5. fejezet

Kis karácsony, nagy karácsony

Karácsony estéjére már kész idegroncs lettem. A professzort az elmúlt két napban csak az étkezéseknél láttam, és akkor is keresztül nézett rajtam. Görcsbe rándult a gyomrom, valahányszor eszembe jutott az a bizonyos reggel.

Őrjítő volt az is, hogy nem beszélhettem senkivel sem erről. Úgy vergődtem, mint hal a horog végén. És úgy is éreztem magam.

  Életemben nem éreztem még magam olyan nyomorultul és egyedül, mint az elmúlt napokban. Felvettem a dísztalárom és kinyitottam a ládámat. A pipa még mindig ott hevert a ruhák alatt. Megpörgettem ujjaim közt a kis fából készült remekművet, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, előkotortam egy kisebb üres dobozt és bele tettem. Lecsempésztem egy szalagot a barátnőmtől kapott dobozról és átkötöttem vele.

  Elégedetten zsebre vágtam, felkaptam ébenfa pálcámat és lementem a Nagyterembe.

A tanárok igencsak kitettek magukért, hogy meghitt hangulatot teremtsenek. Még a padlót is beborította a mennyezetből hulló varázshó, de a kint uralkodó csípős hideget szerencsére már nem utánozták. Lassan átvágtam a termen és miközben a Mardekár asztalához igyekeztem, magamban keserűen megállapítottam, hogy a Hugrabug és a Hollóhát asztalánál négyen, a Griffendélnél hárman foglaltak helyet. Csak én ültem egyedül. Igyekeztem tudomást se venni a többiekről, de amikor a Griffendélesek hangosan nevetni kezdtek, hátat fordítottam nekik.

Pár perc múlva megérkeztek a tanárok is, és Dumbledore felszólított minden diákot, hogy üljön a tanári asztalhoz. (Na, ne!) Egy suhintással székeket varázsolt, majd kedvesen, biztatóan ránk mosolygott. A Griffendélesek azonnal megugrottak és igyekeztek a lehető legmesszebb leülni a bájitaltan tanártól, de a másik két ház tanulói is egyetértettek ezzel a stratégiával.

  Én választhattam, hogy vagy Sybill Trelawney-val szemben foglalok helyet, vagy Piton professzornál ülök le.

  Sóhajtottam, majd eltökélten megindultam a tanári asztal felé.

- Boldog karácsonyt, professzor úr! – mondtam és leraktam elé az asztalra az ajándékot. Olyan megrökönyödéssel szemlélte a kis szürke dobozt, mintha legalábbis egy rózsaszín plüssmackóval kellett volna szembe néznie. Kihúztam a széket, és leültem vele szembe. Az asztal hamarosan rogyásig megtelt válogatott karácsonyi finomságokkal, de annyira ideges voltam, hogy a gyomrom borsónyira zsugorodott és alig bírtam pár falatot leerőltetni a torkomon.

  A professzor némán fogyasztotta a vacsoráját, alig-alig nézett fel a tányérjából.

Dumbledore Trelawney-vel beszélgetett, de néha leplezetlen mosollyal nézett a velem szemben falatozó férfira.

- A „Miss Etiópia” címre pályázol? – szólalt meg váratlanul Piton, közelebb hajolva hozzám, hogy más ne hallhassa. Majdnem megfulladtam a cigányútra tévedt krumplitól. Amikor már újra szabadon tudtam lélegezni, körbenéztem, hogy kihez beszél, majd rájöttem: a címzett én vagyok.

- Tessék? – hitetlenkedtem. Piton elfintorodott, majd villájával a tányérom felé bökött.

- Egyél rendesen – utasított fojtott hangon.

- Hogyan?! Ennék én, ha tudnék…– suttogtam felháborodva és éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik.

- Mi akadályoz meg benne…? – kérdezte, majd hosszú ujjai közé csippentette a poharát és komótosan kortyolgatott a vörösborából.

- Biztosra veszem, hogy Ön is tudja az okát, Tanár Úr! – feleltem fojtott hangon. A professzor összehúzta a szemét, de a szája szegletében aprócska kis mosoly bujkált. Láthatóan jól szórakozott rajtam.

  Elővettem a zsebemből az üres üvegcsét és letettem magam elé az asztalra, majd a professzorra néztem. Erre ő is benyúlt a talárjába és válaszul maga elé rakott egy teli üveget és közben gúnyosan elhúzta a száját.

