|
4.
Emotional Lesson
Írta: Magiccat
Kettő
Két méter magasságban repülhetett tehetetlenül.
A férfi mégsem félt, csak a szíve és tüdeje tájékán bújt meg az a kis fura érzés, ami az emberben akkor tör felszínre, amikor a lába elszakad a talajtól. Ugyanezt érezzük, ha a tenger hulláma magasra dob, ha a mugli hullámvasúton megindul lefelé a kocsink, vagy éppen, ahogy Piton esetében is, ha egy erős átokkal mellkason találnak.
Még mindig repült.
A boszorkány igen erős lehetett, ha ilyen messzire volt képes taszítani egy Perselus-kaliberű ellenfelet. Noha az alacsony termet, vékony karok arra engedtek következtetni, hogy a nő nem jelent nagy veszélyt, és bár a fekete lepel, amely egész alakját fedte, mégis óvatosságra intette a férfit, azért erre ő sem számított.
Földet ért. Illetve, a pontos kifejezés: a fölbe csapódott. Kissé lihegve, de azonnal felpattant: semmi törés, csak egy kis bokarándítás, talán egy-két repedés, mondhatni, olcsón megúszta. Körbesandított, s megállapította, hogy egy ilyen mély völgyben való landolás után csoda, hogy még él. Pálcáját előreszegezve ismét ellenfelére összpontosított, miközben fejében idegesen kereste azt az átkot, amit még nem használt az idegenen, ami talán hatna is rá. Ám miközben töprengett a boszorkány nem támadott. Csupán a domboldal tetején, akár egy győztes királynő, magasodott Piton fölé. A férfi határozottan érezte, hogy valami nincs rendjén.
Vártak. Két szobor, egy pillanatkép. Perselus magatehetetlenül tartotta a pálcáját, tudva, hogy a védekezésen kívül semmi sem tehet. Az idegen figyelte. Majd a nő megfordult, és az ellenkező irányba kezdet sétálni. Lassan, mint aki nem siet sehová. Piton tudta, hogy valami nincs rendjén.
A hőmérséklet, mintha tíz fokot emelkedett volna, a talajt itt-ott sárgás lyukak tarkították, amelyekből gőz szivárgott. És a szag, amely körüllengte az egész helyet, egyszerűen elviselhetetlen volt, mintha száz és száz záptojás rohadna a talpa alatt. Olyan, mint a...
Kén.
Megértette. Perselus pupillái kitágultak a félelemtől, ahogy a távolodó nő felé tekintett. A boszorkány az imént nem domboldalon, hanem egy kráter szélén állt. És ő maga nem egy völgyben rostokolt, hanem egy...
Vulkánban. Egy ugyan egyelőre még egész békésnek tűnő, de határozottan működő vulkánban.
Visszatekintés
A pusztát Bloody Mary-nek hívták. Ez nem valami hivatalos elnevezés volt, csupán a közszáj vívmánya, olyasmi, amiről mindenki tud, de, ahogy mondani szokás, sehol sincs megírva. Sokan rosszallták az egyébként nyugodt hely ilyesfajta elnevezését, sokan nem tudtak megbarátkozni azzal, hogy Anglia „nemes természeti kincseiről” épp „Véres Mária” segítségével kell megemlékezni. Az emberek sajnos hajlamosak bírálni azt, amihez nem értenek, mintha kötelességük lenne az ismeretlent előre kifogásolni.
Akik már jártak a kietlen pusztán, nem kérdőjelezték meg a nevét. A hatalmas síkságot három oldalról erdő vette körül, a negyediket hegy határolta, kihagyhatatlan alkalmat biztosítva ezzel táborok létrehozására, és ütközetekre.Perselus többször koptatta már az öreg Mari talaját. Látott eleget abból, ami itt folyt: csatát, gyakorlatot, halálfaló lakodalmakat... és a háborút. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Ms. Granger agyában az első helyszínként szerepelt, sőt, egyre inkább vágyott vissza a sötét semmibe, ahol eddig tartózkodott.
- Szia.
A férfi megfordult, és tekintete találkozott egy gesztenye szemű kislányéval. Olyan öt-hat éves lehetett. Szép, rózsaszín ruhácskát viselt, barna, fonott copfjai rendezetten hullottak a vállára. Bár azt mondhatnánk, átlagos külsejű gyermek volt! Az egyetlen dolog, amely megkülönböztette bármely más korabeli gyerektől az a karját átszelő, és valamely oknál fogva kékes, mély vágás volt.
