7. fejezet

A Szerető

  Épp kiléptem a folyosóra, amikor kivágódott az egyik alagsori ajtó és Trelawney pördült ki rajta. Dumbledore sietve utána kapott, még idejében, hogy a jócskán becsípett jóslástan tanárnőt elkapja útban a padló felé.

 Kíváncsian bekukucskáltam, de az igazgató az ajtó és közém állt. Az lassan, nyikorogva becsukódott mögötte. Vadabbnál vadabb képek röppentek fel lelki szemeim előtt arról, hogy mi folyhat odabenn, de egyik se tűnt túl valószínűnek.

  Trelawney hangosan felkacagott, megköszönte a segítő kezet és rám meresztette több dioptriás szemét. Párszor nagyokat pislogott, mint aki nem biztos abban, amit lát és egyszeriben felderült az arca.

- Megtaláltad, igaz? Találkoztál a szeretővel? – kérdezte tőlem.

- Hát, az a helyzet… - próbáltam húzni az időt, de felemelte a kezét és drámai mozdulattal megálljt parancsolt.

- Tisztán látom, gyermekem! – erősködött tovább.

Dumbledore érdeklődve figyelte a jelenetet, de ekkor úgy ítélte meg, hogy itt az ideje beavatkozni. Karon fogta a tántorgó nőt és mosolyogva elvezette a lépcső felé. Ám mielőtt elindulhattak volna felfelé, az igazgató hátranézett és sokat sejtően elmosolyodott. Dermedten bámultam hűlt helyét a folyosón és nem tudtam, hogy mire véljem Dumbledore viselkedését.

Tudja.

De ha tudja, miért mosolygott?

Az nem lehet, hogy helyesli…

Vagy mégis?

Merlinnek hála, senki mással sem futottam össze, és az izgalomtól kipirulva, bekopogtam Perselus ajtaján.

A professzor meglepően hamar ajtót nyitott

- Találkoztam az igazgatóval és Trelawney tanárnővel idelenn –mondtam halkan.

Piton felhúzta az egyik szemöldökét és amikor megszólalt, hangja türelmetlenül csengett.

- Történt valami?

- Mi az, hogy! A múltkor a barátnőm megfejtette órán a teáscsészémet. A szerető volt benne. A tanárnő pedig kifejtette az egész osztály előtt a jelentését - itt megakadt bennem a szó.

- Ami…? – húzta fel a szemöldökét.

- Most komolyan magyarázzam el? De nem ez a lényeg! A tanárnő eléggé, hmm, be volt csípve és miközben az igazgató támogatta, lelkesen bizonygatni kezdte, hogy találkoztam „vele”- hadartam el egy szuszra. Piton szemöldöke még feljebb szökkent, de aztán ismét megkeményedtek a vonásai, majd higgadtan odalépett az ajtóhoz, kinyitotta és intett, hogy kövessem a folyosóra.

- Dumbledore miatt ne aggódj. Trelawney sokszor beszél félre, főleg, ha nem józan. Most pedig várj itt öt percet, majd gyere a Szükség Szobájába.

 Mielőtt bármit is mondhattam volna, sarkon fordult és öles léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. Kíváncsian töprengtem, vajon mi vár majd rám odafenn, de aztán arra jutottam, hogy hagyom magam meglepni. Mert kétségem se volt afelől, hogy Piton a maga módján kedveskedni próbál nekem.

Az idegeim nagy része komolyan megsínylette ezt az öt percet, épp hogy csak nem rágtam le a körmeimet. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy valaki figyel. Bíztam benne, hogy ez csak paranoia.

