Hermione maga mögött hagyja a laborban eltöltendő napot és ismét elolvassa a levelet. Nem tudja kitalálni, miként ítélje meg, így egyéb magyarázatot keres a sorok között. Mindig éppen hogy megállja, hogy Piton felkeresse az otthonában. Még soha nem volt ott, természetesen. De az általános tény, hogy privát szférájában zavarná és a levél elutasító hangneme is a látogatás ellen szól. De a gyomra nem ért egyet ezzel a döntéssel… pokolian rosszul érzi magát…

Este még nem tölt el öt percet a szobájában, amikor Alexander kopog. A láthatóan teljesen kimerült sólymot beengedi, aki egy kicsi könyvet tart a kezében, ami, ha közelebbről megnézi, kiderül, hogy egy verseskötet, amiben két könyvjelző bújik meg… Ezeken az oldalakon található szöveg pedig így hangzik:

Minden utam…

Mégis, biztosan, olykor-olykor arra gondolok

Sőt, néha a kezemből olvasok

Megtapasztalni, amit már rég tudok, hogy a korlátaim

És a hibáim, higy’ nekem, jól ismertek számomra.

És tudom azt is, hogy éppen ezeket a hibákat

Újra és újra el kell követnem, és látom

Minden utam és minden lépésem oda vezet, ahol állok.

Tudod, sokszor úgy érzem, igaztalanul támadnak

Ma úgy tűnik, kevés érint meg és alig valami súrol.

Azok, akik olyanok mint én simává formáltak

Úgy, mint ahogy a víz csiszolja a követ.

Nem lett sebezhetetlen,

Csak zárkózottabb, és kevesebbet adok magamból. 

Minden elmondott, minden elkövetett tett azzá, ami vagyok

Gyakran szélmalomharcot vívtam

Jól tudva, hogy az ellenfelem marad a győztes

És éppen, az idő sebes vihara szeretett,

Bár tiltakoztam szalma lenni, melyet űz.

Azt hittem, tarthatom egyedül az evezőt,

És mégis csak előre meghatározott pályán haladtam.

Hiszen minden remény és félelem kellett, hogy oda vezessen, ahol vagyok.

Nem akarok igazságot keresni

Csak megállapítom, és nem mentegtek semmit ezzel.

Először is nem várom el Tőled, hogy megérts

Hiszen magamat sem értem néha.

Egyáltalán, tudod, mindig csak a legjobbat akartam.

Mégis ez egy vékony, sebzett szál maradt.

És néhány kétség néhány tévedés vezetett oda, ahol vagyok.

Néha azt kívánom…

Néha azt kívánom, bár könyvvé lennének a gondolataim

És elolvashatnád,

Mit hiszek, mit gondolok, mit kísérlek tenni,

Mi volt rossz és mi volt jó.

Elmesélné neked sorról sorra,

Miket megosztanék veled, a gondolatokat,

Anélkül, hogy megváltoztatnák értelmüket a szavak,

Néha azt kívánom, bár könyvvé lennének a gondolataim,

De csak így vagyok,

Mialatt a helyes szavakat keresem,

A gondolataimat már elfeledem.

Néha azt kívánom, bár az időm jég volna,

És ne folyna magától tovább,

Megadnám az árat, ha szükségem volna egy darabra,

És hagynám, hogy olvadjon és elfolyjon tovább.

Vennék egy darabot és olvasztanám most,

Talán megtalálnám a korom,

Megígérve, amit nem tartottam jónak.

Mégis feloldanám az alkalmat.

Néha azt kívánom, bár az időm jég volna,

Akkor oly sok időt nyerhetnék,

Hogy mialatt erről gondolkodom, egészen könnyű volna

S egy darab az időnkből elrohanna.

Néha azt kívánom, szerelmem bár ház volna

Világos ablakokkal és magas ajtókkal,

És kilátnál, hisz a tető és az orom az égbe nyúlna,

S megérinthetnéd és láthatnád őket.

Lenne egy kulcsod az ajtóhoz,

Minden szobához és szekrényhez,

És a szabadságodat csak a retesz

Korlátozná, melyet te helyezhetsz el..