- Szervusz. - guggolt a kislány mellé Piton, majd óvatosan megérintette a furcsa sebet - Hol szerezted ezt?
A csöppség, akiről a tanár feltételezte, hogy a fiatal Ms. Granger, felemelte vékony karját és a férfi válla mögé mutatott. Perselus követte fejével az irányt, és amit megpillantott, attól kis híján felugrott.
Az eddig kihalt pusztán most, mintha csak a földből nőtt volna ki, ott állt Lucius Malfoy, az a Malfoy, akit pár éve egy húsz kilós vasgolyó fejbetalált... előtte egy kérlelő, meggyötört alak térdelt, egy ismerős alak...
- Hermione! - olyan könnyen kúszott az ajkaira a keresztnév. A lány nem halotta, helyette maga alá motyogott, talán az utolsó imáját mormolta. Ha így tett, az nem talált meghallgattatásra: Lucius felemelte a kezében lévő, hosszú kardot, és lesújtott. A penge a lány jobb karjába fúródott, pontosan oda, ahol néhány perce a kisgyermek sebhelye villant fel. Egy kétségbeesett sikoly hangzott fel, a kardból pedig füst tört elő. Fekete, tömény füst.
- Hermione! - kiáltotta újra Piton, lábai végre engedelmeskedtek, s a lány felé rohant.A füst, vagy talán mérgező gáz, ahelyett, hogy oszladozni kezdett volna, inkább sűrűsödött a férfi előtt. Aztán egybegyűlt, furcsa formát kezdett ölteni, és Perselusnak úgy tűnt, a háttérben az ő nevetését hallja, ő kacaját...
A füstből folyadék, a folyadékból fekete lepel lett, és egy idegen, női alak jelent meg a rémült bájitaltan tanár előtt. A férfi a csuklya mögött rejtőző arcot ugyant nem láthatta, de az árny mögött térdelő, szenvedő Hermione-t igen. Megpróbálta kikerülni a boszorkányt...
- Innen van a sebem. - szólt ismét a kislány, és a három alak, az idősebb Malfoy, Hermione és a sötét idegen, ugyanúgy, ahogy megjelentek, eltűntek.Perselus megtorpant, és kifújta magát.
Nyugi - gondolta - egy züllött elmében vagy. Semmi sem valóság, ez már mind megtörtént, ostoba vagy, öregfiú, hogy meg akartad változtatni.
- Nem vagy ostoba. - mondta ismét a gyerek, és megfogta Piton kezét - Csak még tapasztalatlan, - a professzor számára meglehetősen bizarr volt ezt egy ötéves szájából hallani - De én majd megmutatom neked, amire kíváncsi vagy. Előbb viszont ígérj meg valamit. A kislány lábujjhegyre emelkedett, így pont a lehajoló Perselus fülével egy magasságba került:
- Kérlek, nagyon szépen kérlek, áldozz fel mindent, bármi is legyen az, azért, hogy ez az alak elpusztuljon.
Különös kérés egy különös személytől, de a férfi bólintott. Bár eléggé kételkedett benne, hogy teljesíteni tudja a feladatot. Ő sosem volt az a tipikus hős, aki a bazinagy muszklijával mindent elér, ha meg nem, akkor megöleti magát.
- Nyolc emlék. - folytatta a gyermek - Nyolc emlékem van, amit mutatnom kell. Gyere!
Azzal ott, a puszta kellős közepén a kis Hermione előtt egy ajtó jelent meg. Se fal, se keret nem tartozott hozzá, de ott és akkor ez igazán felesleges részletnek tűnt.
Átléptek rajta. Egy egyszerű, szürke folyosón álltak, amelyből még további ajtók nyíltak, ki tudja hová.
- Neked ezeken kell végighaladnod. - suttogta a kislány - Ne félj, majd én végigkísérlek. - azzal Pitont a következő bejárathoz vezette. Egy fénysugár elvakította a férfit, mire észbekapott, már keresztüllépték a küszöböt.
Egy kényelmes kis lakásban találta magát, London belvárosában. Az ablakból beáradó fény az ágyon ülő lány arcára vetült, az ölében egy igencsak nagyra nőtt macska nyújtózott lustán.
