magam az egyik színes, apró tükrökkel díszített puffra, majd az asztalon heverő sötétbarna, fából faragott pipára, és marihuánára néztem.

  A szívem nagyot dobbant és testem minden porcikája üvöltött az anyagért, miközben az eszem egyre csak azt suttogta, hogy ne!

  Éreztem, hogy gyenge leszek megint, és nem fogok tudni ellent állni a kísértésnek. Még vagy öt percig hadakoztam magammal, végül remegő kézzel felvettem a pipát és rutinos mozdulatokkal megtöltöttem.

  Hamarosan fanyar füst töltötte meg a szobát, én pedig időérzékemtől megfosztva dőltem hátra a falnak, s csukott szemmel kísértem figyelemmel a testemen végigfutó borzongással vegyes zsibbadást.

  Végül erőszakot vettem magamon és visszatértem a Mardekár klubhelyiségébe. Mielőtt a hálóterembe mentem volna, kitérőt tettem a mosdó felé. Szerencsémre volt még abból a szemcseppből, amit a mugli barátom adott, kifejezetten ilyen célra, és amikor belepillantva a tükörbe megláttam a hatalmasra nyílt, tág pupillát, hálát adtam neki az előrelátásáért. A gond csupán volt, hogy legfeljebb egy hónapra elegendő az adag. Egyelőre nem foglalkoztam még a probléma orvoslásával, hisz hol volt még a hó vége?

  A hálóteremben már csak az én ágyam mellett égett a gyertya. Mindenki mélyen aludt, és én is gyorsan levetkőztem, majd ágyba bújtam. Ahogy ott feküdtem és a szobatársaim szuszogását hallgattam, újra végigsöpört rajtam egy velőig hatoló rossz érzés. Ez volt az utolsó évem a Roxfortban, és nem akartam, hogy kicsapjanak. Mégis tudtam, hogy el fogok menni oda minden nap, mint ahogy már tavaly is elmentem, igaz akkor még csak egy-két hetente kerestem fel a szobát.

  Újra eszembe jutott a házavató buli, Greg, …a haverok. Becsuktam a szemem és magam előtt láttam, ahogy megteker egy szál cigarettát, majd vigyorogva megkínál vele. Először elleneztem, féltem, hogy függőséget okoz. Greg csak vigyorgott tovább és megesküdött a Magasságos Úristenre, hogy az kizárt.

  Cinikusan elhúztam a számat. Még, hogy nem okoz függőséget. Az idegeim darabokban, ráadásul az átlagom is romlott az utolsó évben. Gyorsan kielemeztem a helyzetet és keserűen állapítottam meg, hogy ha így folytatom, év végén csúnyán rám járhat a rúd.

Zaklatott gondolatok cikáztak bennem, majd nagy nehezen elaludtam.

  Lassan teltek a napok az első két hónapban, de most hogy közelgett a Halloween újra felpezsdült az élet a Roxfortban. Én is többet nyüzsögtem a megszokottnál, és kivételesen még a rám váró RAVASZ -ról is meg tudtam feledkezni.

Amikor eljött a várva várt nap, barátaimmal lementünk a tóhoz kavicsozni. Gyönyörű őszi délelőtt volt, a nap bearanyozta a víz felszínét és falevelek színes kavalkádja borította a pázsitot.

- Te mi leszel idén, Ly? –kérdezte egyszer Szonja.

- Vámpír –feleltem mosolyogva.

Szonja szeme felakadt, majd hangosan nyögött.

- Már megint?! Ezt nem hiszem el! Minden évben annak öltözöl!

- Így van. Ehhez van kedvem. És te?

- Vízihullának.

- Hű de vonzó leszel! –nevetett fel Fatime.

- Az legyen az én bajom. Tudod, hogy nem célom felszedni itt bárkit is. Na és ti? Ralf, mit veszel fel?

- Fatime lesz a Halál Angyala, én pedig a Kaszás.

- Jó kis csapat leszünk! –nyugtáztam mosolyogva.

  Délután valamennyien nekiálltunk varázslattal és egyszerű kozmetikumokkal megteremteni új külsőnket. Egy diszkrét „Densaugeo”-val meghosszabbítottam a szemfogaimat, majd tökéletesen élethűen sápadttá tettem púderrel a bőrömet. Szűk fekete nadrágot, egy térd alá érő csatos, fekete csizmát és fekete garbót vettem magamra.

