4. fejezet

Izzó levegő és hideg zuhany

Három, végtelenül hosszú nap után elfogyott a fiolából a főzet, így szerda este, remegő gyomorral vártam a megfelelő alkalomra, hogy elhagyhassam a klubhelyiséget.

Kilenc óra magasságában elindultam a pincébe. Két napja már csak a Nagyteremben láthattam, és most hogy újra találkozni fogunk – remélhetőleg Umbridge felügyelete nélkül – vadul kalapálni kezdett a szívem.

Bekopogtam a szobája ajtaján. Semmi nem történt. Még egyszer kopogtam. Megint semmi.

Közelebb hajoltam, hogy hallhassam, van-e benn valaki. Ekkor hirtelen feltárult az ajtó.

  Piton haja csurom víz volt, és a lehulló vízcseppek sötét foltokat hagytak fekete ingjén. Fekete nadrágja is vizesnek tűnt helyenként és meztelen talpa körül már kisebb tócsa alakult ki. Mire észhez tértem, már beléptem a kitárt ajtón.

Azonban mielőtt tovább szemlélhettem volna a mellkasára tapadt inget, megfordult és szó nélkül elviharzott a fürdőbe.

Kihasználtam a pillanatnyi szünetet, hogy visszazökkenjek a valóságba és nagyokat lélegeztem.

A professzor két perc múlva újra megjelent, immáron szárazon. Kissé fáradtnak tűnt és észrevettem, hogy a bal lábára kissé sántít. Ekkor láttam meg az ágyára hajított fekete talárját is, mely az ujjánál elszakadt és sok helyütt poros, piszkos volt. De a professzor nem hagyott több időt a nézelődésre.

- Ha lehet, fogd rövidre – mondta szárazon.

Hát, nem épp erre számítottam!

- Elfogyott a főzet. Már az estit se tudtam bevenni – fogtam bele. Piton professzor elhúzta a száját. - Csak töltse meg az üveget, és már itt sem vagyok - mondtam gyorsan.

- A főzet csak három napig tartható el. Nincs több.

Egy pillanat alatt elöntött a víz. Ezzel az új főzettel elég jól átvészeltem az éjszakákat is, de nélküle… Belegondolni is rossz volt. Piton közben odalépett a szekrényéhez és elkezdett matatni benne. Néha, mintha morgott volna valamit, de nem értettem mit. Odalépett az üsthöz és alágyújtott.

- Ne ácsorogj ott, útban leszel – szólt rám.

- Elmenjek? – kérdeztem bizonytalanul.

- Még csak az hiányozna, hogy összeakadj Umbridge-dzsel! Ez eltart egy ideig, addig felőlem le is fekhetsz –mondta, miközben aprította a macskagyökeret, majd hosszú ujjaival morzsolni kezdte a zsályát.

  Tulajdonképpen nem volt sok választásom, így lefeküdtem az ágyára, és figyeltem határozott mozdulatait, fürge ujjait. A professzor nem szólt egy szót se, csak kavargatott, aprított, adagolt. A főzet halkan zubogott én pedig csendben elszunnyadtam.

  Kellemes helyen jártam álmomban, Piton professzorral. De valahányszor közeledtünk egymáshoz, egy csúf varangyos béka ugrott közénk és brekegni kezdett. Aztán a képsor tovaúszott és úgy tűnt, valaki a nevemen szólít. Válaszolni akartam, de a szám nem mozdult. Mintha megemelték volna a fejem és egy ismerős ízű folyadékot öntöttek volna a számba. Ösztönösen lenyeltem, s közben éreztem, hogy visszahúz a sötétség és már képtelen voltam tovább ellenállni neki. Az álmok újra magukkal sodortak.

  Hajnalban fázni kezdtem és összegömbölyödtem. Egyúttal a takarót is jobban magamra húztam, de az visszacsúszott. Megint húztam, és újra visszacsúszott. Végül erősen megmarkoltam, egy határozott mozdulattal magamra rántottam és eltűntettem alatta a fejemet is. Végre kellemes sötétségbe és melegbe burkolózhattam.

  Ekkor valami megmozdult a hátam mögött és egy határozott dörmögő hangot adott ki.

A másodperc tört része alatt ébren voltam és úgy ültem fel, mint akit puskából lőttek ki. Perselus Piton professzor feküdt mellettem.

- Ha már eleget játszottál, adnál nekem is a takaróból? November van.