- Tudod Csámpás, örülök, hogy mindennek vége van.Ahogy a mondat elhangzott, Hermione a karjához kapott. A fekete füst ismét előtört a semmiből, ugyanúgy, mint a seb keletkezésekor. A sötét fátyol újra megjelent, majd az idegen lény, aki talán ember volt, talán nem, körbetáncolt a szobában.
Az utcáról zene szűrődött be a csukott ablakon át, és Perselus kábultnak érezte magát, egyszerűen nem tudta levenni a szemét a titokzatos alakról. Kecses mozdulatai egy különös történetet regéltek, s bár Piton nem volt éppen jártas az ilyesmikben, azt azért felismerte, hogy a nő kitűnően balettozik. A szép játéknak azonban hamar vége lett, az idegen megállt, tekintetét Csámpásra szegezte, majd elindult az ágy felé.
- Ne! - kiáltott a barna hajú lány, mikor a boszorkány gyengéden, mintha csak cirógatni akarná, végigsimított a macska nyakán. A férfi nem is értette, miért tiltakozik Hermione.Aztán mikor az árny köddé foszlott, már felfogta.
Az állat tágra nyílt, döbbent szemekkel hevert a lány ölében, mozdulatlanul. A torkán lévő, a szőrén is átütő lilás folt arra utalt, hogy megfojtották.
- Ő volt az első kavicsom. - suttogta a Piton mellett álló gyermek, tenyerét a férfi felé tartotta, amelyben egy fekete kő hevert - Kilenc van. Kilenc kavicsom. - hangja csöndes volt, beletörödő.
- Értem.
Fenéket. Csak szerette volna.
A következő emlék már Granger-ék házában játszódott, ám ezúttal a professzort nem tévesztette meg a csendes, nyugodt környék. Hermione-nak nagyon is jó oka, azaz okai lehettek az elzárkózásra, épp ezért boldog pillanatokra Piton nem is számított.
A család éppen a hátsó kertben, a teraszon teázott, békés beszélgetést folytatva egymással. Az asztalfőnél Mr. Granger, ahogy egy igazi angolhoz illik, a lapokat bújva fűzött egy-két kommentárt a csevelyhez, míg a felesége, aki szintén igencsak jámbor asszonynak tűnt, szorgosan kenegette a vajas süteményeket. Mindketten első látásra zavartalannak látszottak, de Perselus megfigyelte, hogy a ház ura egy pontra szegezi a pillantását, és Mrs. Granger keze néha-néha megremeg.
A kerttel szemben ülő Hermione volt az egyetlen, aki nem titkolta mély komorságát, magába roskadva a távolba meredt. A férfi elmerengett azon, hogy vajon miért adta fel a független életet és költözött vissza a szüleihez a londoni lakásból.
Ahogy a családot nézte, az apát, az anyát és lányukat, Pitonban feltámadt némi irigység a família iránt. Rendben, elvesztettek egy hozzájuk szorosan kötődő állatot, de azért mégiscsak egy állatról volt szó... Neki, Perselus Pitonnak soha nem volt része ilyen családi teázásokban, és ki tudja, ha másképp alakul az élete, talán lett volna rá esély, hogy esetleg lesz... Megszakadt a gondolatfűzére, ugyanis az emlékbeli Hermione halk nyögést hallatva a karjához kapott.
- Mi baj, kicsim? - kérdezte aggodalmasan az édesanyja, de nem kapott választ.Piton sejtette, mi fog történni, és aggályai be is igazolódtak: a nő, az idegen nő megjelent. Azonban úgy tűnt, a lány szülei nem vettek észre semmit, ugyanis tekintetük nem akadt meg a kertjük közepén megjelenő alakon.
Az árny közelebb lépett hozzájuk, és meglendíttette a bal karját, majd a másikat is, végül egy olyan pózban merevedett meg, mintha egy láthatatlan alakba kapaszkodna. Aztán elkezdődött.Távolról, nagyon távolról zene hangzott fel, és Piton azonnal felismerte: bécsi keringő. A fekete leples boszorkány nem tétovázott, a levegőt használva partner gyanánt táncra perdült, szokásához híven lassú, könnyed táncba. Egy forgás, lépés, lépés, hajlongás... a bájitaltan tanár úgy érezte, az árny ismét rabul ejti.Nem tartott soká, hogy a zene elhallgatott, és az alak a házaspár felé kezdett közeledni.
