|
1.
Emotional Lesson
Írta: Magiccat
Öt
Jogok: Ha az enyémek lennének, szőke lennék, és Angliában csücsülnék a királynővel teázva
Korhatár: 12
Megjegyzés: A fejezetek fordítva vannak számozva, mert miért is ne tűnjön ki egy ilyen hülyeséggel ez a történet. És lehet, hogy sablonos a sztori, de legalább az enyém :).
Agyamban keletkezett: az ősidők előtt, amikor még mamutok voltak meg ilyenek
Képernyőre vetődött: mostanság
Emotional Lesson
Prológus
Nagy dilemmába csöppentem. Mindig is ellenemre voltak a magyarul írt, de „csakazértis” angol címet kapó művek (nem akarok senkit sem megsérteni, sosem a művekkel volt bajom, csak a címmel). És be kell ismernem, sok minden angolul jobban hangzik. Példának okáért az Emotional Lesson az Érzelmi Leckénél.
Szóval dilemma. Mert hát igaz, ami igaz, ennek a történetnek (vagy inkább mesének?) én is angol címet választottam. Ám hogy legyen képes az ember talpon maradni ebben a káoszban, ha már a saját elveit is meghazudtolja? Ha már azok sem léteznek, akkor lassacskán én is szétszakadok és elvegyülök a zűrzavarban, ami a fejemben uralkodik.
Szerintem majdnem mindenki érzett már hasonlót. Aki mégsem, az ugorja át nyugodtan ezt a blablát, csak a következőt szándékoztam igazán mondani:
Az elveim érdekében javítást kell eszközölnöm a címmel kapcsolatban. Tehát íme:
Emósönöl Lesszön
Öt
A lány megmarkolta az ágy rácsát, majd minden izmát megfeszítve próbálta felhúzni magát fekvő helyzetéből. A haja az arcába hullott, de nem törődött vele. A tenyere mintha görcsben állt volna, a szemeit pedig csak hatalmas erőfeszítések árán tudta nyitva tartani. Ujjai kétségbeesetten fonódtak a fehér rácsra, de a teste túl nehéz volt.
Visszazuhant. Még egy próba – ezúttal csak a fejét volt képes felemelni. Azonban még így is le tudta olvasni az ágy mellé ragasztott cetliről:
300 mg/die Haloperdiol
Ez az információ, mint egy kis kapcsoló, hirtelen fénnyel töltötte be az eddig homályba, álomszerű világba burkolózó elméjét. A válasz szinte azonnal tudatosult benne:
Rendkívül nagy potenciálú antipszichotikum, általában a pszichózis súlyosabb esetinél, kis dózisban használják.
A lány megijedt. Ujjai újra megtalálták a kapaszkodót, amellyel eddig is próbálkozott, ám ahelyett, hogy felhúzta volna magát, kétségbeesetten rángatni kezdte. Miért lenne szüksége ilyen erős gyógyszerre? Mit keres itt? És miért olyan csendes minden?
A fehér rács nem adott választ.
Aztán hirtelen éles robajt hallott, a szoba ajtaja kinyílt, és döngő léptekkel egy alak közeledett felé.
- Hogy vagyunk? – kérdezte a fehér köpenyes férfi, hangja a lány fülében úgy hallatszott, mintha ezer villát húznának végig egy fémtányéron – Tudja, hol van?
A beteg felelet helyett csak a fülére tapasztotta a kezét, arca eltorzult a kíntól, egész testével igyekezett elfordulni az idegen elől, aki nem volt más, csak egy tudatlan ápoló.
- Hogy érzi magát? – mondta az alak, most már hangosabban, mire a lány rémülten felsikoltott.
Hisz már nem ezer, hanem talán százszor is több villa táncolt a fémtányéron! Korcsolyáztak, és félelmetes hangjukon nevettek, csak nevettek, egyre hangosabban, ő pedig nem tudja, nem képes elviselni…
Aztán újra döngő léptek zaja hallatszott, és az ajtó becsukódott.
*
Egy alak lépett a kórház egykor szépen kikövezett, de az idő elteltével már megcsúnyult ösvényére. Valahogy ő maga is érezte, mennyire idegen itt ő, bár nem sokat törődött vele.
Ahhoz, hogy az ebédlőhöz, majd az igazgatónőhöz, végül a lányhoz eljusson végig kellett szambáznia a kerten. Fitymálva nézett le a szinte már-már csicsásnak titulálható, rendezett, ám hófödte virágosládákra, a márványból faragott, befagyott szökőkútra és a lába alatt fekvő, jeges, fehérköves útra. Mindig is utálta a „muglicicomát”, az egyszerűség híve volt, így nem is kötötte le a figyelmét egy-egy mesteri szobormunka vagy egy drága márványdarabka.
Csak az út mentén lustán heverő, kilenc darab, fekete kavics szúrt szemet neki. Annyira nem illettek bele az összképbe, olyan furcsán néztek rá. Lehajolt, de közelebbről sem tűntek érdekesebbnek, mint messziről, így hát belerúgott az egyikbe. Pontosan ugyanabban a pillanatban, hogy hozzáért, valahonnan az emeletről egy éles sikoly hangzott fel, majd egy barnahajú lány megmarkolta az ablak rácsait.
Egy dilis nem jelentett a felbukkanó idegen számára meglepetést, nyugodtan folytatta tovább útját a C épület felé.
*
Mrs. Sunlake nem igazán kedvelte az afféle jöttment alakokat, akik egyik várost maguk után hagyva szegődnek a következőbe, folyton utaznak, épp ezért szinte lenyomozhatatlanok. Különösen ilyenkor, télen ódzkodott tőlük.
