3. fejezet

Mentegetőzés és bujdosás

- Professzor úr! Esküszöm, nem voltam benn! – kezdtem mentegetőzni, de ekkor felemelte a kezét és megemelte az államat.

- Majd meglátjuk…- felelte és mélyen a szemembe nézett.

  A hideg ujjak ismét kutakodni kezdtek és újra felvillant az elmúlt éjszaka keserves emléke, de ellenálltam a kísértésnek, hogy lesüssem a tekintetem. Próbáltam ellazulni és figyelmen kívül hagyni az elmémet ostromló képeket. Kihúztam magam, majd elmélyedtem a szeme tanulmányozásában. Azok a feneketlen mély szemek…

„Olyan sötét, akár éjszaka az óceán, mégis úgy ragyog, mint csillag az égen” - állapítottam meg magamban. Az egész férfi katartikus jelenség volt! És abban a pillanatban, ahogy ez megfordult a fejemben, eszembe jutott az is, hogy Piton minden valószínűséggel tudomást szerzett a fentebbi megállapításomról. Az arcom lángolni kezdett, ahogy a fejembe szökött a vér.

  Elkaptam a tekintetem és elkezdtem a ruháját tanulmányozni. A felöltője kihangsúlyozta erős testalkatát, mely a nyakánál kicsit meg volt lazítva. NEM! Az sem jó! Kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem össze-vissza, de ekkor Piton végre elengedett. Elégedetten hátrébb lépett és gúnyosan elhúzta a száját.

- Talán nem vagy reménytelen eset. De jobban tennéd, ha ennek a helynek még a környékét is elkerülnéd. Remélem értetted! – mondta hidegen.

  A kezem azóta, amióta elhagytam a Mardekár klubhelyiségét, folyamatosan remegett és mostanra már erősen szédültem is. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, mert a testem üvöltve követelte a következő adagot.

- Jut eszembe, hogy aludtál? – kérdezte, miközben mindent tudóan, fölényesen mosolygott.

- Nem nevezném alvásnak azt, amit az éjszaka csináltam, de ezt maga is nagyon jól tudja! – keltem ki magamból.

  Ennél rosszabb már úgysem lehetett a jelenlegi helyzetem. Teljesen kiborultam a fű hiányától és sóvárogva a Szükség Szobája felé néztem.

– Merlinre! Muszáj szívnom egy keveset! Legalább egy slukkot! Nem fogom kibírni estig! – könyörögtem.

  Piton jobban szemügyre vett, majd hirtelen megfordult, és intett nekem, hogy kövessem. Megrökönyödésemből felocsúdva, utána szaladtam és követtem az alagsorba. Egész úton mögötte mentem és figyeltem talárja örvénylését, lobogó haját.

Meglepetésemre nem az irodájába, hanem egyenesen a szobájába mentünk.

Még jobban megdöbbentem, amikor a professzor kibújt a talárjából és hanyagul ledobta a székére, majd elém lépett.

- Ülj le! – mutatott a bevetett ágyra. Megállt bennem az ütő. Mit akarhatott? Szó nélkül leültem az ágy szélére és vártam, mi következik. Piton professzor közelebb húzott egy széket és leült velem szembe.

- Meg foglak vizsgálni, mert pontosan tudnom kell, milyen erősre készítsem a főzetet. Megmérem a pulzusod, majd felteszek néhány kérdést. Add ide a kezed – utasított.

  Odanyújtottam a karomat és ő megfogta a csuklómat, majd az óráját nézve magában számolni kezdett. Az ujjai erősen, de korántsem kellemetlenül tapintották ki a lüktető eret. Amint megérintett, a szívem vadul kalimpálni kezdett a mellkasomban. Mire elengedte a kezem, a szám teljesen kiszáradt, a szédülés egyre rosszabb lett, s a fülem is újra zúgni kezdett. A házvezető tanárom szótlanul ült az ágy mellett és csak figyelt.

  Meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam, ahogy végigfutatta rajtam a tekintetét, de ezt az érzést különös, bizsergető izgatottság is kísérte. Kívántam az érintését, a közelségét.

  A professzor azonban felállt és az íróasztalához lépett.

- Mennyi? – kérdeztem bátortalanul, feszengve.

- Túl sok. Feküdj le és próbálj meg pihenni! Nemsokára újra megnézlek.

