|
5.
Emotional Lesson
Írta: Magiccat
Egy
Van úgy, hogy az események átváltoznak gyerekeknek való papírlabirintussá. Olyanná, ahol az egyik végből a másikba kell kilyukadni, és a végén, ha az ember kész van, hátrahajol, és a ceruzával rajzolt útvonalból kap egy szép ábrát.
Ez a kép a jutalom azért, hogy sikeresen oldottuk meg a feladatot. Persze, valamikor igen nehéz átjutni az útvesztőn, és ekkor néhányan felajánlják, hogy segítenek. Ha viszont elfogadjuk, valahogy az a szép kis ábra már nem is annyira gyönyörű.
Perselus nem akarta, hogy Albus Dumbledore tönkretegye az ő képét. A papírlabirintusa képét.
- Már pedig végig fogsz hallgatni. – szólt az öreg igazgató, miközben arrébb tolt egy vastag, és igen poros könyvet.
A kórház könyvtárában ültek. Ott nem szűrődött be a kinti folyosókról a zúgás, az ebédeskocsi zaja vagy a hangos pletyka-fecsegés. Ott csak ők voltak, és a tudás, ami igen jól megbújt a könyvek lapjai közt, de csak addig, amíg elő nem csalogatták.
- Rendben. – sóhajtott az idős varázsló, és végigsimított immáron ráncokkal telített arcán – Akkor te folytasd inkább ott, ahol abbahagytad.
A bájitaltan tanár még mindig nem szólalt meg. Bőre fehér volt, haja és szeme sötét, tartása szigorú, mégis nyugodt. Semmilyen külső változást nem lehetett megfigyelni a férfin, még a pengevékony ajkai is a szokásos fintort vették fel. És pont emiatt, pont azért, mert semmiféle külső jelét nem adta annak, hogy valami különös történt volna az elmúlt pár órában, ezért kezdte Dumbledore érezni, hogy nagy pácban van.
- Szóval a titokzatos boszorkány lerántotta a leplet, és kiderült, hogy ő is Hermione. – dőlt hátra székében az igazgató, és szórakozottan elkezdett a kezében lévő lúdtollal játszadozni – Érdekes jelenség. Jót tett volna az iskola átlagának, ha régen is kettő lett volna belőle.
Egy külső szemlélő számára igen ijesztő lett volna, ha tanúja lett volna annak, hogy a mondat végére milyen hirtelen változik meg Piton. A férfi szempillantás alatt felpattant, előredőlt, és bár egy asztal állt kettejük között, mégis könnyedén megragadta Dumbledore vállát.
Maga sem tudta, mi állította meg abban, hogy egyenesen a torkát szorongassa meg.
- Belőle… nincs másik… - mondta rekedten – Csak… egy van. – aztán, mintha hirtelenjében ráeszmélt volna, mit tesz, visszahuppant a székére – Csak egy… senki sem olyan, mint… – motyogta – De hisz ezt maga is tudja… mindent tud és tudott előre.
- Valóban.
Talán azért, mert egyáltalán nem tagadta, talán azért, mert a kék szemek olyan szomorúan néztek rá, vagy talán azért, mert ez az ember eddig mindig és mindenhol támogatta, Perselus nem tudott többé haragudni rá.
- Csak álltam. – a fekete hajú férfi hangja megremegett – Csak álltam és néztem…
- Nem kapsz levegőt, mi? Most már tudod, hogy Hermione Granger nem is olyan ártatlan, mint amilyennek hitted!
- Nem… ez csak… szemfényvesztés…
Egy átok – egy számára ismeretlen - gyomron találta, és Perselus összegörnyedt. Úgy érezte, a belei cipőfűző módjára masnikat kötnek egymás hegyén-hátán, amiket nem lehet kioldani.
- Ez is csak szemfényvesztés, mi? Kérsz még egyet, hogy biztosabb legyél benne?