Mikor végre letelt az öt perc, úgy nekilódultam a lépcsőnek, hogy az első fokon majdnem elvágódtam. Teljesen megfeledkeztem a hosszú ruháról. Bosszankodva felkaptam az elejét és kettesével vettem a lépcsőfokokat. Mire felértem, alig kaptam levegőt, ezért lelassítottam és komótosan folytattam az utam. A szobából halk zene szűrődött ki. Egyik kezemmel lassan kitártam az ajtót, a másikkal pedig megkapaszkodtam az ajtófélfában. Nem voltam felkészülve az elém táruló látványra. Belülről úgy festett, mint egy kisebb fajta bálterem. A lobogó fáklyák vadul táncoltatták a falak mentén sorakozó székek és kanapék árnyékát, azt a hatást keltve, mintha valóban mozognának. Szédülve kapkodtam tekintetem a pazar berendezés és a professzor látványa között. Végigsimítottam a ruhámon és beléptem. Amikor Perselus észrevett, odalépett hozzám, majd meghajolt. Felém nyújtotta a kezét és bevezetett a terem közepére. Keringő csendült fel és én mosolyogva átadtam magam a zenének. Most is, akárcsak idáig, határozottan vezetett, én pedig mámorosan siklottam vele a táncparkett felett. A keringőnek lassan vége lett, majd egy kellemes női hang csendült fel:

Ha festő volnék,

Az álmaimat is megfesteném,

Ha veled csak így lehetnék.

Együtt lennénk,

Mint rég,

A kavargó ég alatt, hol mindenki láthat.

Egy helyről álmodom,

Hol arcod mindig láthatom,

S az ecsetem, nyomán újra velem lennél

De csak,

Ha festő lennék

Megfesteném az emlékeket,

Felmásznék a kavargó égbe, hogy veled legyek

Felmásznék az égbe, hogy veled legyek.*

 A fáklyák egyszerre csak kialudtak és a mennyezet alatt lebegve, lassan fellobbant egyik gyertya a másik után, sokkal meghittebbé varázsolva a szoba hangulatát.

  A professzor közelebb lépett hozzám és teljesen magához húzott, majd lassan újra vezetni kezdett. Beszívtam hajának, különös arcvizének illatát és hangtalanul sóhajtottam.

Perselus keze lassan lejjebb csúszott a hátamon, míg már a derekamnál járt, még szorosabban magához ölelve. Már képtelen voltam a dal szövegére figyelni, csak érezni akartam.

  Lassan felém fordította a fejét és gyengéden megcsókolta a nyakamat.

Kellemes borzongás futott végig a testemen. Sóhajtva közelebb hajoltam hozzá, hogy viszonozzam a csókot. Ám ekkor határozottan eltolt magától és gúnyosan elhúzta a száját.

  Tovább táncoltunk és ő folytatta ott, ahol abbahagyta.

Óvatosan félrehúzta a ruhám pántját és csókot lehelt a vállamra, majd lassan visszatért a nyakamhoz, s onnan a fülemhez. Önkéntelenül is közelebb bújtam hozzá és vágyakozva beletúrtam a hajába, de ő újfent megmerevedett és hátrébb hajolt, hogy ne érhessem el.

Az őrületbe kergetett.

Természetesen pontosan ez volt a célja.

Kénytelen voltam az ő szabályai szerint játszani. Ha vonakodva is, de be kellett ismernem, hogy kezdtem élvezni ezt a kis játékot.

Folytattuk a táncot és én már minden porcikámban remegtem. Őrjítően lassan simogatni kezdte a hátamat, derekamat, majd egy hirtelen mozdulattal belemarkolt a fenekembe. Meglepetten kaptam levegő után és hallottam, ahogy elmosolyodik. Sokáig kínzott még így, míg végül már teljesen elködösült a tudatom és kábán kapaszkodtam erős vállába. Kezébe fogta az arcomat, magához húzott.

  Lassan, nagyon lassan ráhajolt a számra. A szívem majdnem kiugrott a torkomon és lélegzet visszafojtva ízleltem őt. Beletúrtam hosszú hajába, ujjaim köré csavarva fekete tincseit. Közben fékeznem kellett a rajtam elhatalmasodó vágyat, hogy erősebben belemarkoljak és durván magamhoz rántsam.