- Feküdjek le? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen. Vízszintesen, ha lehet. – válaszolta cinikusan.

- Úgy érti, erre az ágyra?!

- Ha a padlót kényelmesebbnek találod, felőlem, oda is fekhetsz.

  Vonakodva lerúgtam a cipőmet és felfeküdtem a megvetett ágyra. Piton ágyára!

Az ágyneműt nemrég cserélhették a manók, mert kellemes növény illat áradt belőle. Az oldalamra fordultam, úgy hogy szemmel tarthassam Pitont. A professzor leült az íróasztala mögé, és tollat ragadott.

- Hány éves vagy? – kérdezte hivatalos hangon.

- Márciusban leszek 18.

- Magasság?

- 177 centi.

- Súlyod?

- 53 kiló.

- Fogytál mostanában?

- Igen, körülbelül öt kilót – feleltem, és egyre kínosabban éreztem magam, ahogy Piton kivesézett.

- Gondolom a tanulmányi átlagod is romlott… - mondta mintegy magának. Aztán hosszú ideig csak a penna sercegését hallottam és a monoton zaj hamar elálmosított.

  Álmomban fekete taláros alakok üldöztek és bármerre indultam mindenütt Pitonba botlottam. Végül az ismeretlen folyosó, amin rohantam, hirtelen eltűnt és szikrázó napsütés ragyogta be felettem a kék eget. Egy mezőn álltam, s a távolban hósipkás hegyek bontakoztak ki. Megfordultam. A horizonton egy magas, sötét alak sziluettjét pillantottam meg. Felém közeledett. Lassan, kimérten, de határozottan. Lélegzetvisszafojtva vártam Rá. Kívántam minden porcikámmal és sóvárogtam az érintése után.

  Hosszú ruhámat meglebbentette a feltámadó szél, és hihetetlen sebességgel gyűlni kezdtek a fekete felhők a távolban. Aggódva néztem a sötét eget, mely egyre csak közeledett felém, akár a férfi a domboldalon.

  Végül alig egy lépésnyire tőlem megállt. A szél az arcába fújta hosszú fekete haját, melegen rám mosolygott, és felém nyújtotta a kezét…

Túlságosan is erős volt az érintése és pánikszerűen visszatértem a valóságba.

Ott ült mellettem a széken és enyhén előre dőlve a pulzusomat számolta. Amikor fel akartam ülni, szabad kezével egyszerűen visszanyomott a vállamnál fogva az ágyra. Az Ő ágyára.

Nem húzta vissza a kezét, mintha csak attól tartott volna, hogy amint elenged felugrok és kirohanok a szobából.

Természetesen nekem is ez volt az első gondolatom.

- Ha így folytatod, előbb utóbb szívinfarktust kapsz! – jegyezte meg némi aggodalommal a hangjában, de a következő pillanatban már újra merev volt az arca.

- Rosszat álmodtam – morogtam fanyarul.

  Piton még mindig fogta a kezemet, holott szemmel láthatóan már végzett a számolással. Zavartan néztem a szemébe.

  A professzor egy pillanatig mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát és elengedett, majd visszaült az íróasztalához. Belemártotta lúdtollát a fekete tintába és kiegészítette eddigi jegyzeteit. Amikor végzett, komoran összehúzta a szemét, végül elővett egy új pergament és nekiállt összeírni a főzet alapanyagainak listáját.

  Hangos kopogás hasított a csendbe. Piton keze megdermedt jegyzetelés közben és a tinta szétfolyt a papíron. Mérgesen visszatette a tollat a helyére.

Újra kopogtattak, ezúttal türelmetlenebbül.

- Ehhem, ehhem…- hallatszott kintről.

  A professzorral összenéztünk és egyszerre nyögtünk fel. Önkéntelenül is elmosolyodtam, de Piton szája sarka is leheletnyivel feljebb húzódott és egy pillanat töredékére arca őszinte derűt sugárzott. Mielőtt bármit is mondhatott volna, felpattantam az ágyról, felkaptam a cipőmet, és besurrantam a fürdőbe. A professzor megvárta, míg becsukom az ajtót, majd beengedte hívatlan vendégét.

- Remélem nem zavarok! Egyeztetni szeretném magával az órarendet, mert sajnálatos módon az, amit a múltkor adott, a jelek szerint nem jó- vágott bele azonnal a nő.