Az előtte ülő Perselus Piton pontosan efféle fickónak tűnt, a copfba kötött fekete hajával és a kissé ódivatú, egyszerű öltözködésével együtt. Mikor a férfi belépett az ebédlőbe, az igazgatónőnek már akkor rögtön szemet szúrt, hogy az idegen egyik lábán kék, míg a másikon fekete zoknit visel, a kezében tartott fekete aktatáska pedig egyáltalán nem passzolt a barna cipőjéhez.
Sőt! Perselus Piton bűnlajstromára még azt is fel kell rónunk, hogy igen érdekes illat lengte körül: semmiképpen sem rossz, inkább a mentához hasonlított. Az arcszesztől viszont igen távol állt, ami Mrs. Sunlake számára egyet jelentett egy „Hóbortos ember vagyok, aki ki akarja fosztani” feliratú táblával.
Mi hát az oka, hogy a szigorú hölgy mégis ebédre invitálta ezt a számára már első látásra unszimpatikus személyt? Mi több, miért ajánl a stradfordi kórház igazgatónője még munkát is az idegennek?
- Á, jó napot, kedves Mr. Piton, foglaljon helyet. – szólt a hölgy azzal a nyájassággal, amit az évek során igen kifinomultan sikerült elsajátítania– Ms. Granger nincs túl jól, így sajnos ő nem tud csatlakozni, de ígérem, lesz alkalmuk a megismerkedésre.
És íme a válasz az előbbi kérdésekre: Ms. Granger.
- Úgy halottam, – mormogta Piton miközben megpróbált a kacskaringós formájú csészéből inni – a kisasszony csak igen ritkán mozdul ki a szobájából.
- Igen, többnyire csak a kertbe megy le. Tudja, ő az egyik legnehezebb betegünk, számtalan módszerrel próbáltuk visszahozni ebbe a világba. De akármennyire is sajnálom, nem tarthatom örökké ebben a magánkórházban, már múlt héten el kellett volna helyeznem egy pszichikai intézetben. Az Ön kedves ismerőse, Dumbledore beszélt rá, hogy tegyünk még egy utolsó próbát. Ha Ön sem tud segíteni, akkor marad a hosszú évekig tartó kezelés.
A férfi kissé erősebben markolta meg a csészét, szája keserű mosolyra húzódott.
- Muglik.
- Tessék? – Mrs. Sunlake kecses mozdulattal előredőlt.
- Semmi…semmi csak elgondolkodtam.
Az igazgatónő most már teljesen biztos volt benne, hogy az idegen egy link alak, és jobb lesz szemmel tartani.
- Elmondaná, mik a tünetek? – próbálta Perselus ismét a tárgyra terelni a témát, nevezetesen a volt tanítványára – Szokott-e beszélni arról, mi bántja?
Az előtte ülő ősz hajú, kontyos hölgy hirtelen kitörő, ijesztően élénk nevetése a férfit egy rossz helyen megütött xilofonra emlékeztette.
- Hogy mi bántja? Hiszen egy értelmes mondatot nem lehet belőle kihúzni, valamiféle királynőnek képzeli magát, vagy minek. A kövekhez, amik a kertben vannak, többet beszél, mint az emberekhez. Szokásos pszichózis, de maga azt hiszem, ezt jobban tudja. – mondta ismét felvillantva a bájmosolyt.
- Dührohamok?
- Időnként. Van úgy, hogy napokig egy szót sem szól, de valamikor egy hétig képes ugyanazt a dallamot dúdolgatni. Nem véletlen, hogy hangszigetelt a szobája. Csak szegény szüleit sajnálom, ilyen rendes emberek jobb gyermeket érdemelnének.
Ha a csésze beszélni tudott volna, ordítása talán a közeli városokba is eljutott volna, a férfi olyan erősen szorította meg a fülét. Mivel nem volt meg ez a képessége, így csak halkan nyekkent egyet, jelezve, nem bírja sokáig.
- Értem. Láthatnám a kisasszonyt, csak öt percre?
- Még hozzá sem kezdett az ebéd…
Piton azonban nem várta meg a választ, felállt, biccentett és az ajtó felé sietett. Az asztalnál ülő hölgy szólni sem tudott mérgében, csak tátogott ekkora udvariatlanság láttán. A férfi a maga részéről remélte, hogy az igazgatónő szó szerint megpukkad. Kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett iránta, kezdve a nyálas gesztusaitól egészen az első látásra leszűrt, ostoba mugli nézeteiig.
Az, hogy az ebédet teával kezdte, pedig már végképp átlépte az ingerküszöbét. Csak a lányt akarta mielőbb látni.
Tévedés ne essék, szó sincs arról, ami ilyenkor először az ember eszébe ötlik. Perselus Piton maga volt a racionális gondolkodás, az észszerűség, maga a földhözragadt, egyszerű logika. Számára háromféle érzelem létezett: düh, félelem és csalódottság.
Így gondolom már érthető, hogy ki kell zárnunk ama lehetőséget, hogy Mr. Pitont esetleg gyengéd érzelmi szálak fűzték volna a fiatal, eszesnek ismert Ms. Grangerhez. Nem-nem; ő nem volt az a fajta ember, akit elcsábíthat egy-két kihívó mozdulat, vagy egy csinos arc.
Mégis, valahol mélyen tisztelte a volt diákját. Szorgosság, éleslátás, ésszerű következtetőkészség – ilyen tulajdonságokat nem mindennap fedezett fel az őt körülvevő személyekben. És az efféle értékes emberek elvesztése nagy kár lenne a világ számára.
„A világ számára” – emlékeztette magát a Professzor, azzal elindult a 27-es szoba felé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