Néha azt kívánom, szerelmem bár ház volna,

Ormokkal, melyek az égbe nyúlnak.

S ha már hiába szeretlek,

Legalább el akartam mondani neked.

Hermione elmorzsol egy könnycseppet, az utolsó levél elolvasása után, majd nedves szemeit megszárítja, megkísérli eltüntetni a libabőrt a kezéről és határozott léptekkel elindul Piton szállása felé...

***

Minden közbenső eseményt leírtak a levelekben, ezt is – mégis szokatlan leírni – de meg kell itt is jelennie...

 Hermione leszáguld a kastély földalatti részére, ahol Piton szállását sejti. Csak az odaút során ébred rá, hogy nagyjából tudja, hol lakik, de nem pontosan. Egyébként pedig McGalagony professzor ajtaján is lóg egy tábla, amin az áll, hogy a szoba a Griffendél házvezető tanáráé. Talán a Mardekár vezetőjének otthonát hasonló tábla jelzi.

Szerencsére igaza van. Amivel azonban nem számolt, hogy senki nem nyit neki ajtót... kopog és kopog, megpróbálja, hogy hátha nincs is bezárva az ajtó. Semmi sem segít, az ajtó zárva marad...

Nincs otthon, vagy nem nyit ajtót? Az Alohomora sem segít.

Ha nem nyitja ki... az azt jelenti, hogy nem akarja vagy azt, hogy nem tudja; Hermione úgy dönt, hogy már úgyis olyan mértékben belekeveredett, hogy ez a csekélység már nem változtat meg semmit – visszamegy a szobájába, elvesz egy keveset a hoppor minikészletéből majd lesétál a Griffendél ház „nappalijának“ kandallójához. Imádkozva, hogy a kandalló rá van kötve a rendszerre, és nincs valami miatt biztosítva, belép a kandallóba.

Egy „kívánsággal“ később már Piton professzor sötét nappalijában találja magát, és kilép a kandallóból, mert ott még egy utolsó fadarab izzik.

Egy szokatlan fallal találja szembe magát, ami előtt csípő magasságig könyveket halmoztak fel. Visszafogja magát és abban a félkörben marad, amelyben egy kellemes kis helyen a kandalló előtt a szőnyegen a könyvek is helyet kaptak. Halomszám fekszenek még ott cetlik, tollak és pergamenek, amik megszámlálhatatlan mennyiségű jegyzettel vannak teleírva. Hermione a szabad helyen áll, a körön belül, ahol nyilvánvalóan a padlón ülve dolgozik Perselus – és éppen előtte felütve fekszik a padlón --- a saját könyve....

Megszámlálhatatlan cetli és könyvjelző volt beledugva, illetve meghatározott helyeken be volt jelölve, majd miután néhány oldalt visszalapozott megállapította, hogy Piton tényleg pontosan az tette, amit ígért – és amit eddig csak rossz viccnek tartott -, ami megmagyarázza, miért nem rukkolt elő eddig a könyvvel.

Hermione felismerte, hogy tényleg minden egyes bejegyzését felülvizsgálja. Úgy tünt, nem húzott át semmit, de nagyon nagyon sok helyen kiegészítette, tippeket írt még hozzá, illetve megadtat olyan könyvek címét , amikben még információkat találhat. A munkahelye mellett felhalmozott könyvek olybá tűntek épp ezt a célt teljesítik.

Hermione beleszédült a gondolatba, hogy mennyi munkája lehetett Perselusnak már eddig is a könyvvel!

Órákat kellett eltöltenie a könyv felett, ha már most ennyi bejegyzést átnézett és kiegészített.

Hermione csak nehezen tudott elszakadni a kandalló előtti félkörből, a könyvek halmaitól, és belépni a szobába. Az ott levő kevés gyertya és az éppen csak pislákoló kandalló alig adott valami fényt, így Hermione varázspálcája és „lumos“ segítségével fényt varázsolt, hogy jobban körbenézhessen.