- Tényleg? Én pedig azt hittem, hogy Önnek nem okoz majd gondot kideríteni, hogy hol tartózkodom – felelt a professzor cinikusan. – Tessék, az órarendem.

- Köszönöm. Hamarosan találkozunk, professzor és akkor majd elválik, alkalmas-e erre a posztra – mondta Umbridge nyájasan.

- Viszlát! – szűrte Piton fogai közt a betűket, majd irtózatos hangerővel bevágta az ajtót.

  Kidugtam a fejem az ajtón, és amikor meggyőződtem róla, hogy teljesen tiszta a terep – a levegőben szállingózó portól és a földön heverő vakolattól eltekintve- visszaóvakodtam a szobába. Piton professzor még mindig az ajtót nézte és olyan erővel szorította a pálcáját, hogy kifehérlett a kézfeje. Aztán lassan ellazult, körbenézett és intett egyet a pálcájával.

 Pillanatokkal később újra tisztán ragyogott a szoba. Leültem az ágyra és borzongva megdörzsöltem a karomat. Az időközben jéghideggé vált remegő kezemet beszorítottam a combom közé, hogy ne láthassa, de észrevette.

- Nyújtsd ki…-mondta komoran. Fölösleges volt úgy tennem, mintha nem tudnám, miről beszél.

Most már úgyis minden mindegy alapon, sóhajtva kinyújtottam reszkető kezemet. A körmeim lila és a kék színben pompáztak, a bőröm pedig fehéren világított.

- Rossz a keringésed. Menj, sétálj egy órát a parkban! Ne ücsörögj, mozogj! Addig elkészítem az új főzetet. És ha már úgyis arra jársz, szedj egy kosár macskagyökeret is!

- Az is kell a főzethez?

- Többek között igen, de most csak fel akarom tölteni a készletet - mondta és a kezembe nyomott egy kis növénygyűjtő kosarat.

  Mielőtt annyit mondhattam volna, hogy fapapucs, már kinn találtam magam az alagsori folyosón. Mivel már elég hűvös volt odakinn, ezért útközben magamhoz vettem a köpenyemet, majd nekiindultam virágot szedni. Tudtam nagyon jól, hogy a macskagyökér csak ürügy, azért mondta, hogy elfoglaljon valamivel. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogja leellenőrizni majd a munkám gyümölcsét.

  Már úgy egy fél órája hajlonghattam a hideg szélben, amikor egyszer csak valaki hátulról elkapott, eltakarta a szemem, és … megcsikizett.

- Marcell…! – sóhajtottam fel halkan.

- Tudom, tudom! Még mindig nem vagy csiklandós! – elvette a kezét és szembe állt velem.

- Akkor meg miért próbálkozol állandóan? – vallattam kissé ingerülten.

Felelet helyett csak lehajtotta a fejét és lábával rugdosni kezdte a lábszárig érő füvet.

Sajnáltam a srácot, hisz tudtam, gyakorlatilag én voltam az egyetlen barátja a Roxfortban.

Lassan kieresztettem a levegőt és lehiggadtam.

- Marcell, miért nem… - de itt megakadtam. Mivel biztathattam volna? Egyáltalán, volt értelme sokadjára újra elmondani azt, amiről nem hajlandó tudomást venni?

Így becsuktam a szám és folytattam a növénygyűjtést, miközben Marcell úgy követett, mint az árnyékom.

  Mire megtelt a kosár, annyira megfeledkeztem a mögöttem settenkedő fiúról, hogy amikor hirtelen előttem termett a semmiből, ijedtemben majdnem megátkoztam.

  Mérgesen, amiért állandóan követett, de eszébe sem jutott megkérdezni, hogy segíthet-e, sarkon fordultam és elindultam a kastély felé.

Természetesen azonnal utánam jött.

- Hova mész?

- Leadom ezeket Piton professzornak – préseltem ki magamból. Éreztem, ha nem tűnhetek el hamarosan a közeléből, robbanni fogok. Felgyorsítottam a lépteimet és magam mögött hagytam Marcell-t.

 Mire beértem a Roxfort erős falai közé, az őszi szél kicsípte az arcomat, és az ujjaim teljesen elgémberedtek.