  Abban a pillanatban ölni tudtam volna! De higgadt maradtam és viszonoztam a gúnyos mosolyt, majd egy laza csuklómozdulattal, észrevétlenül odacsúsztattam a férfi elé az üres üveget. Piton elismerően felhúzta az egyik szemöldökét, felemelte a kezét, és mire újra pislantottam egyet, a teli üveg már az én térfelemen volt. Meglepetésemben majdnem felugrottam a székről. A professzor megengedett magának egy „van még mit tanulnod” mosolyt, majd magához vette az ajándékot és az üres üveget. Mindkettőt elsüllyesztette talárja rejtett zsebébe és fel akart állni az asztaltól, de Dumbledore igazgató két másodperccel megelőzte őt.

  Piton professzor gyanakodva nézett az igazgató irányába, aki olybá festett, mint aki be akar jelenteni valamit, és visszaereszkedett a székre.

- Kedves kollégák és diákok! – fogott bele. Rossz előérzetem támadt.

- Előszöris szeretnék mindenkinek boldog, békés karácsonyt kívánni! Ám nehéz idők várnak még ránk és most nagyobb szükségünk van az összetartásra, mint eddig bármikor. Ezért arra gondoltam, hogy ma este ünnepeljünk egy kicsit együtt, hogy senki se legyen egyedül ezen a szép napon.

  Piton professzor olyan arcot vágott, mint egy bérgyilkos, aki két sarlóért még a saját anyjával is végezne.

  Dumbledore tapsolt egyet, mire eltűnt az asztalokról a vacsora maradéka és helyette ínycsiklandozó sütemények kínálták magukat. Megint tapsolt és eltűntek a diákok asztalai a padokkal együtt, hogy helyet adjanak a táncolni vágyóknak. Merthogy kellemes zene csendült fel és Dumbledore Trelawney-vel az oldalán már el is indult a táncparkett felé.

- Miután a férfiak többségben vannak, hölgyválasz van! – szólt még vissza félúton, hátra se nézve. Pedig ha visszanéz, lehet hogy azt hitte volna, hogy mindenki kővé dermedt.

Iskolatársaim is kényelmetlenül feszengtek, Bimba professzorról nem is beszélve. Végül egy Hugrabugos szemüveges lány törte meg a varázst, amikor felállt és felkérte az egyik szőke Griffendéles fiút. Aztán Bimba professzor sétált oda a pöttöm Flitwickhez, majd elvonultak táncolni. A két Hollóhátas lány a saját házukból választott, és a többiek is hamar elkeltek.

  Én voltam az egyetlen, aki még nem választott. Az agyam lázasan dolgozott. Választhattam Hagrid, Binns professzor, Mr. Frics és Piton professzor között. Hagridot ki nem állhattam, ráadásul iszonyat esetlen volt, Binns-t meg se tudtam fogni, Mr. Frics pedig egy az egyben gyomorforgató jelenség volt. Maradt Piton. Vele csak az az egy aprócska gondom volt, hogy félő volt, amint hozzám ér, meghalok a gyönyörtől. Erősnek kellett lennem.

  Piton professzor tekintete egy pillanatra sem enyhült, de most nem tudott vele elijeszteni. Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben! Felálltam és szó nélkül felé nyújtottam a kezem. Most nálam volt a hatalom, mellyel Dumbledore az imént felruházott, így a professzor kénytelen-kelletlen, változatosabbnál változatosabb fintorokat vágva feltápászkodott, és megkerülte az asztalt. Mindvégig olyan arcot vágott, mint akit a saját kivégzésére visznek.

  Elértük a parkettet és megálltunk egymással szemben. A szívem úgy dobogott, mint száz elefánté és kezdett elszállni lábamból az erő. A professzor ezzel szemben kihúzta magát, határozottan elém lépett, megfogta az egyik kezemet, a másikkal megragadta a derekamat, mélyen a szemembe nézett és mire észbe kaptam már mi is táncoltunk.

  Soha nem gondoltam volna, hogy tud táncolni, de azt meg pláne nem, hogy úgy, mint egy félisten! Szédületes figurákat adtunk elő, ami teljes mértékben az ő érdeme volt, hisz úgy pörgetett-forgatott, ahogy nem szégyellte.

  Elmélyedtünk egymás szemében és észre se vettük, hogy a többiek körbeálltak minket és figyelik a mozgásunkat.  Csak amikor a zene végleg elhalt és valamennyien tapsolni kezdtek, zökkentem vissza a valóságba. Olyan gyorsan léptünk egymástól hátra, mint akit kígyó mart.