A szoba látványa egészen szokatlan volt... a terem háromnegyede pont úgy festett, mint bármely más szoba a Roxfortban – de a maradék egynegyed eredeti erdei talajnak tűnt.

Ősz színezte levelek hevertek szerteszét és egy kövér gyökeret puha moha futott be. Néhány cserje is elhelyezkedett körben. És a levelek között hevert egy kicsit összetekeredett Piton, teljesen felöltözve – egy fekete nadrágban és ingben. Hermione alig bírt elfojtani egy ijedt hangot, mert félelemmel telve rögtön az jutott eszébe, hogy eszméletét vesztette. Halkan közelebb ment, majd megállapította, hogy nagyon nyugodtan lélegzik. Nyilvánvalóan csak elmondhatatlanul mély álomba merült.

De valójában csak akkor fogta fel Hermione igazán, hogy mit lát, amikor elég közel ment, hogy felismerje, hogy a vékony batyu, amit Perselus magához húz egy élőlény, aki szintén alszik.

Mindketten teljesen kimerültnek tűntek. A férfi karjában fekvő lény egy nagyon törékeny, növésben levő nyolc vagy kilencéves embergyereknek tűnt világos bőrével és az ezüstfehér és barnászöld szemével, a nagyon hosszú haj nem egészen hasonló, de mégis elfet idéző alakot kölcsönöz neki, és a teste átsejlett a leveleken, amelyek mindkettejüket befedik.

Hermionénak nem kellett sokáig a fejében kotorászni, hogy tudja, mi az, amit maga előtt lát – még úgy is, hogy soha nem látott ilyen élőlényt addig – és valószínűleg soha többé nem is fog, hiszen ezek a lények nem mutatják meg magukat az embereknek – Piton a legmélyebb álomba merülve egy driádot szorít magához – egy nimfát... és Hermione azt is rögtön felismerte, a nimfa fiatal külseje ellenére, hogy már nagyon-nagyon öreg lehet....

A driád egészen nyilvánvalóan nagyon rosszul van, ami, mint ahogy Hermione számára világos, nem is csoda, lévén minden nimfa egy különleges fához tartozik, amelyhez egész élete során hozzá van kötve. A fa meghatározott környezetében tud mozogni, de ha a fájától elszakítják akkor előbb vagy utóbb, de mindenképpen meghal, szörnyű kínok között – pont úgy, mint a fája...

Hermione sejtette, hogy Piton azzal, hogy a driádot közel tartja magához, valamilyen mágikus úton energiát ad át, amit a másik lassan elveszít, de úgy tűnt, nem képes eleget adni, ahhoz, hogy megmentse a nimfát, másrészt pedig már most felemésztette minden erejét...

Hermione még egy lépéssel közelebb ment a két alakhoz, ami azonnal egy szempillantás alatt egy villámzivatart szabadított el a teremben, és így egy világító fal választotta el a lány alakját Perselustól és a nimfától.

Azonnal kinyílt Piton és a driád szeme is. A nimfa páni félelemtől remegett, Piton rögtön felugrott és a driád elé állt, és egy rövid pillanatig tartott, amíg felfogta, hogy Hermione állt előtte.

Vörös arccal támadt rá a lányra: „micsoda? Tűnjön el! KIFELÈ!—KI innen!“

Hermione egy lélegzetvételnyi idő alatt túltette magát az első megdöbbenésen és éppen meg akart fordulni és menekülésszerűen elhagyni a termet, amikor Piton hirtelen hófehéren állt előtte, majd eszméletét vesztve az oldalára esett. A hirtelen felugrás a mély alvásból, a maradéktalan energiakimerülés a kiabálás miatt – a teste körforgása már nyilvánvalóan nem tudta követni.

A driád gyenge hangok formájában mutatta ki félelmét, a hátsó sarokba simult  és óriásira tágult szemeivel figyelte Pitont és Hermionét. Pitonnal együtt a védőfal is leomlott, ami nyilvánvalóan riasztóként szolgált. (és ebben a pontban valóban nagyon hatékony volt, ahogy Hermionénak látnia kellett) A térdein Pitonhoz kúszott és megbizonyosodott róla, hogy valóban csak eszméletlen és utána halkan és amennyire csak lehetséges barátságosan beszélt a nimfához, de a kísérlet, hogy megnyerje a driád bizalmát szemmel láthatóan már a vita pillanatában eldőlt.