  Amikor visszatértem az alagsorba és sóhajtva becsuktam az ajtót mögöttem, borzongva meredtem a hideg kandallóra. Piton professzor elértette a célzást és egy pálcasuhintással felszította a tüzet.

- Köszönöm- mondtam, mire felhúzta az egyik szemöldökét. Vacogva tartottam kezem a tűz felé, ám egy idő után már nem a hideg miatt reszkettem.

- Fél óra múlva elkészül, addig javaslom, pihenj le – szólalt meg a hátam mögött, de olyan közelről, hogy éreztem arcomon, forró leheletét. A mellkasa hozzáért a hátamhoz és abban a pillanatban nem vágytam semmi másra, csak hogy közelebb érezhessem magamhoz.

  Hallottam, hogy szaggatottan lélegzik és kezével egy pillanatra megérintette a derekamat, de mintha csak ekkor tudatosult volna benne, hogy mit művel, hátrébb lépett.

  A tudatomat fátyolként beborító vágytól, kábán megfordultam és belenéztem fekete szemébe. Az arca kifürkészhetetlen volt, de a tekintete szenvedélyesen fürkészett engem.

  És ahogy ezeket a mélyen ülő, sötét szemeket néztem, megvilágosodásként ért a felismerés, hogy valami olyasmi kezdődött el köztünk, aminek nem volna szabad megtörténnie. Valami, ami mindkettőnket mélyen érintett és felzaklatott. Valami csodálatos dolog.

Zavartan lesütöttem a szemem és szó nélkül távoztam.

Képtelen voltam gondolkodni. Csak érezni tudtam. Élőhalottként csoszogtam végig a folyosón, míg a klubhelyiségünkbe érve, le nem rogytam az első utamba akadó fotelba.

  Miután kifújtam magam és megszűnt a lábam remegése, elballagtam a hálóterembe, majd úgy ahogy voltam, ruhástul összegömbölyödtem a takaró alatt. Lassan elernyedtek az izmaim, majd utolért a fáradság és mosolyogva átadtam magam a mindent elborító sötétségnek…

 Mélyen, álmatlanul aludtam és nem akartam felébredni. De a távolból, mintha egy hang szólított volna. Ismerős hang volt. Mély, bársonyos, mindig határozott és gyakran gúnyos.

- …és nem érek rá egész nap! –ismertem fel a professzor hangját. Lassan kinyitottam a szemem és megpillantottam közvetlenül magam mellett, az ágyamon ülve, egy kis üveggel a kezében.

- Végre nem álmodtam semmit! Muszáj volt felkeltenie? – fakadtam ki. – Mennyi ideig aludtam?

- Amióta kiléptél a szobámból két óra telt el. Gondolom, erre szükséged van, nem? – mutatatta fel az üveget. Felkönyököltem, de abban a pillanatban vissza is hanyatlottam a párnára, mert elsötétült előttem a világ.

- Jaj, de szar… - szakadt fel belőlem, miközben mélyeket lélegezve küszködtem az egyre erősödő hányingerrel és szédüléssel. Tetőtől talpig elöntött a verejték és éreztem, hogy nem tudom elfojtani a heves rosszullétet. Kinyitottam a szemem, lerúgtam a takarót magamról és Pitont félretolva, kirohantam a mosdóba. Miután viszont láttam a reggelimet, valamelyest megkönnyebbülve, de annál inkább remegő végtagokkal, rendbe tettem magam és visszamentem a hálóba. A professzor felállt az ágyról és én hálásan visszabújtam a meleg takaró alá.

- Ideérhetett volna egy kicsit hamarabb is, azzal az izével – mutattam kezében a főzetre.

- Ideértem – hangzott a rövid felelet.

Ekkor értettem meg a szavait. Szinte végig itt ült mellettem, miközben én aludtam!

- Miért nem ébresztett fel? – kérdeztem.

Leült vissza az ágyam szélére és figyelmesen nézni kezdett. Beleborzongtam átható tekintetébe, de ez korántsem kellemetlen, sőt nagyon is izgató érzés volt!

Ám felelet helyett felemelte az üveget és átnyújtotta nekem.

Szemmel láthatóan nem kívánt felelni.

- Itt a főzet. Ettől majd fogsz tudni aludni. Reggel és délben egy kiskanálnyit vegyél be, este három kiskanállal. Ne többet! – mondta halkan, nyugodtan.

