Őrült Hermione!

Hogy mertél nekem egy ilyen levelet írni? És  „merteddel“ nem azt értem, hogy szégyentelen lenne, hanem a tényt, hogy még soha ilyen óvatlan emberrel nem találkoztam, mint te. Hogy tudod így kimutatni, ami a szívedben van, hogy mindezt leírtad nekem? Hogy tudod felvállalni a kockázatot, hogy elutasítanak?

Engedd, hogy másként fogalmazzam meg. Ne úgy nevezzük, hogy „hogy mered“ hanem, „hogy sikerült merned“. Honnan veszed a bátorságot ehhez? Hogy tudsz egyidejűleg olyan intelligens és olyan hihetetlenül ostoba lenni...

Ott fekszel, néhány méterre tőlem és alszol, mint egy cica, amelyik túl sok tejet ivott és végre eljött az ideje, hogy nyugodtan figyelhesselek. A bor biztosan nem tett jót neked. Ez nem egyszerű bor. Mint mondtam, Albus adta nekem „speciális“ alkalmakra, és ezzel „nagyon“ speciális alkalmakat gondolok. Az igazgató még hozzáfűzött egy mondatot, amit egész életemben nem fogok elfelejteni, mert az ő szájából olyan szokatlanul hangzott. Azt mondta, a bort arra szánták, nekem – ha egyszer szükséges lenne -, hogy egy estére „eldobhassam az agyam“... nem tudom, honnan szedte ezt a kifejezést, ami neki nyílván nagyon tetszett, de még ma is hallom ahogy az öregúr azon az estén nevetett.  Hogy nevetne-e, ha a leveledet olvasná? A tény, hogy a levelek egyikét egyszer e bor befolyása alatt igazán érzelmekkel teli hozzáállással írtam, figyelmeztetnie kellet volna....

Szívesen a bor hatásának tulajdonítanám, amit írtál, de sajnos saját tapasztalatból tudom, hogy bár segít átlépni a tudat gátlásait, de biztosan nem okoz fantáziálást. Akkor mit tegyek vele? Mit kezdjek azzal, ami írtál? Hogyan kellene erre reagálnom? Merlinre, már éppen olyan sokat kérdezek, mint te...

Talán ez egyszer segít az igazság...

Tudni akarod, miért nem váltottunk a laborban soha egy privát szót sem? Tudni akarod, miért van több a sorok között, mint bennük? Tudni akarod, miért viselkedem olyan ellentmondásosan?

Mert nem megy másként...

A vanília soha sem zavart...

Ellenkezőleg...

Csak megőrjített...

Képeket varázsolt a szemem elé – rólad – amelyek nem tartoztak oda...

Aztán eleget tettél a kérésemnek és ez még rosszabb volt, mint addig, mert ezután már nem a vaníliát vettem észre, amely melegséggel töltött el, ahogy körülötted lebegett, hanem téged...

Egy kábító nővé váltál, ostobaság volna, ha tiltakozni akarnék, és csak szerencsétlenségemnek tudhatom be, hogy ezzel tisztába kellett jönnöm. Mégis, van elég önfegyelmem és türelmem egy driádnak ellenállni, akkor egy giffendél-nimfa esetében ez éppen úgy sikerülni fog.

„Szerelemmel“ írod? Ez nem szerelem, amit érzel, Hermione – legjobb esetben is csak rajongás. A teljes szociális magatartásom és megjelenésem ellentmond annak az érzésnek, amit magadénak tartasz. Ezeknek hét iskolaév után nehezen mondhatnál ellent. Ami vagyok, és ami lenni akarok, azt kívánja elérni, hogy ezt a reakciót semmi esetre sem válthassa ki, és kizárt dolog, hogy ebben a dologban hiábavalóan fáradoztam volna.  Elég hosszú ideig megpróbáltam együtt táncolni az emberi érzelmek táncát és végül eldöntöttem, hogy egyszerűbb és hatékonyabb teljesen kivonni őket a forgalomból. Mindenkinek megvan a maga tehetsége, az enyém egyértelműen nem az emberek közötti kapcsolat.

Ha az összes többi állat érzelmi intelligenciáját előbbre valónak tartja, mint az említett állatét, akkor az összehasonlítás, meg kell mondjam, teljesen jogos. Gratulálok Hermione, megtalálta a leggyengébb pontomat, leírtad és ezzel az ujjad pontosan a sebre nyomtad, amelyet egész eddigi életemben nem tudtam elveszíteni, amit úgy tűnt, nem tudok meggyógyítani. Nem voltam soha, nem vagyok és nem leszek abban a helyzetben, hogy úgy bánjak más emberekkel, mint ahogy te teszed.