- Hol van a fád? – kérdezte Hermione halkan. A driád nagy szeme még nagyobbra kerekedtek, ahogy sírni kezdett. Hermione látta, hogy a sírás a nimfa energiáit felemészti és elátkozta magát amiatt, amit mondott. Átgondolta, hogy nem kellene-e szólnia az igazgatónak.

Ekkor azonban egy halk suttogás ért el hozzá Piton felől. Nyilvánvalóan ismét tudatánál volt.

- A könyv, ott fenn...Kötő-varázslatok... hozzá kell kötnie magát...rögtön... különben még ma éjjel meghal...“, utalt ereje utolsó morzsáival egy könyvre, mielőtt ismét elmerül volna az eszméletlenségben.

Hermione felugrott, odavitte a könyvet, gyorsan megkereste a megfelelő oldalt és akkor megértette, hogy mit tett Piton! A driádot nyilvánvaló módon elválasztották a fájától és ezzel szabályosan halálra ítélték. Elolvasta, hogy a nimfa olyan nagy értéket képvisel, hogy egy fáraó elsápadna haragjában, de az élete az elválasztás után nem tarthat tovább egy hónapnál, hacsak az energiát, amit eddig a fájától kapott egy más életformától kötés által meg nem kapja – de még ez az erő sem tarthat sokáig, mert egy ha ereje nagyon nagy, és ebből a driád nagyon sokat fel is használ. Ez azt jelenti, hogy a másik élőlényt nagyjából üresre tudja szívni, és még ez sem elég a komplett regenerálódáshoz.

Tehát a kapcsolat apránként megölheti a másik lényt. Az eljárás nem tarthat túl sokáig, a driádot mihamarabb vissza kell vinni a fájához.

Hermione azt is elolvassa, hogy a tudatvesztés után már nem adható át több energia. Piton tehát nem képes segíteni többet a driádon. Hermione még felfedez a könyvben egy igen bonyolult de végrehajtható eljárást, amivel Piton kötését feloldhatja és magát a nimfához kötheti. A driád mindennek tűnik csak lelkesnek nem, és úgy fest mindjárt pánikolni kezd, de érzi, hogy a lány segíteni akar, és hagyja, hogy tegyen, amit akar. Ahogy Hermione a varázst aktiválja és megérinti a nimfát egy pillanatig úgy érzi, mintha jeges vízzel öntötték volna le, és mintha a vízzel minden energiája elfolyna. Majdnem kudarcot vallot, mielőtt megszokta volna az érzést. Szörnyű volt, de a driád láthatóan azonnal jobban érezte magát.

Hermione úgy érezte, hogy ezt az energiaátadást már nem bírja öt percnél tovább – egyedül a tény, hogy világos volt számára, hogy Piton ezt napokon keresztül megtette, tette képessé arra, hogy mégis kitartson. A kis lényt a karjába vette, aki mostmár finoman, bizalommal hozzásimult, majd kellemesen elhelyezkedett a faleveleken, és megprópálta a hideg érzetet azzal elűzni, hogy mihamarabb álomba merül – ami nagyon könnyen ment, mert rövid idő alatt annyira kimerült, hogy alig bírta a szemét nyitva tartani.... Az utolsó gondolata a remény volt, hogy az alvás a teljesen kimerült Pitonnak segít, hogy kipihenje magát – és a remény, hogy nem lesz ott, amikor Piton felébred – mert az világos volt, hogy mit tenne akkor...

Amikor Hermione és a driád álomba merült ismét mély csend borult a szobára...

Kedves Professzor!