- Köszönöm.

- Ne feledd, hogy szemmel tartalak. Ez nem játék- figyelmeztetett komolyan, szemében azonban aggodalom tükröződött.

  Soha nem láttam még Őt, ennyire…nyíltnak. Nem bújt el az álarca mögé, hanem megengedte, hogy láthassam azt az oldalát is, amit más nem. Nem a bájitaltan tanárom ült az ágyamon, hanem Perselus Piton, a varázsló, az ember.

- Piton professzor? – törtem meg a csendet.

- Igen? – húzta fel a szemöldökét.

- Miért segít nekem?

- Ezt már egyszer kifejtettem –felelte ingerülten.

- Igen, de… Általában elég jó emberismerő vagyok, és…

- Ne köntörfalazva add elő a mondandód, ha egy mód van rá! Mire akarsz kilyukadni? – szakított félbe és kezeit a párnám mellett megtámasztva, fölém hajolt.

- …ha valaki rájön, hogy…- képtelen voltam folytatni, mert közben még közelebb hajolt hozzám.

- …hogy…? – kérdezte mélyen suttogva alig néhány centire az arcomtól és megcsapott a gyógynövények illata, mely a talárjából áradt. Olyan mélyen nézett a szemembe, mintha csak a lelkemből akarta volna kiolvasni, hogy helyesen cselekszik-e. Minden egyes lélegzetvétellel közelebb és közelebb hajolt a számhoz, de egy másodpercre se vette le rólam a tekintetét. Amikor lehelete szinte már perzselte az ajkamat, lassan lehunyta a szemét és kezével gyengéden végigsimított a nyakamon. Halk nyögés szakadt fel belőlem, amikor ujjaival gyengéden megérintette a bőröm.

  Ekkor kintről sietős léptek kopogását hallottam meg. A professzor egy pillanat alatt felállt az ágyamról, de én kábán fekve maradtam. Ordítani tudtam volna!

- Ehhem, ehhem.

Piton professzor lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt, mielőtt megfordult volna Umbridge felé. Felültem és feszülten vártam a fejleményeket. Az nem lehetett, hogy Umbridge bármit is látott volna, mégis nyugtalan voltam. És nem utolsó sorban a legszívesebben atomjaira átkoztam volna ezt az undok nőszemélyt, amiért mindig a lehető legrosszabbkor bukkan fel.

- Ön itt, professzor? – kérdezte mézes-mázas hangon, de elítélő hangsúllyal.

- Beteg a házam egyik diákja. Segíthetek valamiben? – felelte fagyosan Piton.

- Csak rutin körúton vagyok. Ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e – felelte és közben jelentőségteljesen végignézett rajtunk.

- Mint láthatja, a kisasszony nincs jól. Ettől eltekintve minden rendben van itt – mondta a professzor olyan hangsúllyal, hogy Umbridge-nek nem maradt más választása, minthogy megforduljon és elhagyja a klubhelyiséget.

  Megkönnyebbülve felnéztem a professzorra, de ő csak a kezembe nyomta az üveget, majd szélsebesen távozott.

  Néztem, forgattam az üvegcsét, ám szemem előtt csak a majdnem megtörtént csók képe lebegett. Hirtelen olyan extázis lett úrrá rajtam, hogy a legszívesebben cigánykerekeket hánytam volna.

És ekkor, mint egy villám, belém hasított egy újabb felismerés. Ez után sóvárogtam! Ezért voltam magányos. És már azt is tudtam, hogy sikerülni fog örökre megszabadulnom a drogtól.

Ezzel a tudattal dőltem vissza az ágyba és adtam át magam az álmaimnak, melyeknek ezúttal semmi közük sem volt a rémálmokhoz…

Este a szobatársaim érkezésére ébredtem fel. Szonja lehuppant az ágyam végébe és kipirult arccal beszámolt a jelentősebb eseményekről, majd megkérdezte, hogy mivel töltöttem a napomat.

- Végre kialudtam magam! – feleltem őszintén.

- Jobban is nézel ki, mint reggel – állapította meg Fatime.

- Na, menjünk vacsorázni, mert farkaséhes vagyok – jelentettem ki.