A boszorkány újra rácélozta a bájitaltan tanárra a pálcáját, de egy törékeny, női alak eléugrott…
- Ő sokkal bátrabb volt…sokkal bátrabb…
- Tévedsz, Perselus. – az illető felkapta a fejét, de Dumbledore csak intett – Nem akartalak megszakítani, kérlek, folytasd.
- Na ne álltasd magad, nagyon jól tudod, hogy egymásnak nem tudunk ártani. – sziszegte a boszorkány Hermione-nak.
Piton összeszedte magát, felvette az elejtett pálcáját, és felegyenesedett. A nyakában lógó homokóra tudomására adta, nem sok ideje van hátra, hogy véget vessen ennek az „elméi” csatának.
Körülnézett: két gyönyörű barna hajú lány állt előtte farkasszemet nézve, mindkettő ugyanolyan karcsú, mindkettőnek göndör fürtjeit meglobogtatta a szél, és mindketten egyszerre kapták rá a pillantásukat. Egy könnybe úszó és egy kegyetlen szempár.
Felemelte a pálcát, és Hermione-ra célzott, arra a lányra, aki olyan könyörgően nézett rá… Aki először láttatta vele másképp az évszakokat, aki először tanította meg, hogyan képes az ember olyan egyszerű dolgokhoz is szorosan kötődni, mint a kövek... Akinek az ajka olyan puha és meleg volt…
- Adava Kedavra!
Aztán sötét lett.
- Akárhányszor valami szörnyű dolog történik – folytatta Perselus, és közben nyelt egyet – mindig köze van Voldemorthoz, hiába pusztult el már vagy három éve. Ironikus…nem?
- Ahogy mondod, barátom. – suttogta az öreg varázsló, és félholdszemüvege alól még egyszer szemügyre vette a bájitaltan tanárt – De bizonyára érted az összefüggést. Tom rendkívül erős és ügyes varázsló volt, no meg bosszúszomjas. És mi lehetett volna édesebb számára, minthogy gyilkosa, Harry szerelmét, az eszes Hermione Granger-t sújtja haragjával? És bár neki már késő volt cselekedni, mivel a vég utolérte, azért tervéről tájékoztatta a legmegbízhatóbb emberét… Hogy miért Lucius Malfoy lett az, magam sem értem igazán. Talán csak az számított, hogy elég ravasz legyen az illető, vagy talán nem volt idő a körülményesebb választásra… A biztos választ valószínűleg sosem tudjuk meg.
Dumbledore elhallgatott, szeme a távolba meredt, és gondolataiba merülve a szakállát kezdte simogatni.
Piton döntött: lehet, hogy a papírlabirintus ábrája nem lesz olyan szép, de legalább lesz. Mert ő képtelen kijutni a sok fal közül.
- És Albus… miféle kard volt az, amivel megsebezték? És miféle átok?
- Á, igen. – nézett ismét rá az igazgató, s Perselus sejtette, hogy csak a kérdésre várt – Csodálkozom, hogy nem ismerted fel a fegyvert, pedig már láttad jó néhányszor. Mondjuk az is igaz, hogy többnyire az irodámban.
A Bájitalok Mestere érezte, ahogy agykerekei megcsikordulnak. Próbálta előhívni a térdepelő lány és Malfoy képét…
- Griff… Griffendél Godrik kardja?
- Úgy bizony. – bólintott Dumbledore – A bátor és hűséges, nem kevésbé makacs Godriké. Szerencsére másfél évvel ezelőtt visszakerült az irodámba.
- Visszakerült?! – Piton keze ökölbe szorult - Ami ilyenre képes, azt inkább jobb lenne elpusztítani.
- Furcsa, hogy neked is, barátom, mint ex-halálfalónak, téves gondolataid vannak a gonoszság felől. A kard nem tett mást, mint engedelmeskedett az egyik alapító utódjának. Mivel már teljesítette a parancsot, nem kell attól tartanunk, hogy még egy ehhez hasonló eset előfordul.