Perselus közben, mintha csak a gondolatomban olvasott volna, vadul ostromolni kezdte a számat és egyúttal olyan szorosan ölelt magához, hogy nem kaptam levegőt.

  Évszázadokkal később, amikor elengedett, csak hogy felkaphasson és a legközelebbi kanapéhoz vigyen, zúgó fejjel, kábultan hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Megállt velem szemben, majd kifürkészhetetlen tekintettel gyengéden végigsimított hosszú ujjaival a vállamon, és közben lecsúsztatta a pántokat. Közelebb lépett és mögém nyúlva kigombolta a ruhámat, majd hátralépve figyelte, ahogy a zöld selyem lassan lecsúszik testemről, végül szétterül körülöttem a padlón.

  Perselus is levette a felöltőjét és az ingét, de közben egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét. Odalépett hozzám és lefektetett a kanapéra, majd gyengéden végigcsókolta a nyakamat, mellemet, hasamat, végül széthúzta a combomat és szavakba nem önthető módon kényeztetett tovább. Kezem tétován kutatott a teste után, de lefogta, ezzel tovább fokozván az engem majd szétvető feszültséget.

- …gonoszos…- nyöszörögtem.

Az időérzékemtől megfosztva nyögdécseltem és vonaglottam, mígnem Perselus mellém feküdt, hevesen megcsókolt, közben kezével simogatott, markolt és ölelt. Türelmetlenül matattam a nadrágján, mire újfent elmosolyodott felállt és megszabadult maradék ruhájától.

  Hívogatón nyújtottam felé a karomat és a gyönyör hulláma áradt szét bennem, amikor átöleltük egymást és erőszakos, vad csókba fulladtunk. Belevájtam körmömet a hátába és éreztem, ahogy megfeszül felettem a teste. Sziszegve kifújta a levegőt és egy hihetetlen gyors mozdulattal megragadta a kezem. Egyik kezével a fejem fölé tette a két csuklómat, a másikkal befurakodott a combom közé.

Megfeszítettem a karomat, de mintha satuba fogták volna, olyan erősen tartotta fogva. Látván hiábavaló küzdelmemet, fölényesen elmosolyodott, de aztán hosszan a szemembe nézett, majd lassan lazult a kezemet bilincselő szorítás. Behunyta a szemét és érzékien megcsókolt. Végre magamhoz ölelhettem. A sóvárgástól türelmetlenül átkulcsoltam lábammal a derekát. Mikor a csípőjét szorosan magamhoz szorítottam, hangosan felnyögött.

  Megszűnt körülöttem a világ, csak Perselusra, az ölelésére, az érintésére és a testére tudtam gondolni. Izmos karjával megemelte a csípőmet, majd egyetlen mozdulattal belém hatolt.

Testem minden porcikáját apró tűzijátékként robbanó extázis járta át és felszabadultan sikoltva, Perselus kezét szorítva feszültem ívbe alatta.

  Amikor kezdtem valamelyest újra magamhoz térni, tekintetemmel a szemét kerestem. Fekete írisze hamiskásan mosolygott, mintha csak azt akarná mondani; ez még csak a kezdet volt.…

  És valóban. Lassan mozogni kezdett, közben a fülemet csókolgatta, kezével pedig kioldotta hosszú hajfonatomat és lassan kifésülte ujjaival. Végigsimítottam izmos mellkasán, vállán és karján. Ujjaim a sötét jegy felett egy pillanat erejéig megtorpantak, és Perselus önkéntelenül elrántotta a kezét, de megfogtam, magamhoz húztam és megcsókoltam.

Nem akartam tudni, miért tanít a Roxfortban egy Halálfaló. Bíztam benne. Így ahogy volt.