  A Nagyteremben hangos beszélgetés hallatszott minden irányból. Többen a frissen vásárolt holmijukat mutogatták egymásnak és élménybeszámolókat cseréltek. Kivételesen nem bántam, hogy nem mentem velük.

Szórakozottan hallgattam a történeteiket és csendben falatoztam.

  Néha lopva a tanári asztal felé pillantottam, de Piton professzor egyszer sem nézett a Mardekár asztala felé. Umbridge annál inkább. Egyszer követte a tekintetem és ő is Pitonra nézett, majd megint rám, aztán összeszűkült szemmel elővette a jegyzetfüzetét és beleírt valamit.

  Egy egész gleccser csúszott végig a gerincemen. Megértettem, hogy nem kockáztathatok többet, és kínok kínjával megálltam, hogy a tanárok felé pillogjak. A vacsora végeztével még csak véletlen se néztem a távozó tanárok után.

Életemben először éreztem egyszerre édes örömöt és keserű szorongást a szívemben…

  Másnap hétfőn Flitwick óráján annyira elbambultam, hogy óra végén Szonjának kellett megráznia, mert már csak mi voltunk a teremben. A jóslástant meg végig álmodozással töltöttem. Épp az eddigi anyagot ismételtük, most épp a teafű olvasást. Trelawney odalépett az asztalunkhoz, de amikor látta, hogy módosult tudatállapotban leledztem, azt hitte, hogy épp látomásom volt és Szonját kérdezte meg, hogy mit lát a csészémben. Szonja forgatta egy ideig a kezében, majd azt mondta, hogy ő egy fekete alakot lát benne.

  Erre már én is felkaptam a fejemet. Trelawney kíváncsian vette ki Szonja kezéből a csészét és megfordította.

- Nagyon ügyes vagy Szonja! A Szerető. Kedvesem, - mosolygott rám anyaian – ez bizony sejtelmes, különös férfira utal az életedben. Nagy hatással lesz rád és megváltoztathatja az életedet is! –áradozott átszellemülten, az osztály meg közben hangosan nevetett. – A Szerető, gyermekem,… nos, azt hiszem,… magáért beszél…- fejezte be zavartan.

- Őő…ez jó hír- mondtam és még mosolyognom is sikerült hozzá.

- Ezért a kiváló megoldásért öt ponttal jutalmazom a Mardekárt!

Ezek után alig bírtam leállítani Szonját, aki meg volt róla győződve, hogy valamit elhallgatok előle. Persze igaza volt, de mégsem számolhattam be neki Pitonról. Még nem.

  Aztán már el is jött a dupla bájitaltan ideje, és azon kaptam magam, hogy az első sorban, a helyemen ülök Piton professzor tantermében. Mikor meghallottuk léptei visszhangját a folyosón, síri csend borult az osztályra. A professzor most is sietve haladt el a padok mellett, majd egyenest a táblához lépett, rákoppintott a pálcájával, mire megjelent rajta a mai főzet receptje.

- Mielőtt nekifognátok, álljatok fel és vegyétek magatokhoz a könyveket! – furcsán összenéztünk a barátnőimmel, majd vártuk a fejleményeket.

- Az osztály kritikán alul teljesít, ezért átültetlek titeket! – mondta, majd időt nem vesztegetve, villámgyorsan, sorra az új helyünkre vezényelt. Szándékosan engem hagyott utoljára és mivel már csak egy hely volt szabadon, hátraballagtam a terem végébe és leültem Szonja mellé.

  Amikor Piton szemébe néztem, rögtön tudtam, hogy nem rosszindulatból döntött így. Ezt alátámasztotta az a tény is, hogy Szonját meghagyta páromnak.

Azt is észrevettem, hogy a professzor szándékosan kerüli a tekintetem. Sóhajtva felálltam és nekiláttam a kellékeket összeválogatni, majd előkészíteni. Piton közben körbejárta a termet, és lassan felém közeledett. Nem néztem fel. Épp kavargattam a főzetet, amikor mellém lépett, felkapott egy gyíkfarkat és beletette a főzetembe. Amikor visszahúzta a kezét, végigsimított az ujja hegyével a kézfejemen.

- Örülnék, ha legközelebb jobban odafigyelnél! A főzeted kis híján használhatatlan lett! – mondta hangosan, majd tovább lépett Szonjához.