Piton ereiben meghűlt a vér. Nem, az nem lehet, gondolta, hisz hallotta a kórház igazgatónőjét Granger-ékről beszélni. Felvillant előtte a kép, a sznob igazgatónő, amint álszent sajnálkozással kijelenti:
„Csak szegény szüleit sajnálom, ilyen rendes emberek jobb gyermeket érdemelnének.”
Ugyanakkor a banya azt sem tudta, hogy micsoda értékes könyvtár leledzik az intézetében...
A boszorkány elérte őket, és egy hirtelen mozdulattal rájuk dobott egy a ruhájából elővarázsolt fekete kendőt, épp olyat, amilyet ő maga is viselt. Aztán, mint addig mindannyiszor, szertefoszlott, s vele együtt a lepel is eltűnt. Hermione csendben ült a székében, csak a kigúvadó szemei árulták el, mekkora horror játszódik le a lelkében. Piton a még mindig mozdulatlanul ülő szülőket nézte, várva, hogy feloldódjon merevségük. Ám alaposan megfigyelve az arcukat, rá kellett jönnie, hogy hiába remél.
Mintha a két ember az utolsó pillanatban megpillantották volna az idegent, a döbbent arckifejezés, egyértelműen leolvasható volt, és a dermedt kezek enyhén kicsavarva csukódtak rá a szék karfájára, talán rémületükben egy végső támaszt keresve. Perselus csak egy dologhoz tudta az esetet hasonlítani, az adava kedavra-hoz.
- Október volt. - szólalt meg a kísérő, és férfi megfordulva döbbenten látta, hogy immár nem egy kislány, hanem a kamasz Hermione kalauzolja - A jövő héten anya szülinapját ünnepeltük volna.
És Piton már kezdte kapizsgálni: a lány néhány perc leforgása alatt éveket öregedett. Kísértetiesen emlékeztette az esett egy kétségbeesett kisfiúra, akit egy sötét kamrába zártak, egy kisfiúra, akit régen ismert...
- Tovább kell mennünk. - folytatta ökölbe szorított kézzel Hermione – Tovább, csak el innen!
A férfinek esze ágában sem volt akadékoskodni.
Bármennyire is megdöbbentették az elmúlt órák eseményei, bármennyire is próbálta elfogadtatni magával, mi történt, a harmadik helyszín megpillantásakor úgy érezte, egy jéghideg folyadék ömlik végig a gerincén.
A Grimmauld tér 12-t nem volt egyszerű megközelíteni, az emlékbeli, talán 18-19 éves Hermione-nak is csak jó néhány jelszó és védővarázslat blokkolása után sikerült. A lány arca nem tükrözött különösebb érzelmet, végrehajtotta a monoton mozdulatok sorát, és belépett a házba. Piton és kísérője követték.
- Valami hír?
A bájitaltanár hirtelen megállt a küszöbnél. Az előszoba ajtajában, egy csésze kakaót szorongatva Remus Lupin állt, a még épp Remus. Bár mondhatnánk, a barna hajú férfit sosem lehetett egészségesnek tekinteni, de Perselusnak akkor és ott a már őszes varázslót látva ez villant át az agyán.
- Semmi említésre méltó. Van még egy bögrével? – kérdezte Hermione a kakaóra bökve – Ebben az időben különösen vágyom rá.
- Még csak október van, mi lesz veled télen – mosolygott Lupin, és eltűnt a konyhában, majd szinte azonnal vissza is tért, kezében immáron két, gőzölgő és hívogató csészével.
- Kösz. – mondta sietve a lány, és éppen készült volna felhajtani az italt, amikor felkiáltott.
Piton behunyta a szemét. Nem, nem akarta tudni, mi fog történni, arról nem volt szó, hogy még öt a Grangerékhez hasonló esetet végignézzen. Albus kegyetlen volt, hogy ilyesmibe belerángatta. Látott elég halált már, minek még?
- Hermione, jól vagy? – Perselus egyből felismerte Tonks hangját, a fiatal boszorkány aggódva jött le lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, legalábbis a bájitaltan tanár erre következtetett a hangos puffanásokból.