Úgy meredtem rá, mint aki most lát először embert. Piton válaszra se várva, megrántotta a takarót, minek következtében én maradtam fedetlen, és bár a ruhám rajtam volt, akárcsak Ő rajta, mégis dermesztő hideg volt a pincében. Két választásom volt. Vagy felmegyek a klubhelyiségbe, vagy visszabújok mellé. Kitapogattam a sötétben a takaró szélét, megemeltem és visszacsusszantam alá.

  Ez a kevés idő is elegendő volt arra, hogy ujjaim jégcsapokká változzanak, és önkéntelenül is közelebb húzódtam az egyetlen meleg forrás felé a takaró alatt. Piton még mindig háttal feküdt nekem, és ha nem akartam, hogy kilógjak a takaró alól, egészen hozzá kellett simulnom. Óvatosan letettem a fejem a párnára és beszívtam hajának füstös-fűszeres illatát.

  Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni, de a kezemet egyszerűen nem tudtam hova rakni. Próbáltam a csípőmön, előttem, mögöttem, de sehogy se volt jó.

Ekkor Piton nagyot sóhajtott, megfogta a kezem és úgy helyezte, hogy átöleljem a mellkasát. Az ujjai szinte égették jéghideg bőrömet.

  Közben a szívem olyan vadul dobolt, hogy biztosra vettem, Ő is hallja.

Ahogy fogta a kezem, úgy öntött el egyre jobban a forróság, és megdermedtem, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban felébredek és kiderül, az egész csak egy álom.

  A professzor nyugodtan feküdt. Nem próbált meg jobban közeledni felém. Éreztem a testén átfutó apró rezdüléseket, szabályos légzését. Én már képtelen voltam újra elaludni, így csak hallgattam a kívülről beszűrődő hangokat. A napfelkeltével a szél felerősödött és a kastély halkan sóhajtozott a kezdődő viharral együtt. A folyosóról apró, halk neszek és egy távoli ütemes kopogás szűrődött be: …kipp-kopp, Kipp-Kopp, KIPP-KOPP.

  Perselus Piton az igazak álmát aludta, de közben nem engedte el a kezem. Megmozdultam. Ő azonnal kinyitotta a szemét. Rádöbbentem, hogy léptek zaját hallom. Egyszerre ugrottunk ki az ágyból, de intett, maradjak ott ahol vagyok. Dühösen rángatta gyűrött felöltőjét, és amikor kiment, becsapta maga mögött az ajtót.

A korai látogató szünet nélkül, érezhetően türelmetlenül kopogtatott. Gyanakodva összehúztam a szemöldököm és a fülemet az ajtóra tapasztottam.

- Van fogalma róla, hogy mennyi az idő?! – hallottam Piton indulatos hangját.

- Önnek is jó reggelt, professzor – csendült fel Umbridge mézes-mázas hangja.

A gyomrom egy pillanat alatt összeugrott és a szobában uralkodó hideg ellenére leizzadtam.

- Mit akar már megint?

- Nos, bizonyára tudja, hogy…

Ekkor hirtelen csend lett. Csupán valami furcsa ropogás-féle hallatszott, majd Dumbledore szórakozott hangon jó reggelt kívánt.

- Elnézést a korai zavarásért, de sürgősen beszélnem kell a főinspektor asszonnyal.

Szinte láttam magam előtt, ahogy Umbridge penge vékonyra préseli száját.

- Azonnal jövök, amint itt végeztem.

- Most – felelte Dumbledore ellentmondást nem tűrő hangon.

  Újabb idegtépő szünet után meghallottam a boszorkány távolodó lépteit, majd egy hangos dörrenéssel bevágódott az ajtó. Persze sejtettem, hogy erre Piton is rásegített.

  Újra felcsendült a különös ropogás és ekkor jöttem rá, hogy Dumbledore a kandallóból beszélt hozzájuk és most „távozott”.

  Habozva nyomtam le a kilincset, majd beléptem a szobába. Zavartan néztem a professzorra. Az arca merev volt és elgondolkozva nézte Dumbledore fejének hűlt helyét. Lassan megmozdult és odalépett az asztalához. Amikor felém fordult, kezében ott volt az újabb adag főzet.

- Most menj vissza a klubhelységbe – mondta csendesen és átnyújtotta nekem az üveget.

Szótlanul bólintottam és kiléptem a folyosóra. Amikor az ajtóból visszanéztem, már becsukta maga mögött a háló ajtaját.