Ahogy felengedett benne a feszültség, egyre hevesebb lett, és én is éreztem, hogy már nem sok választ el egy újabb „kishaláltól”. Zihálva tapadtunk újra és újra egymás szájára, fuldokolva kapkodtunk levegő után. A heves mozgás miatt már fejjel lefelé lógtam a kanapéról, de Perselus ügyelt rá, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül.

Abban a pillanatban, hogy egy fojtott kiáltással egész testében megfeszült, én is belefulladtam a saját élvezetem tengerébe.

Hangosan zihálva lecsúsztunk a padlóra. A hűvös parketta és a szeretőm forró, ziháló lélegzete kellemesen borzongtatott.

Sokáig feküdtünk még ott, szorosan ölelkezve, szótlanul fürkészve egymást és fáradtan mosolyogva.

Nem volt szükség szavakra.

Csak a szemébe kellett néznem, hogy lássam a vágyat, a szenvedélyt és a szerelmet.

  Hosszú meleg ujjak szántottak a hajamba és cirógatták az arcomat. Nem akartam felébredni. Félálomban belefúrtam arcom Perselus vállába és szorosan hozzábújtam. Erős karok kulcsolták át a derekamat és álmosan hunyorogva rámosolyogtam. Szemében furcsa fény csillogott és gyengéd csókot lehelt a homlokomra, majd lassan, de határozottan felállt. Csak ekkor csodálkoztam rá, hogy még mindig a Szükség Szobájában vagyunk, és sajnálkozva figyeltem, ahogy a professzor újra magára ölti az ingjét és a nadrágját. Keze precíz, kimért mozdulattal siklott végig felöltője sűrű gombsora felett és mire észbe kaptam, már a Roxfort bájitaltan tanára, a Mardekár házvezetője, Perselus Piton professzor állt előttem.

- Igyekezz, indulnunk kell! – szólalt meg hirtelen.

A hangja olyan hatással volt rám, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba. Egy pillanat alatt magamhoz tértem. Felpattantam és belebújtam a zöld ruhába. Piton elhúzta a száját és szó nélkül visszavarázsolta az iskolai egyenruhámat.

- Hány óra van? – kérdeztem bizonytalanul.

Fogalmam se volt róla, mennyi ideje lehettünk itt.

- Túl késő. Két óra múlva érkeznek a diákok – mondta szárazon.

Két óra! Akkor már dél is elmúlt!

A folyosón még egyszer a szemembe nézett, majd sarkon fordult és elsietett az ellenkező irányba. Sóhajtottam, amikor eltűnt a szoba ajtaja és remegő végtagokkal, kellemesen zsibbadtan tértem vissza a hálóterembe. Tekintetem Szonja ágyát kereste. Nem lepődtem meg, hogy Elvirának hűlt helyét találtam. Kibújtam a taláromból és ruhástól az ágyra vetettem magam. A szemem előtt egymás után bukkantak fel az emlékképek az elmúlt éjszakáról. Először mosolyogni kezdtem, majd hamarosan már hangosan kacagtam, végül a párnámat ölelgetve álomba zuhantam.

- Na persze! Ez jellemző! – ébredtem e szavakra.

Elvira állt mellettem csípőre tett kézzel, megjátszott haraggal a hangjában.

- Ne most…- könyörögtem. – Tök hulla vagyok…

- Azt látom – bólintott és leült mellém az ágyra.

Egyik kezével pödörni kezdte rövid haját és már tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel.

- Na, mesélj!

- Nincs mit mesélni.

- Ne etess, még soha nem láttalak ennyire, hmm…kisimulva- mosolygott hamisan.

- Megígérem, hogy egyszer elmondom, de nem ma.

- Jaj, Ly! Mintha nem együtt nőttünk volna fel! Láttam, hogy néztél Pitonra! – szakadt ki végül belőle.

- Muszáj így kiabálnod? A Griffendélesek még lehet, hogy nem hallották tisztán!

- Szóval igazam van! – lelkesedett.