Csak remélni tudom, hogy Alexander megtalálja Önt. Ma reggel érkezett az igazgató rövid üzenetével, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy elküldhessem ezt a levelet. Már nem tudom, mit kellene tennem. Természetesen imádkozom azért, hogy a driád rendben visszavezethesse a fájához, de azt is tudom, hogy mindent tönkretettem, amit tervezett. Hallottam, hogy a tolvajbanda fejét elfogták, és hogy Ő megmondta Önnek, hogy melyik erdőből származik a driád. Remélem, hogy nem vonakodott, elmondani... Ez olyan hihetetlenül kegyetlen, mit képesek tenni egyes emberek más élőlényekkel – mindezt csak pénzért.

Az igazgató egy rossz szót sem vesztegetett amiatt, hogy a kastélyba hozta ezt a lényt, habár a házszabályok ezt egyértelműen megtiltják. Ellenkezőleg nyíltan elcsodálkozott azon, hogy Ön nem mondta el egyszerűen, amit tervezett. De tekintve a kockázatot teljesen meg tudom érteni és azt gondolom – ő is...

Alig hihető, hogy ez az élőlény ilyen törékeny, sérülékeny és segítség nélküli volt, és mégis olyan veszélyes tud lenni. Azt kívánom, bár láthatnám az eredeti környezetében egyszer, de ennek a kockázata már igazán túl nagy lenne. Kérem legyen óvatos, ha ismét összeköti a fájával!

Amikor a következő reggel felébredtem mindennel számoltam: haraggal, hangos kiabálással, büntetéssel, váddal  – de ezek egyike sem lett volna olyan rossz, mint a jeges hallgatás. Mi soha többet nem beszéltünk azóta. De Ön által némasággal büntetve lenni olyasmi, amit nem sokáig bírok ki! A driád okozta csikorgó hideg is rémes volt – de amit Ön tett az elmúlt három napban...

Merlinre, megértettem, hogy soha nem lett volna szabad a személyes lakrészébe mennem. Tudom, hogy idővel egyre jobban belekevertem magam a személyes ügyeibe, és hogy megbocsáthatatlan, hogy ebbe a kellemetlen helyzetbe hoztam – mégis, az csak számít egy keveset, hogy végül is segíteni tudtam a driád megmentésében? Csak a hibák számítanak? Tényleg mindig csak a hibák számítanak?

Olyan ember vagyok, aki mindig mindent a lehető legjobban próbál elvégezni. Tudom, hogy rengeteg dologban nem vagyok elég jó. És mivel ezt tudom, megszállottja vagyok annak, hogy azon az egy területen, amelyen úgy tűnik jó vagyok, olyan sokat teljesítsek, amennyit csak lehetséges.

De higgyen nekem, ha azt mondom, hogy számomra egyértelmű, hogy a jó tanulási képességen és a logikus gondolkozáson kívül nem sokat kínálhatok. És mindenek előtt, ha valaki fontos nekem, túl messzire megyek és nevetségessé teszem magam.

Nevet rajtam, Perselus? Nevet a szegényes próbálkozásaimon, hogy megmutassam Önnek, mennyit jelent az életemben? Hogy mit jelent nekem? Merlinre... ha ezt a levelet tovább írom, még mélyebbre süllyedek az Ön szemében, mit ahol már most vagyok.

Már annyira messzire mentem, hogy azt hittem, állhatok az Ön oldalán. Fürödtem a figyelmében, amely melegen tartott, mint a napsugarak, s ami olyan volt, mint az a nap amit nekem ajándékozott Londonban, s amely szebb volt, mint minden karácsony. Önnel dolgozni pótolja az evést és Ön mellett csendben ülni és együtt olvasni, elmulaszt minden szomjúságot... mit egyebet kellene még Önnek mondanom? Nem akarok elmenni a Roxfortból. De nem azért, mert a Roxfort hiányozna, hanem mert nem vagyok képes elviselni a gondolatot, hogy Öntől elválasztva kell lennem. Emberi síkon képes vagyok együtt érezni egy driáddal, akit el akarnak választani a fájától.

Miért osztom meg Önnel ezeket az erős érzelmeket, amelyek egy griffendéles lelkében oldódtak fel? Mert most biztos távolságban van tőlem, és úgy érzem, szétrobbanok, ha legalább le nem írhatom, ha már egyszer soha nem lesz elég merszem, hogy nyíltan a szemébe mondjam.