Tudtam, hogy ebből komoly baj lehet, pláne, ha Umbridge ennyire kitartó. Mielőtt elindultam volna a folyosón, hálát adtam Merlinnek és Dumbledore-nak.

 A szobatársaim még mélyen aludtak, amikor hangtalanul beosontam a terembe és bebújtam az ágyamba. Gondolataim egyre csak Perselus Pitonon jártak és nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek.

Amint behunytam a szemem, megjelent előttem a kép, ahogy vizes hajjal ajtót nyitott, majd amikor felébredtem mellette. A szívem újra hevesen verni kezdett.

Benyúltam a párnám alá, majd előhúztam az üveget és magamhoz szorítottam.

Életemben először tudtam, milyen a tökéletes boldogság…

  Amióta azt a bizonyos éjszakát a professzornál töltöttem, és a reggeli ébresztő előtt visszasurrantam a hálóterembe, nem volt alkalmam négyszemközt beszélni a professzorral. A legutóbbi dupla bájitaltan óra végén magához hívott és átadta az újabb adag főzetet, de nem szólt semmit és nem nézett a szemembe se. A Nagyteremben is kerülte a tekintetemet, de még az órákon is távol maradt környékemtől. Nem értettem miért ez a nagy változás, de egyelőre vártam, és reménykedtem.

  Eltökéltem magamban, hogy ma úgy intézem, hogy ne legyen alkalma odaadni a főzetet, így este megint lemehetek hozzá. Muszáj volt beszélnem vele. Majd megőrültem, hogy nem nézett rám. Fájt minden egyes pillanat, amikor nem lehettem a közelében.

  Valami történhetett, különben nem viselkedne így, abban biztos voltam. De mi?

Pár nap múlva Karácsony, a diákok nagy része elutazik, többek között Szonjáék is, csak én maradok, meg néhányan a többi házból.

Vajon Piton is itt marad?

  A pénteki bájitaltanóra után, olyan sebesen kapkodtam össze a cuccaimat, ahogy csak bírtam, Piton mégis megelőzött.

- Miss La Una! – hangzott fel mély hangja.

 Csalódottan mentem ki az asztalához, de meglepetésemre, nem volt nála üvegcse.

- Holnap reggel nyolc órakor várlak az irodámban – mondta, hogy csak én hallhattam.

- De... -akartam közbeszólni, ám a professzor összehúzta a szemöldökét és belém fojtotta a szót.

- Holnap nyolckor az irodámban! – és úgy nézett rám, hogy jobbnak láttam elmenni.

Mikor kiértem a teremből, nagyot sóhajtva nekidőltem a folyosó falának.

- Na, mi volt? – kérdezte Szonja egy perccel később, útban a klubhelyiség felé.

- Holnap reggel le kell mennem a dolgozószobájába –feleltem közömbösen, pedig belülről ujjongtam. Holnap reggel majdnem mindenki elutazik a Roxfortból, de ezek szerint a professzor itt marad!

- Nem mondod komolyan, hogy ünnepek alatt is büntetőznöd kell? – háborodott fel Fatime.

- Nem mondta, hogy büntetőfeladatok kapok. Nem mondott semmit- és ez meg is felelt a valóságnak. Örültem, hogy végre nem kellett hazudnom nekik.

  A nap hátralévő részében figyeltem, ahogy a szobatársaim csomagoltak és a Karácsonyt tervezgették. Az egész Mardekár olyan volt, mint egy felbolydult, nyüzsgő méhkas. Egyedül én ücsörögtem szórakozottan magam elé bambulva a Klubhelyiség kényelmes foteljában.

Már korábban megírtam a szüleimnek, hogy sokat kell tanulnom a vizsgákra, és ezért idén itt maradok. Valójában a főzet miatt kellett itt töltenem a Karácsonyt.

  Szerencsére még maradt annyi az üvegben, hogy estére is jutott, de ennek ellenére mégis nyugtalanul forgolódtam egész éjszaka és reggelre teljesen összegyűrtem az ágyneműmet.

  Reggeli után elkísértem a társaimat a kapuig, ahol már többen várakoztak és majdnem felkiáltottam örömömben, amikor megláttam, hogy Umbridge is ott ácsorog egy rózsaszín bőrönddel a kezében.

Szebbnek nem is ígérkezhetett ez a nap!