A professzor röviden váltott pár szót az igazgatóval, majd köszönés nélkül sebesen távozott.

Néhányan követték Piton példáját, és visszavonultak, azon kevesek akik maradtak, újra beálltak táncolni.

Számomra is véget ért a mai este és feltűnés nélkül kioldalaztam a teremből.

Három nappal később az ágyamon feküdtem és elgondolkodva forgattam ujjaim közt az üres üvegcsét. Lemenni Pitonhoz, vagy nem lemenni? Ez volt itt a kérdés. Gyorsan előkaptam az ujjaimat és megszámoltam hány napja iszom már a főzetet. Nem egészen két hónapja, hogy hetente kétszer megkapom az adagomat a professzortól.

  Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, többet nem megyek le hozzá, hacsak nem órát tart.

Elegem volt a kiszolgáltatottságból, Pitonból és a főzeteiből. Gyűlöltem, amiért játszik velem és gyűlöltem magamat is a gyengeségem miatt.

Itt volt az ideje, hogy talpra álljak, hisz itt volt a nyakamon a RAVASZ is. Elűztem hát gondolataimból Perselus Pitont a főzetével együtt. Felemeltem a kis üvegcsét és dühösen a falhoz vágtam.

Felkeltem az ágyból, felkaptam a könyveimet és lementem a Nagyterembe reggelizni. Ledobtam a könyveket az asztalra és azonnal nekiláttam a tükörtojásnak. Még véletlenül se néztem a tanári asztal felé, de a tarkómban éreztem, ahogy nézett. Eszembe jutott Seneca egyik mondása, miszerint: „a legnagyobb hatalom, önmagunknak parancsolni”. Könnyebb mondani, mint megvalósítani, de erős maradtam.

  Kinyitottam, s olvasni kezdtem A mágia történelme című könyvet, hogy eltereljem a figyelmemet. A tervem szerencsére bevált, és teli gyomorral, teljes lelki nyugalomban álltam fel, majd mentem át a könyvtárba.

  A terem üresen tátongott, amiért most különösen hálás voltam. Lezuttyantam az első utamba akadó asztalhoz, elővettem a könyveimet, és nekiláttam a jegyzeteléshez.

Észre se vettem, hogy szalad az idő és igencsak meglepődtem, mikor a nagyóra delet kongatott. Sóhajtva becsuktam a könyvem és összepakoltam, amikor a hátam mögül árnyék vetődött az asztallapra. A sziluett kétség kívül a bájitaltan tanáromhoz tartozott és ekkor megéreztem a talárjából áradó jellegzetes illatot is. Behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és mire újra kinyitottam, már újra tudtam tisztán gondolkozni. Higgadtan felálltam, majd lassan megfordultam. Nem volt ott senki.

  Zavartan körbefordultam, de a teremben rajtam kívül senki sem tartózkodott. A levegőben azonban még éreztem az illatát. Mit jelentsen ez? És megint azon kaptam magam, hogy Perselus Pitonon töprengek. Ordítani tudtam volna.

Visszatértem a Klubhelyiségbe, ledobtam a könyveket az asztalra, majd folytattam a tanulást. A gyomrom közben egyre hangosabban korgott, de eltökéltem, hogy legközelebb csak vacsorára teszem ki a lábam a Mardekár menedékéből.

Mikor már zsongott a fejem a sok olvasástól, bevittem a cuccaimat a hálóba, majd lementem vacsorázni. Az ujjaim már jéghidegek voltak és remegő kézzel emeltem fel a kést, hogy felvágjam a húsomat. Gyorsan ettem, és az elsők között távoztam.

Mikor még zuhanyozás közben is remegett a kezem, kezdtem gyanítani, hogy nem az éhség volt az oka. Legalábbis nem csak az éhség.

Úgy döntöttem, hogy a kézremegést ki lehet bírni és nem foglalkoztam tovább a témával, hanem elmentem lefeküdni.

Másnap reggelre beláttam, hogy a stratégiám ugyan zseniális, de a kivitelezést nem igazán gondoltam végig. Az ágyneműm csurom vizesen és gyűrötten lógott le az ágy végéről, de a hálóingemből is csavarni lehetett a verejtéket. Jómagam tántorogva indultam el a fürdőbe, hogy a hideg víz segítségével lelket öntsek magamba. Mikor már vacogtak a fogaim, elzártam a csapot. Valószínűsítettem, hogy egy alapos megfázáson kívül, más hasznot nem húztam a tusolásból.