Nem jött válasz a kérdésre, de Piton nem nyitotta ki a szemét. Egy az övénél vékonyabb tenyér megszorította a kezét, mintegy vigasztalásul. Ám ő kívülről látta magát, és úgy tetszett neki, hogy egy ijedt, hosszú, fekete hajú kisfiú áll a Főnix Rendje főhadiszállásán, hunyott szemmel.
Suhogás… a férfi vakon is tudta mi folyik körülötte, és gyávának érezte magát. Aztán, először csak halkan, de egyre hangosabban felcsendült a zene.
És rögtön felismerte, milyen, a döbbenettől ki is nyitotta a szemét. Tudta, hogy a sötét árny szambát fog táncolni.
- Hermione? Jól vagy? – ismételte Tonks kérdést, de a kérdezett, és Perselus is csak foszlányokban hallották, mindent elnyomott a csodálatos zene, és minden figyelmüket elvette a karcsú, fekete fátylat viselő boszorkány.
Piton ezúttal még a karját is kinyújtotta, hogy elérje a furcsa teremtményt, de mikor ujjai már épp súrolták volna a nőt, hirtelen újra csend lett. Lupin és Tonks aggódó arckifejezése újra élessé vált a férfi előtt.
És úgy látszott, a boszorkány előtt is, mert megindult feléjük, és ezúttal letépett egy darabot ruhája szegélyéből, összegyűrte egy gombóccá, és a két értetlenkedő alak közé helyezte. Majd, mint aki jól elvégezte dolgát, eltűnt.
Egy ideig nem történt semmi. A három alak egymásra bámult, aztán Hermione remegve elkezdett hátrálni. Arca holtsápadt volt, léptei bizonytalanok, és látszott rajta, hogy tudja, mi fog történni. Perselus furcsállta az esetet, de a szívverése kezdett lenyugodni, hogy ezúttal az árny nem gyilkolt. Csak miután már teljesen lehiggadt, jutott eszébe a cikk, mely a Főnix rendje két tagja ellen elkövetett merényletet taglalta, melyben a halál oka…
BUMM! Egy pillanatra minden elsötétedett…
A halál oka…robbanás…
Piton sarkonfordult, nem várva meg, míg az emlékbeli Hermione szerencsétlen jajongása elkezdődik, és kilépett az ajtón.
Elhatározta, hogy többé nem éli magát bele ennyire a múltba. A következő szörnyű esetet hidegvérrel nézte végig, nem rezzent meg még akkor sem, mikor a sötét leples boszorkány átlökte Luna Lovegood-ot a Halál termének boltívén. Amikor pedig az akkori Hermione eszeveszett sikoltozásba kezdett, és egy késsel próbálta eltávolítani a kezén lévő, kékes sebet; akkor csak gúnyosan fintorgott.
Észrevette, hogy kísérője immáron a húsz éves, fiatal nő volt, és ő is ugyanolyan nyugodtan szemlélte az eseményeket, talán csak egy kis szomorúság csillant meg néha a szemében.
Azonban a hetedik, Hermione hetedik kavicsa megingatta. Emlékezett rá, hogy még a skizofrén Ms. Grangerrel folytatott beszélgetés során egyszer a lány megemlítette, hogy a hetedik kavics nagyon kedves neki. Akkor ezt pusztán csak a megbolondult elme egyik jelének tekintette, de már rájött, nagyobb jelentőséggel bír.
A hetedik emlék ugyanis már Hermione Granger, vagy ahogy akkor hívták, Mrs. Potter és Mr. Potter takaros kis házában játszódott. Az újdonsült házaspár a kertben ebédelt, amit Piton rendkívül ironikusnak talált. A tánc ezúttal tangó volt, és Perselus úgy vélte, a mozdulatok szenvedélye és hevessége kivételesen illik Potterhez. A boszorkány tovább szórakoztatta őt és Grangert a kecses játékával, de ahogy mondani szokás, egyszer minden tánc véget ér.
A fekete árny elsuhant Harry mellett, és egy fura gesztikuláció kíséretében megérintette az ebédjét.
A bájitaltan tanár sejtette, ezúttal mi lesz a gyilkos fegyver, és bár irtózott a titokzatos alaktól, lenyűgözőnek találta a módszereit. Potter furcsán méregette a feleségét, majd lassan a szájához emelte a villát, aztán gyorsan bekapta az ételt.