  A „Double trouble” * dallamát dudorászva tettem meg az utat a pincéig. Épp felemeltem a kezem, hogy kopogtassak, amikor Piton hirtelen kinyitotta az ajtót, elkapta a csuklómat és berántott a szobába. A lábával visszarúgta az ajtót a helyére és még mielőtt kattant volna a zár, szorosan magához húzott, majd ostromszerűen megcsókolt.

Fulladozva viszonoztam mohó csókját és megszűnt körülöttem létezni a világ. Csak én voltam és Perselus!

  Kezével sürgetően keresni kezdte a talárom alá vezető utat, majd mikor elfogyott a türelme, egyszerűen letépte rólam. Közben egy pillanatra sem szakadt el a számtól. A következő áldozat a pulóverem, majd a blúzom lett. Immáron felülről anyaszült meztelen voltam és kapkodva vettem a levegőt, már amikor hozzájutottam. A keze egy pillanatra sem állt meg. Fél perccel később már a szoknyám is a földön hevert.

A hideg ellenére szinte lángolt a testem, minden porcikámmal kívántam az érintését, érezni akartam, hogy tudjam, nem álmodok.

  Aztán hirtelen felkapott, odavitt az íróasztalához, melyről egyetlen mozdulattal mindent a földre söpört, és felültetett rá. Felegyenesedett velem szemben, majd egy gyors mozdulattal lehúzta a bugyimat. Mindeközben olyan közel hajolt hozzám, hogy szinte hozzám ért, fokozva ezzel a kínzó vágyat bennem. A látásom teljesen elködösült és már azt sem tudtam, hogy hol van fenn és hol van lenn…

Perselus közben villámgyorsan kigombolta a felöltőjét és az ingjét, majd a háta mögé hajította a ruhadarabokat.

  Közelebb lépett hozzám, végigsimított a combomon, majd szétfeszítette őket és közéjük lépett. Hátra döntött az asztalán és lázasan, fölém hajolva csókolni kezdte a nyakamat, mellemet és a hasamat. Beletúrtam éjfekete hajába és jobbra fordítottam a fejem. Egy kígyót és egy koponyát pillantottam meg a bal karján. Halálfaló!

  Ám ebben a pillanatban az sem tudott volna érdekelni, ha maga a Sötét Úr! Akartam. Végigsimítottam a Sötét Jegyen és felnéztem a férfira. Piton szemében tengernyi fájdalom tükröződött, majd halkan csak annyit mondott:

- Nem vagyok Halálfaló.

Válaszul rámosolyogtam.

  Levette a nadrágját is, és újra fölém hajolt. Belenézett a szemembe, mintha csak azt akarná kiolvasni, hogy helyesen cselekszik-e. Hogy megkönnyítsem a dolgát, lábammal átkulcsoltam a derekát, és egész közel húztam magamhoz. Halk nyögés hagyta el egyszerre ajkunkat, amikor összeért a csípőnk. Kétségtelen volt, hogy Ő is legalább annyira kívánt engem, mint én Őt, és még jobban megszorítottam a derekát. Ekkora már nem bírta tovább és nagyot sóhajtva belém hatolt. Életemben nem éreztem magam ilyen közel valakihez, mint ebben a pillanatban.

   Az öreg íróasztal halkan nyöszörgött velünk együtt minden egyes lökésnél. Perselus egyre gyorsabban mozgott, én pedig szorosan átöleltem a nyakát, miközben a vállamat becézte ajkával. Hangosan nyögtem, és amikor elértem a csúcsra Perselus szájával fojtotta el kiáltásomat.

 Szorosan magához ölelt és éreztem, ahogy minden izma megfeszült, majd egy felszabadult kiáltással követett a gyönyörbe.

  Percekig nem tértünk magunkhoz és csak szótlanul néztük egymást. Perselus megsimogatta az arcomat, adott még egy csókot, majd lassan felemelkedett és nekiállt felöltözni. A hideg mostanra átjárta az én testemet is, és libabőrösen keresgéltem a ruháimat. Illetve azt, ami megmaradt belőlük. A professzor felemelte a pálcáját és elmosolyodott.

- Reparo! – és magamra kapkodhattam jobb időket is megélt egyenruhámat.

  Piton professzor épp a talárját igazgatta, amikor kopogtak az ajtón. Intett nekem, hogy üljek a székre, majd nyugodtan odasétált az ajtóhoz és kinyitotta.