Rajtam most csak a koffein segíthetett. Szédelegve megindultam hát a Nagyterembe.

Leejtettem magam a padra és megtámasztottam a fejem, hogy le ne bukjon. A szokásosnál korábban jöttem és még várni kellett pár emberre, köztük Dumbledore-ra, a Hugrabugosokra és Piton professzorra.

Pár perc elteltével megjelent a professzor a Nagyterem ajtajában és lassan, kimérten elindult a Mardekár asztala fele. Igyekeztem jobban kinyitni a szemem, hogy ne tűnjek álmosnak és kihúztam magam. Piton professzor megállt mellettem, és gúnyosan elhúzta a száját, majd kivett egy teli üveget a talárja alól, de nem adta oda nekem.

- Nem fogod sokáig bírni, de kíváncsi vagyok, mikor jön majd el a pillanat, amikor könyörögni fogsz érte – mondta halkan, miközben közelebb hajolt és eltette a főzetet.

- Remekül vagyok – hazudtam.

- És eszedbe se jusson az a szoba… - sziszegte, majd tovább ment és leült a helyére.

Az egész napom pocsékba ment, ráadásul cefetül éreztem magam. A kezemben remegett a toll és valami megfoghatatlan nyugtalanság tört rám. A fél délutánom arra ment rá, hogy föl-alá rohangásztam, mint pók a falon, azon civakodva magammal, hogy mi tévő legyek. Piton átlátott mindenen. Tudta nagyon jól, hogy milyen végletes érzelmek között vergődöm, ráadásul még rá is tett mindenre egy lapáttal. Szándékosan provokált, én meg amilyen makacs természetű vagyok, a végletekig fogom húzni.

Ebédelni már el sem mentem, mert egyetlen falatot se tudtam volna lenyelni. Vacsorára viszont már hangosan korgott a gyomrom.

Piton professzor most sem szalasztotta el az alkalmat, hogy fokozza az iránta érzett haragomat. Látványosan maga elé helyezte a főzetet és amikor odanéztem, kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét, mire én összeszűkítettem a szemem. Válaszul gúnyosan elmosolyodott.

Az éjszaka első felét azzal töltöttem, hogy az ablakban ülve bámultam a kint tomboló hóvihart.  Bennem is hasonló vihar dúlt és mivel mélyen egyetértettem az elemekkel, felöltöztem, és kiosontam a szabadba.

A kint üvöltő szél egyfolytában tépázta a köpenyemet. Hagytam, hogy a vihar lefújja fejemről a kapucnit és belekapjon hosszú barna hajamba. Hópelyhek lepték be az arcomat, kellemesen lehűtve a bennem forrongó indulatokat. A metszően hideg levegőtől és a fáradtságtól elzsibbadva visszatértem a kastélyba, majd ruhástól az ágyamba zuhantam. Mielőtt a fejem párnát ért volna, már el is aludtam.

  Reggel furcsán tompán éreztem magam. Annak ellenére, hogy még mindig teljesen fel voltam öltözve, vacogtam a paplan alatt. Magamban elátkoztam az összes házimanót, amiért nem végzik rendesen a dolgukat, de amikor felültem az ágyban, észrevettem, hogy a kandallóban élénken lobog a tűz. Kihámoztam magam az agyongyűrt holmikból, és reszketve átöltöztem.

Befontam a hajam és lementem reggelizni.

Benyitottam a terembe, de az teljesen üres volt. Felnéztem a nagy órára és elképedve olvastam le a számlapról a pontos időt. Nem reggel volt, hanem késő délután. Amit én napfelkeltének hittem, az a szürkület volt. Majdnem átaludtam egy napot!

Ekkor léptek hangjára lettem figyelmes és megláttam Dumbledore-t és Piton professzort, amint halkan beszélgetve felém tartanak.

A kezem még mindig a kilincsen volt, így mikor elég közel értek, udvariasan kinyitottam előttük az ajtót. Dumbledore mosolyogva megköszönte, majd hirtelen homlokráncolva közelebb lépett hozzám. Zavartan néztem az idős varázslót, nem értettem, mi látványos van rajtam, de az igazgató nem késlekedett felvilágosítani.

- Nagyon sápadt vagy, jól érzed magad? – kérdezte aggódva. Mindenki tudta Roxfortban, hogy az öreg előtt nincsenek titkok, ezért meg sem kíséreltem hazudni neki.