Sosem tudom, hol vagyok Önnél! Először azt hittem, alig bír elviselni, de később úgy éreztem, tényleg vállvetve dolgozunk. Egy alkalommal leszid, majd máskor a bájitalunkról szóló cikkben a saját neve elé teszi az enyémet. Egyik oldalon áll minden harapós válasza, a másikon a csodaszép képeslap azzal a nagyon szokatlan szöveggel. És hogy pontosan ezt a szövegből lophassam a szavaimat – néha engedte, hogy egészen közel érezhessem magamhoz a lelkét – mégis, mit tudok már Önről...

És csak ülök itt. Bár elmúlna az aggodalmam, hiszen tudom, hogy soká nem jön még... igazán helyes lenne úgy, hogy ilyen utat tesz, amilyet éppen, és hogy ezt gond nélkül elvégezze, mert tudom, hogy az érzelemgazdagnak ható driád ebben a pillanatban az Ön segítségével visszatérhet a fájához, s valószínűleg semmiféle hálát nem mutat, hanem Önön akarja megbosszulni, amit más emberek tettek vele. Ő egy mágikus lény, s már csak emiatt sem lebecsülhető. Mit kellene tennem, ha beveti a mágiáját és Önt magával ragadja a fájába? Tudom, hogy nem egyedül van ott, mégsem csökken az aggodalmam, amíg egy aprócska veszély is fenyegeti!

Perselus! Nem élt át elég veszélyt, míg a sötét Nagyúr köztünk volt? Ismét veszélybe kell sodornia magát? Miért teszi ezt velünk, akik aggódunk Önért? Merlint szeretném kérni, hogy driáddá változtasson ENGEM, hogyha visszatért, mágikusan magamhoz köthessem, hogy soha ne engedjem elmenni, és vigyázhassak Önre. A könyvek szerint a driádok foglyai a legnagyobb boldogság látszatában élnek. De a boldogság nem lehet látszat. Az ember vagy boldog, vagy nem. Nem jelentéktelen hát, hogy a vélt okozója a boldogságnak nem valóságos?

Ez egyáltalán nem úgy tűnik, mintha egy griffendéles tollából származna, ugye? De tudja mit? Ez nekem, most az egyszer átkozottul mindegy! Nekem ez teljesen mindegy! Végre egyszer nem akarom minden nap, minden órában azon törni a fejem, hogy boldog vagyok-e, lehetek-e... szabad-e lennem!

Megtiltja, hogy Alexanderrel időt töltsek el? Úgy érzem, neki éppen annyira mindegy, hogy megtiltja, hogy velem legyen, mint nekem az, hogy megtiltsa, hogy vele legyek. Éppen ellenkezőleg! Ő örül, most, hogy egy fahéjas süteményt adtam neki, és én örülök, mert az Ön által oly nagyon kedvelt bor, amelyből néhány üveg készlete van, tényleg remek!

 Alapvetően nem szeretem a borokat, de ez itt tényleg fantasztikus és másrészt csak a depresszió egy fokát kellett elérnem, hogy azonnal sürgető késztetést érezzek egy nagy pohár vörösen csillogó alkohol után!

Tudja, hol vagyok, kedves Perselus? A nappalijában... el akartam hozni a könyvemet és eltűnni – az ígértemet feloldva, hogy a Roxfortot csak a könyvemmel együtt hagyom el. A nagy értékű ajánlatát, az ösztöndíjat elfogadni és néhány hétig a szüleimnél lakni. De csak a grandiózus szakkönyvek félköréig jutottam. Ahelyett, hogy fogtam volna a könyvem és mentem volna, törökülésbe helyezkedtem és órákon keresztül olvastam a jegyzeteket, amelyekkel kiegészítette... és ismét megszállt az az érzés, hogy talán fontos lehetnék Önnek... Mi másért töltött volna el órákat és órákat a könyvem felett, hogy minden mégoly apró adatot is beleírhasson? Miért? MIÉRT? Itt ülök, és érezheti, az alkoholtól némileg gátlástalanabbul és feloldódva, váltakozva sírva és nevetve. Igen, igen... csak egy griffendéles vagyok. Eltúlozva és teátrálisan már születésem óta! Na és? Miért ne mondhatnám el Önnek, hogyan érzek? Miért tudok annyival többet olvasni a levele sorai között, mint a soraiBAN? Miért írok épp oly rejtetten vissza? Miért?