  Az ünnepség kezdetéig még volt egy óra, a többiek pedig még nem készültek el, így sétára hivatkozva megléptem a klubhelyiségből és a Szükség Szobájába indultam. A folyosókon alig lézengett egy-két ember, mindenki lázasan készülődött. Hamar benn voltam és töprengés nélkül rágyújtottam. Most nem éreztem bűntudatot, csupán izgatottságot.

  Meglehet, hogy ezért is voltam meggondolatlan, amikor zsebre vágtam a pipát és a kis szelencét, amiben a marihuána volt.

Siettem vissza a klubhelyiségbe, mert a szemcseppemet helyettesítő gyógynövénykivonatot ott felejtettem, és nem szerettem volna feltűnést kelteni hatalmas pupilláimmal.

És, épp amikor már csak egyetlen egy emelet választott el a célomtól, Umbridge jött velem szemben a folyosón. Igyekeztem feltűnés nélkül nem a szemébe nézni, és határozott léptekkel tovább haladtam.

- Ehhem, ehhem… -köszörülte a torkát Umbridge. Ettől a hangtól meghűlt bennem a vér. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallotta, de ekkor elállta az utamat.

- Jó estét Umbridge professzor! –köszöntem udvariasan, de közben ömlött rólam a víz.

- Neked nem a klubhelyiségben kellene készülődnöd?

- Már kész vagyok.

  Rám meresztette dülledt szemeit és alaposan méregetni kezdett, majd tekintete megállapodott az enyhén dudorodó nadrágomon.

- Hmm…Valaki szeret mostanában bűzbombákkal és petárdákkal meglepni… Pakold ki a zsebeidet!

  Ha előbb azt hittem végem, most már a saját síromat ástam. Umbridge szigorúan a csípőjére tette a kezét és várt. Ha nem lettem volna lesminkelve, akkor is ugyanilyen falfehéren néztem volna ki. Remegő kézzel benyúltam a zsebembe és kivettem az ezüstszelencét. Azért fohászkodtam, hogy a kis pipát ne kelljen előhúznom.

  Umbridge elhúzta béka száját és mohón kikapta a kezemből, majd kinyitotta. Gyanakodva beleszimatolt, majd undorodva visszatette a tetejét.

- Nem tudom mi ez, de mindjárt kiderítem! Indulj! –mondta és intett a pálcájával, hogy menjek előtte. Úgy éreztem, hogy minden reményem odalett, a fejem még ma a porba hullik. Szinte láttam magamat kívülről, ahogy egyre lejjebb haladtunk a lépcsőkön, le a sötét pincébe és ekkor tudatosult bennem, hogy nem Dumbledore elé visz, hanem a házvezető tanáromhoz. Pitonhoz.

  Megállt és alighogy bekopogtatott, az engedélyre nem is várva, benyitott az irodájába. A professzor összeszűkült szemmel követte figyelemmel a bevonulásunkat.

  Forogni kezdett velem a szoba és úrrá lett rajtam a pánik, ahogy megláttam a professzor jeges tekintetét.

- Jó estét, Piton professzor! –köszönt Umbridge nyájasan.

- Miben segíthetek? –kérdezte fagyosan a Házvezető tanárom.

- Találtam valami igen érdekeset a maga tanítványánál!

- Valóban? –húzta fel érdeklődve, de ugyanakkor bosszúsan a szemöldökét. Umbridge átnyújtotta neki a szelencét.

  A szívem hatalmasat dobbant, a tenyerem jéghideg lett és a gyomromba jeges ujjak markolásztak.

 A professzor hosszan a szemembe nézett mielőtt kinyitotta volna a dobozkát. Úgy éreztem, már azelőtt is tudta, mi van benne, mielőtt kinyitotta volna. Lassan felemelte és beleszagolt, majd elhúzta a száját.

Visszatette a tetejét és hanyagul ledobta az asztalára.

- Nos? –türelmetlenkedett Umbridge.

  Piton professzor közelebb lépett hozzám, felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen, de én lesütöttem a tekintetemet. Szerencsére elengedett és Umbridge elé lépett, majd megvetően lenézett rá.

- Ez egy távolkeleti teafű féle. Igaz, hogy Roxmortsban nem kapni, de azért annyira nem különleges, hogy azonnal el kelljen kobozni. És, ha most megbocsát, dolgoznom kell!

  Umbridge még egy pillanatig állta a fagyos tekintetet, majd felszegett fejjel távozott az irodából.

 Sóvárogva néztem az ajtóra, de nagyon jól tudtam, hogy nem úszom meg ilyen könnyen, és valóban, amint megmozdultam, Piton rám szólt, hogy maradjak veszteg.