Körülbelül két perccel később a fiú, aki addig mindent túlélt, ijedten kapott a torkához, és tekintetét a még mindig mellette álló sötét árnyra emelte. Piton legalább olyan döbbent volt, mint Potter, hisz ezúttal az áldozat bizonyosan látta gyilkosát… És amit a fiatal férfi arcáról leolvasott… Harry James Potter felismerte az elkövetőt, aki miatt méreg cirkulált az ereiben. Felismerte, és ki is nyitotta a száját, de mire megnevezhette volna, feje oldalra bicsaklott, és nem mozdult többet.
Perselus maga sem értette, miért ez az emlék rázta meg a legjobban. Talán a hatalmasra tárult, zöld szemek, azok tették olyan rémessé a hetedik kavics titkát. Mindenestre a nyolcadik áldozatot, a már szinte tébolyult Hermione Granger első orvosát nem annyira sajnálta, mint Pottert. Magát azzal nyugtatta, hogy ez bizonyára a miatt van, hogy míg az orvos egy szúrás által, szinte azonnal meghalt, addig Harry percekig szenvedett.
- Most már láttad mindet. – szólt komolyan kalauza, a szép, fiatal és egészséges Hermione.
- Nem azt mondtad, hogy kilenc kavicsod van? – a fekete hajú férfi agyán gyorsan átfutottak az események…a macska, a két szülő, Lupin és Tonks, Lovegood, Potter, az orvos…csak nyolcan voltak.
A lány elsápadt, teste úgy kezdett remegni, mint akkor, a Grimmauld téren.
- Annyi. De azt mondtam, hogy nyolc emlékem van. – mély levegőt vett, és gyorsan összeszedte magát – Most már mindent tudsz, amit tudnod kell.
- Valóban, Hermione?
Piton villámgyorsan megfordult, pálcáját egyenesen a mögötte álló alakra, a már oly sokat látott boszorkányra szegezte. Az ismeretlen nő arcát bár lepel fedte, Perselus mégis érezte, hogy hidegen elmosolyodik.
- Hát nem akarod megtudni, ki a kilencedik kavics, Perselus?
Visszatekintés vége
És most itt rostokolt egy cseppet haragosnak tűnő vulkánban. Miközben kétségbeesetten próbált kimászni a kráterből, arra gondolt, hogy van egy tuti tippje, ki az a szerencsétlen, aki a dicséretes kilencedik áldozat címet fogja viselni.
Csak azt nem értette, Albus hogy tehette ezt vele. Mikor már épp azon morfondírozott, hogy vajon tényleg az eszement unokaöccse, Gabriel Piton fogja örökölni az összes vagyonát, egy segítő, karcsú kéz nyújt felé.
- Hermione! – kiáltotta, aznap már nem is tudta, hányadszor.
- Perselus… - suttogta a lány, miután a férfinek sikerült végre a peremre érnie – Perselus…
Az említett személy Piton létére igencsak zavarban lett volna, ha a lány nem épp könnyzápor közepette ismételgeti a nevét.
- Nyugodj meg. – szólt halkan a férfi, és gyengéden két keze közé fogta a lány arcát – Nem fog győzni, megígérem.
Tévedés ne essék, szó sincs arról, ami ilyenkor először az ember eszébe ötlik. Perselus Piton maga volt a racionális gondolkodás, az észszerűség, maga a földhözragadt, egyszerű logika. Számára háromféle érzelem létezett: düh, félelem és csalódottság.
Így gondolom már érthető, hogy ki kell zárnunk ama lehetőséget, hogy Mr. Pitont esetleg gyengéd érzelmi szálak fűzték volna a fiatal, eszesnek ismert Ms. Grangerhez. Nem-nem; ő nem volt az a fajta ember, akit elcsábíthat egy-két kihívó mozdulat, vagy egy csinos arc.
Mégis, a Bloody Mary nevezetű puszta mellett, az egyre inkább dühöngő vulkán peremén, ahol bármikor újra felbukkanhatott a veszélyes és titokzatos fekete árny, ott megcsókolta a lányt. És az visszacsókolta.
- Egyszer azt ígérted nekem, mindent fel fogsz áldozni azért, hogy az a nő ne létezzen többé. És most kérlek…
- Rohanjak elé, és ölessem meg magam? - Piton nem tudta visszafojtani a cinizmust, ami a mondatból áradt.