Igen, tudom, miért, miért, miért... de mégis kérdeznem kell, ha már ezeket a kérdéseket, amelyek annyira összehasonlíthatatlanul fontosak, nem tudom egyedül megválaszolni? Akkor talán Ön el tudja nekem mondani, miért gondolok éjt nappallá téve arra, hogy mit tart felőlem, miért némulok el, ha megérint. Miért tartom vissza a lélegzetem, ha belép a terembe? Miért lesz számomra hideg, ha elmegy? Miért álmodok olyan végtelenül sokszor Önnel, és reggel még csukva tartom a szemem, még ha már rég ébren is vagyok, mert nem akarom elengedni az éjszaka képeit? Miért, miért, miért... a válasz annyira egyértelmű... de a válasz mindezekre a kérdésekre mégis oly nagy, hogy nem egyszer a bor segítségére szorultam, hogy itt leírhassam Önnek, ha már rettegnem kell, hogy nem kaphatok mást válaszul, csak egy együtt érző nevetést. A gondolat, hogy ezeket a sorokat olvassa, majd talán fejrázva a tűzbe veti, megborzongat, és mégis tudom, hogy ennek az esélye nem éppen csekély.

Ön olyan végtelenül fontos számomra... hogy lennék képes megtalálni a megfelelő szavakat, úgy, hogy Ön egy csavarással ki ne forgathassa őket? Néhány szó vajon lehetetlenné tenné a további munkát Önnel a laborban? Természetesen... Csak három mód van, ahogy a levelemre reagálhat. Először is kidobhatja és közölheti velem, hogy soha többé ne kerüljek a szeme elé. Másodszor tehet úgy – mint az összes eddigi levelünk után is – mintha mi se történt volna. És harmadszor lehetne... nem... egyáltalán csak ez a két lehetőség létezik.

Tudva, mi lenne a véleménye arról, hogy az estémet a nappalija kandallója előtt kellemesen üldögélve töltöm és a borát iszogatom, talán már ma este el kellene hagynom a kastélyt, mielőtt még holnap reggel visszatérne. De hogyan kellene bárhol máshol, mint a Roxfortban élnem, ha az életem egy része itt van? És nem, maga szakmai zseni egy aranyhörcsög érzelmi intelligenciájával, ezzel nem a munkára célzok! Önre gondolok!

Hm. Valami éppen eszembe jutott... még mindig olyan nehezen jön ki Harry Potterrel? Akkor küldje el neki ezt a levelet – rögtön főbe lőné saját magát... mindig is sejtette, hogy egyszer még rosszul végzem – de hogy ilyen komor lesz, hogy melankolikus érzelmekbe ringatom magam, Perselus Piton nappalijában, az ő kandallója előtt a szőnyegen ülve, ezt biztosan soha nem sejtette.

Lassan elfogynak a szavak és a fejem teljesen elködösödik, hogy még racionálisabb mondatokat írhassak – hui, ez a bor tényleg tud valamit! – de még nem tudok elmenni innen. Az ajtó Ön által lezárva és a kályhában még túl erősen ég a tűz. Az előbb megpróbáltam eloltani, de a varázsálcám egyszerűen nem teszi, amit akarok tőle... buta varázspálca...

Tényleg adjam oda ezt a halandzsát Alexandernek? Bámul a bogárfekete szemeivel és azt hiszem éppen bólogatott! Lehetséges? Vagy... mindegy... mint mindig... rosszabb, mint most már úgysem lehet, vagy?

Remélhetőleg a tűz hamarosan elalszik. Vigyem a könyvet? Vagy hagyjam itt? Maradjak a Roxfortban, vagy meneküljek előrelátóan? Ma este már nem fér több kérdés a fejembe. Nem kellene több bort innom...

Szerelemmel, Hermione