- Maradj már csendben! Rendben… igazad van, de ne beszélj róla! Ha valaki csak megsejti…

- Nyugi Hugi. Lakat a számon – mosolygott. – Azt nem is kell kérdeznem, hogy milyen volt. Ordít rólad.

- Mi? Komolyan ennyire látszik rajtam? – aggodalmaskodtam.

- Próbálj meg kevesebbet vigyorogni és néha fókuszálj is a szemeddel – mondta gyengéden és rájöttem, hogy tényleg állandóan mosolygok és ábrándozok. De ki ne álmodozna ezek után?!

Közelebb húzódtam Elvirához, megfogtam a kezét és csillogó szemekkel elmeséltem neki az elmúlt éjszakát. A végére a nővérem már sápadt volt az irigységtől, de itta minden szavamat és sóhajtva elterült az ágyamon.

- Ezek után hivatalosan engedélyezem neked a vigyorgást és az ábrándozást! – hangosan felnevettünk. Ekkor érkezett meg Szonja és Fatime.

- Miről maradtunk le? – vágott bele szöszi barátnőm rögtön a közepébe, majd ők is letelepedtek az ágyamra.

Zavartan néztem a nővéremre, de ő csak megvonta a vállát, majd felállt.

- Nekem mennem kell. Fél óra múlva indul vissza az Express Londonba. Ly, érezd jól magad!– mondta miközben rám kacsintott.

Aztán megfordult, felkapta a táskáját és kiviharzott az ajtón. Fatime közelebb hajolt és várakozva figyelni kezdett. Ők voltak a legjobb barátnőim. Azon kívül, én is égtem a vágytól, hogy elmondhassam nekik, ráadásul még jól is jöhet, ha esetleg falazniuk kellene.

- Rendben mindent elmesélek, de nem itt. Mindjárt jönnek a többiek is. Menjünk sétálni.

Nem kellett nekik kétszer mondanom. Azon nyomban felpattantak és türelmetlenül toporzékolva várták, hogy felvegyem a taláromat. Elindultunk a folyosókon, majd hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy a Szükség Szobájába viszem őket. Amikor odaértünk, felidéztem magamban minden egyes apró részletet és erősen koncentráltam. Megjelent az ajtó és kitártam előttük.

  Fatime és Szonja egy emberként sóhajtott fel. Becsuktam mögöttünk az ajtót, és megálltunk a terem közepén. Most is ugyanaz a kellemes női hang énekelt és a gyertyák, mintha úsztak volna a fejünk felett.

- Ez gyönyörű, Ly! Kivel voltál itt? – kacsintott rám Szonja.

- Szerintem valamelyik Hugrabugos lehetett. Kik is maradtak itt? – fordult Fatime barátnőjéhez segítségért.

- Nagyon hideg –vetettem közbe.

- Akkor Hollóhátas? – találgatott tovább Fatime.

- Neeeem…

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy Griffendélessel szűrted össze a levet?! – hitetlenkedett Szonja.

- Nem.

- Akkor melyik házból jött? – firtatta tovább Fatime zavartan babrálva a hajfonatát.

- Mardekár – mondtam. Először mind a ketten felsóhajtottak, majd összehúzták a szemöldöküket, végül teljesen értetlenül meredtek rám.

- De a mi házunkból csak…te…maradtál…itt… - mondta bizonytalanul Fatime.

- …és Piton professzor – fejezte be Szonja. A sűrű csendet aztán Szonja törte meg.

- Mesélj! – követelte izgatottan.

- Azért vagyunk itt…. – mondtam.

Ahogy a tekintetem arra a bizonyos kanapéra esett, a gyomrom összerándult és elvörösödtem.

- Karácsony napjával kell kezdenem…- fogtam bele és lelki szemem előtt újra Perselussal táncoltam és szeretkeztem.

*Norah Jones, „If I would a painter”

/Köszönet Morgannek a fordításért!/