- Csak egy kicsit fáradt vagyok és fázom – feleltem, mire Dumbledore a homlokomra tette a kezét és motyogott valamit.

- Neked most ágyban a helyed, Lythande. Lázas vagy. Sajnos Poppy is elutazott az ünnepekre, de a házvezető tanárodnál jó kezekben leszel – állította fel a diagnózist és a prognózist. Piton professzor hangos sóhajtással fejezte ki nemtetszését, de az igazgató barátian vállon veregette, majd megfordult és eltűnt a folyosó végén.

- Jól vagyok – mondtam gyorsan és reméltem, hogy ő sem akar koloncnak a nyakába és mihamarabb elinalhatok innen.

- Felülbírálod az igazgató szavát?! – kérdezte szigorúan.

- Nem, de tényleg jól ér…

- Elég legyen! Nem érek rá egész nap itt ácsorogni. Kövess! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

  Szótlanul, magamban fortyogva követtem és már nem is csodálkoztam, hogy a szobájába vitt. Ekkortájt kezdtem el tüsszögni. Piton mérgesen rám nézett.

- Ha nem túl nagy kérés, engem kímélj meg a kórokozóidtól! – mondta, majd a szekrényből elővett egy sötétzöld vászonzsebkendőt, melynek a sarkán kígyó tekergőzött.

- Elnézést… - dünnyögtem a zsepi fedezékében.

- Nos, melyik főzetet kéred előbb?- gúnyolódott megint.

- Egyiket sem – húztam ki magam.

- Hiába acsarkodsz, igazgatói utasításra meg kell, hogy gyógyítsalak.

- Rendben, de a saját szobámban akarok maradni.

- Én sem kívánok ápolósdit játszani. Mindazonáltal majd néha megnézlek. A szokásos főzeted már kész van, az elixírre még várnod kell… - nézett rám gúnyosan mosolyogva, de a szeme őszinte aggodalmat tükrözött.

 Amíg az üstje körül tett-vett, leültem az asztala mellett álló székre. Jobban mondva lerogytam. Piton nagyon igyekezett úgy tenni, mintha teljesen hidegen hagyná a jelenlétem, de mégis… A tekintetünk túl gyakran találkozott. Végül csak elkészült az elixírrel és megkönnyebbülve feltápászkodtam.

Elvettem a felkínált főzetet, majd az ajtóhoz léptem. Ekkor újabb tüsszögési roham kapott el. Egy-egy prüszkölés közben, megpróbáltam beszélni.

- El… - … me … - … he…- … tek? – fejeztem be végül orromat törölgetve. A professzor csak intett a pálcájával, hogy szabad az út kifelé és én egy pillanat alatt kinn voltam a folyosón.

Miután a professzor főzetének hála másnap mind lelkileg, mind fizikailag jelentősen jobban éreztem magam, megújult lelkesedéssel gondoltam arra, hogy másnap Szilveszter napja.

  Ő maga többször is eljött, hogy megnézze, van-e még lázam és amikor kijelentette, hogy holnapra teljesen felépülök, különös csillogás jelent meg a szemében és halványan elmosolyodott. Ezután sarkon fordult, én pedig becsületesen végig feküdtem a délutánt, holott legszívesebben sétáltam volna egy nagyot a frissen hullott hóban.

  Végül úgy döntöttem még egyszer nem eszek az ágyban. A szerencsétlen házimanó, aki eddig gondoskodott rólam, teljesen belebetegedett, hogy én felgyógyultam és már nincs rá szükségem. Csak akkor volt hajlandó végre békén hagyni, amikor megfenyegettem, hogy, ruhát adok neki.

Felöltöztem és a vacsorát már a Nagyteremben fogyasztottam el. Dumbledore szemmel láthatóan örült neki, hogy jobb színben lát, majd odafordult Pitonhoz és mondott neki valamit, mire a professzor komolyan hallgatott és néha lassan, egyetértően bólintott.

  Mégse ártott volna egy Weasley-féle telefület vennem.

Vacsora után a professzor szótlanul felkísért a hálóba, bevetette velem a főzeteket. Egyszer sem adta jelét annak, hogy történt volna valami köztünk. Mikor végre magamra maradtam, megkönnyebbülve bújtam ágyba. Nem kellett sokáig várnom, hogy az álmok magukkal ragadjanak.

Különös, sötét, de mégis csábító álmok voltak ezek. Én pedig élvezettel merültem el bennük…