- Tessék? Nem dehogy…
- Jaj, várjál, másképp kell fogalmazni.
- Kérlek…
- Ti nők ezt úgy szeretitek mondani, hogy kérlek, védj meg, megígérted. Brühhühühü…
- Kérlek… Perselus…
- De tudod mit?
- Perselus… kérlek…
- Most az egyszer megteszem.
- Ölj meg!
Piton megmerevedve bámult a lányra, és a bal szemöldöke most olyan magasra szaladt, hogy akár különszámként felléphetett volna vele.
- Tessék? Csak mert, mintha azt hallottam volna, hogy öljelek meg.
Feleletként nem többet, mint egy bólintást kapott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy hátráljon egy nagyot.
- Értem, szóval ilyen rosszul csókolok.
A lány szája sarkában felbukkant egy kis mosoly, de szinte azonnal el is tűnt.
- Biztos észrevetted, hogy nem érhetsz hozzá a boszorkányhoz. Nem is fogsz tudni. Az egyetlen lehetőség, ha engem ölsz meg…
- Ismertem Lucius Malfoyt. – szólt halkan a férfi - Ismerem az átkait, talán…
A lány hirtelen a férfi elé lépett, s mivel az jócskán magasabb volt nála, fejét felszegve feldúltan közbevágott:
- Az a kard nem Lucius Malfoyé volt! Ne mondd, hogy nem hallottad közben a kacajt… a Sötét Nagyúr kacaját! Évekig próbáltam eltűntetni a heget, de…
Ekkor valami bevillant Piton agyába. Hiszen erről teljesen megfeledkezett…
- A valóságban… A valóságban nincs ott a heg! Láttam a karod, és éppolyan, mint a másik.
Csend állt be. Olyan hirtelen, hogy a bájitaltan tanárt megrémisztette.
- Perselus, még mindig nem érted? Malfoy megsebzett, de utána ellátták a sérülésem. Valójában nincs ott. Valójában… - hangja megremegett, szemei ismét könnybe lábadtak – Valójában a fekete árny sincs ott.
Hermione jól mondta, Piton valóban nem értette. Hisz látta a boszorkányt, sőt harcolt is vele.
- Amit láttál… - folytatta megrökönyödve a lány – az valóban a Sötét Nagyúr átkának a következménye. Az árnyat valóban ő teremtette, de…
- Majd én segítek elmagyarázni. – csendült fel mellettük egy nő hangja, fekete leplével vidáman játszadozott a szél.
Perselus egyre zavarosabbnak érezte az egész történetet, és mindennek tetejébe, mivel még mindig a vulkán mellett rostokoltak, a kén bűzétől kezdett megfájdulni a feje. Készenlétben tartotta a pálcáját, hiába tudta, hogy semmit sem használ vele.
- Olyan kár, hogy engem sosem akarsz meghallgatni, Perselus. – sziszegte a nő, karcsú alakja közeledett a férfihoz – Pedig ha nem szakítasz félbe ostoba átkokkal, amik megjegyzem, úgysem hatnak rám, akkor elmondtam volna, hogy Hermione Granger a kilencedik kavics. – mire a mondat végére ért, olyan közel állt a férfihoz, hogy az orruk majdnem összeért, de Piton így sem látta az idegen arcát.
- Az a helyzet, – folytatta az árny, miközben kezével végigsimított a férfi arcán – hogy kár lenne egy ilyen dögös pasiért. Az átok kilenc emberről szól, és az utolsónak van a legrosszabb dolga, hisz végig kell néznie társai halálát.
Perselusnak elege volt az egészből. Gyorsan Hermione elé ugrott, és a nőre szegezte a pálcáját.
- Akkor legyen tíz! Úgyis olyan szép, kerek szám! – és bal karjával hátrébb lökte az előre törekvő lányt, mert már eldöntötte, ha kell, mártírhalált hal.
Valahogy csak kibírja majd a szégyent a túlvilágon.
De a boszorkány reakciója meglepte: a nő csak nevetett. Hangosan és kárörvendően nevetett.
- Jaj, Perselus, drágám, nem én fogom megölni. Hanem te!
Azzal meg sem várva a feleletet, az árny lehúzta az arcát takaró fekete bársonyleplet.
Perselus Piton pedig életében először nézett bele olyan hideg, barna szemekbe. Hermione Granger szemeibe.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