  Miután Piton tovább állt, Szonja sokat sejtően elmosolyodott, de nem szólt semmit.

Reméltem, hogy még mindig a teafűolvasáson szórakozik, és nem vette észre az iménti jelenetet. Egy percig se kételkedtem benne, hogy szándékosan ért hozzám. Felnéztem a táblára, de helyette egyenest Piton professzor szemébe néztem.

- Ehhem, ehhem…- hallatszott a hátunk mögül. Felállt a karomon a szőr. – Kérem, folytassa,...mintha itt sem lennék- szólalt meg Umbridge.

- Önt nem lehet nem észrevenni – jegyezte meg fagyosan Piton.

Umbridge rögtön előkapta a jegyzettömbjét, és máris sercegni kezdett a pennája. Nagyon reméltem, hogy mihamarabb elviszi a dögvész, vagy valami hasonlóan csúf kórság ezt a nőt!

Ezek után még csak véletlenül sem pillantottam a bájitaltan tanárunk felé. Időnként összenéztünk Szonjával, de közben csendben dolgoztunk tovább. Pokolian nyomasztó volt a levegő és mindenki lopva Umbridge-et leste a szeme sarkából.

  Ráadásul újra előjött a kézremegés is, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy leküzdjem. Az óra végére már olyan erősen markoltam a fakanalat, hogy nem bírtam elengedni. Óvatosan egyenként lefejtegettem az ujjaimat róla és egyszerűen belemerítettem az üvegcsét az üstbe, ahelyett, hogy a kanállal mertem volna ki. Szkeptikusan emeltem fel a zöldes folyadékot tartalmazó fiolát és kivittem a tanári asztalra. A már ott sorakozó minták legtöbbje, kékes árnyalatú volt. Sóhajtottam, majd letettem a többi közé. Ekkor Ralf lépett mellém kezében egy sűrű barna masszát tartalmazó üveggel.

- Fatime már megint elvonta a figyelmem… - magyarázkodott, mikor meglátta döbbent tekintetemet. Ekkor a barátnője előlépett és letette az asztalra szikrázóan kék mintáját.

- Gyenge kifogás, Ralf! –mosolygott párjára, majd kézen fogva kisétáltak a teremből.

- Ne izgulj, Ly – szólalt meg mellettem Szonja. – Az enyém lila.

- Nem a főzet miatt vagyok ideges – biccentettem fejemmel a még mindig jegyzetelő Umbridge felé.

- Rá se ránts! Pitonra fáj a foga.

- Meg tudnám fojtani egy kanál vízben! – szűrtem a fogaim közt és észre se vettem, hogy Szonja szeme elkerekedik, és a hátam mögé néz.

- Figyelsz te rám? Azt mondtam, hogy egy…

- …igen gyatra minőségű főzetet adtál le! – fejezte be helyettem Piton professzor, aki a jelek szerint már egy ideje a hátam mögött állhatott. Lassan megfordultam.

  Piton szája sarkában egy pillanatra halvány mosoly jelent meg, majd sarkon fordult és elment.

  Szonja egész úton a Nagyteremig ezt mesélte Ralféknak. Így utólag már jót nevettünk mindannyian, de amikor Szonja meglátta a hátam mögött a professzort, igencsak elsápadt.

Én különösen élveztem a helyzetet, mert tudtam, hogy az az alig látható mosoly a megjegyzésemnek szólt, és valószínűleg a professzor is hasonlóan vélekedett.

  Miután bevettem a déli adagomat is, ami most mellesleg málna ízű volt, megszűnt a kézremegésem és a fáradtság is elszállt belőlem. Elismerően néztem a kis üvegre, majd mosolyogva visszadugaszoltam és eltettem a ládámba. Felkaptam a könyveimet és csatlakoztam barátaimhoz a könyvtárban. A leghátsó sarokban ültek, a törzshelyünkön és a könyvek fölött jegyzeteltek.

  A könyvtárban uralkodó csend és a könyvek hamarosan elvonták a figyelmem a professzorról, így teljes erőbedobással tudtam tanulni. Egészen vacsoráig tágítottuk az elménket, majd miután teli hassal visszatértünk a klubhelyiségbe, nekiálltunk egymást kikérdezni. Meglepően pontosak voltak a válaszaim és régen érzett büszkeség töltött el.