És én valamit vagy tökéletesen csinálok, vagy sehogy. A félmunkák kevesebbé tesznek és ha már előre tudom, hogy elbukom, akkor neki sem állok.

Már régóta nincsenek hatással rám mások. És figyelembe veszem, a fogadalmamhoz híven, amit még sok sok éve tettem magamnak – hogy soha többé nem is próbálom meg.

A lehetőségekhez képest legintelligensebb definíciója a „szerelem“ fogalmának egy Rufus Wainwright nevű férfi tollából származik: „ és minden, amit valaha tanultam a szerelemről, az az, hogy hogyan lőhet le valaki, aki beszédre bírt. Nem sírni való, amit az éjszakában hallasz. Ez nem valaki, aki meglátta a fényt. Ez egy hideg és romlott hallelujah. " Az, amit az emberek általában, mint „szerelem“ gondolnak csak az akaratlan ostobaságok teljesen elkerülhetetlen áradatát hozza magával, kellemetlen szituációkat, és sok, sok szenvedést. Minél hangosabb a belekeveredett „hallejujah“-ja, annál hangosabb körötte a nevetés...

Nézz körbe magad körül még egyszer. Kivétel nélkül mindenki bábfigurává válik a próbálkozás által, hogy egy másik embernek tetsszen. Nézz Harryre, Ronra, nézz figyelő szemekkel Parvatira... a saját hormonjainak áldozata és nevetség a fizetsége.

Imádkozom, hogy ne törjék le a kinyújtott kezeidet és nevess utána kétségbeesetten, önszántadból láthatatlanul kipellengérezve a társadalomban. Már hosszú ideje eldöntöttem, hogy ezt a szétáradó fájdalmasan elfecsérelt energiát termelékeny pályára irányítom, hogy sokkal nyugodtabban élj, és kiegyensúlyozottan illetve mindenekelõtt békésebben – s ami a legfontosabb – sokkal több tisztelettel önmagad iránt.
Most mégis ott vagy és egyedül a tény, hogy nem a te elsõ gondolatod szerinti lehetõséget használom és teszlek ki egyszerûen az ajtó elé, jelentõsen mutatja, hogy már most több hatalmad van felettem, mint ahogy még jó lehetne. Magától értetõdõen igazad van, hogy a harmadik, nem megnevezett lehetõség nem is jöhet szóba.
Marad a második… tovább dolgozni, mintha mi se történt volna, mintha a leveleink soha sem léteztek volna, mintha ezek a sorok nem lennének megírva – sem az enyémek, sem a tieid.
Javaslom, hogy pontosan ezt tegyük. Engedjünk mindent visszatérni a megszokott hétköznapjainkhoz a laborban. Engedjük feledésbe merülni, hogy szerelemrõl írtál. Engedjük elfelejteni, hogy ezek a sorok még annál is több ellentmondást hordoznak, mint amennyivel a valóságban valaha is kezeltelek és engedjük feledésbe merülni, hogy én… csak engedjük, hogy mindez feledésbe merüljön.
A laborban közösen eltöltött idõnk túl értékes ahhoz, hogy ilyen kiszámíthatatlan dolgok miatt kockáztatnunk kelljen. Ha ezeket a szavakat szóba hoznád elõttem, azonnal megszakítom a munkát. Ha hallgatsz, a munka során köztünk levõ viszony olyan lesz, mint eddig is. Sem nem megyek hozzád túl közel, sem nem beszélek veled olyan bizalmasan, mint ahogy ezekben a sorokban teszem és kérlek téged, hogy e sorokon kívül ne használd a bizalmas “te” megszólítást. Tudom, hogy helytelen volt neked így választ írni, de a levél tartalmát tekintve minden más forma számomra tûnik helytelennek…
Hadd legyen a te és az én utolsó levelem is egy másik világ, mint amiben a mindennapokban élünk. Hadd legyen ez egy olyan világ, ahol elmondhatom neked, hogy amit írtál, az komolyabb félelmet ébresztett bennem, mint amilyet a párbaj során éreztem. Hadd legyen ez egy olyan világ, ahol leírhatom neked, hogy idõre van szükségem… nagyon sok idõre…

Perselus

Ui.: A könyved a laborban van az íróasztal legfelsõ fiókjában. Vedd és menj el, ha csak ezt tartod értelmes megoldásnak. Hagyd ott és ezzel elfogadod a szabályokat, amiket felállítottam számunkra, és amelyeket nekem is be kell tartanom…