Az ajtóban Albus Dumbledore alakja bontakozott ki a folyosót uraló sötétségből.

- Rosszkor jöttem? – nézett körbe a szobában, majd tekintete megakadt a lesöpört asztalon és a földön heverő tárgyakon.

- A kisasszony sajnos elég ügyetlenül végezte el a büntetőfeladatát – magyarázta a professzor. Az igazgató szerencsére nem kérdezősködött tovább, de a szeme elárulta, hogy tisztában van vele, mi történt itt, alig pár perce.

- Beszélhetnénk egy pillanatra, Perselus? – kérdezte az ősz hajú mágus.

- Elmehetsz! – bökött felém a pálcájával Perselus. Ha bizonytalanul is, de felálltam, elköszöntem és becsuktam magam mögött az ajtót. Mikor végre kinn voltam a folyosón, a térdem helyén kocsonya lötyögött és neki kellett dőlnöm az ajtónak, hogy összeszedjem magam.

Akaratlanul is meghallottam a benn zajló beszélgetést.

- Még ünnepnapokon is megbünteted a diákjaidat? Igazán lehetnél egy kicsit elnézőbb, Perselus. Ráadásul a saját házadba tartozik.

- Annál inkább szigorúnak kell lennem! De gondolom, nem ezért van itt – hallatszott Piton professzor fagyos hangja.

- Valóban nem. Harry Potterről van szó.

Hangos sóhajtás hallatszott.

- Mit művelt már megint? – kérdezte a bájitaltan tanár türelmetlenül.

- Semmit, semmit! Csak szeretném, ha foglalkoznál vele.

- Még ha minden nap is korrepetálnám, akkor se hinném, hogy lenne értelme…

- Nem a bájitaltanról beszélek. Azt akarom, hogy okklumenciát tanuljon. Méghozzá a leghozzáértőbb embertől. Őszintén remélem, hogy elvállalod.

- Ha ennyire fontos, el – hangzott el a tömör válasz.

- Helyes. És kérlek, ne felejtsd el, hogy Harry nem James.

- Majd igyekszem fejben tartani – morgott Piton.

Ekkor léptek zaját hallottam, és riadtan elrohantam az ellenkező irányba, ahol még épp időben találtam fedezéket, míg az igazgató elment.

  Miután újra tiszta volt a levegő, visszamentem Piton irodájához, mert eszembe jutott, hogy a főzetemet még mindig nem kaptam meg. Bizonytalanul toporogni kezdtem az ajtaja előtt, ugyanis fogalmam se volt, hogy tegezzem-e, vagy magázzam. Közben majd belegebedtem az érintése utáni vágyba. Végül lassan összeszedtem kevéske önuralmamat és bekopogtam. Válasz nem érkezett ugyan, de az ajtó halkan feltárult.

  Megdöbbenve vettem észre, hogy már a kezében volt az üvegcse, és mielőtt megszólalhattam volna, már át is nyújtotta nekem, majd gúnyosan elmosolyodott.

- Ezt itt ne felejtsd! Nem venném a lelkemre, ha miattam álmatlan éjszakák gyötörnének – mondta ironikusan.

A hidegzuhany után elhebegtem egy „köszönöm”-öt, mire a professzor megint elhúzta a száját és szó nélkül becsukta az orrom előtt az ajtót.

Kavargó fejjel, zaklatott gondolatokkal, nem utolsó sorban iszonyatos csalódottsággal és dühvel a szívemben indultam vissza a klubhelyiségbe.

Éreztem, hogy komoly lelki válság fenyeget.

 Már semmit sem értettem, de legfőképp a saját érzéseimet.

Az egyik pillanatban megőrültem Pitonért, a másik pillanatban meg legszívesebben alaposan megátkoztam volna a megalázó megjegyzései és kijelentései miatt. Az utolsó mondata még most is ott cikázott az agytekervényeim között és nem hagyott nyugodni.

Volt egy olyan sejtésem, hogy nem véletlenül fogalmazott ilyen kétértelműen, s egyáltalán nem tudtam rajta kiigazodni. Nem akartam elhinni, hogy közömbös vagyok a számára. Azok után, ahogy most reggel csókolt és a magáévá tett, már nem.

Mégis… Olyan hűvösen és lenézően viselkedett velem utána. Vagy lehet, hogy csak egyszerűen kihasználta kiszolgáltatott helyzetemet, visszaélve az érzelmeimmel?

*( HP3-ból a kórusdal)