- Szóval ezek szerint Malazár akár le is szúrhatta volna Godrikot a saját kardjával.
- A kard természetesen a gazdájára ártalmatlan lett volna. Mivel azonban Miss Granger nem volt utódja egyik alapítónak sem, a kard annak engedelmeskedett, akihez inkább tartozott. Ne felejtsd el, keletkezésekor még mit sem tudtak Malazár ördögi terveiről. Sőt kétlem, hogy egyáltalán akkor még ördögi lett volna. Na, de ne térjünk el a tárgytól.
Elsétált az öreg polcok előtt, majd megállt egy zöld és egy barna kötetű könyv között, és ott folytatta:
- Az egyetlen ember, aki személyesen némi információt tudott volna erről az átokról szolgáltatni, az maga Godrik lett volna.
- Hogy lehetett képes egy ilyen… – de az igazgató csendre intette.
- Biztos vagyok benne, hogy megvoltak a megfelelő okai. Bizonyára azért ruházta fel kardját egy ilyen képességgel, mert sokkal hatékonyabb pusztító eszközként működött a csatában. Sőt, a legjobb kémnek is bizonyult.
Perselusnak halvány gőze sem volt, hogy az öreg miről beszél, de nem szerette volna félbeszakítani.
- Griffendél kardja csak abban az esetben sújt ilyen rémes átokkal, ha az illető ki is mondja azt a szót, amelyet a fegyver egyfajta parancsként értelmez. Különben képzeld csak el, a mi Harry-nk is mit művelt volna baziliskusszal. Az átok erről a kulcsszóról – igen, talán ez a helyes kifejezés rá – kapta a nevét, vagyis azt, hogy Crudelis.
Pár másodperccel később Piton száját el is hagyta a fordítás:
- Kegyetlen?
- Pontosan. A legmegfelelőbb név neki, nem gondolod? – Dumbledore ismét visszaült a helyére – Tehát Voldemort megkérte Lucius Malfoy-t, hogy sebezze meg a karddal a lányt, és közben mondja ki ezt a szót.
- Egyáltalán hogy került hozzá? Hogy szerezhette meg az irodádból?
- Legyen elég annyi, hogy nem onnan kellett megkaparintania. Egy barátnak adtam, akiről kiderült, hogy mégsem az, akinek hittem. Erről most inkább ne nyissunk vitát. – fűzte hozzá, ezzel ismét Perselusba fojtva a szót – Szóval Lucius Malfoy megsebezte. Nem hiszem, hogy ő maga tudta volna, mit művel, sőt úgy gondolom, nem is volt választási lehetősége. És biztos vagyok benne, ha Mr. Malfoy nem halálozik el fél évvel később, megtudtuk volna tőle, mire kérte egykori gazdája.
- De nem így történt.
- Nem bizony. Így az átok jócskán nyert időt, épp annyit, hogy végleg beteljesedjék. Hisz még nekem is csak Harry halála után kezdett az egész gyanússá válni, csak akkor eszméltem rá, hogy valami nincs rendjén. – arcát tenyerébe hajtotta, és a bájitaltan tanár először vélt az igazgatója szemeiben önmarcangolást felfedezni – Jobban oda kellett volna figyelnem. Hiába, nem vagyok már a régi… - sóhajtott, és felemelte a fejét – Tom mindig is imádott a múltjában vájkálni. És Mardekár Malazár utódjaként az alapítókéban is. Így akadt a kezébe a Crudelisről egy régi, nagyon régi leírás, és így az én kezembe is. Mint említettem, nem véletlenül hívták így, valóban az átkok egyik legkegyetlenebbikéről van szó.
Ismét elhallgatott, ezúttal be is hunyta a szemét. Kisvártatva mély levegőt vett, és kinyitotta.
- A Crudelis nem tesz mást, mint a megsebzett áldozatban egy árnyat kelt életre. – látva Piton értetlen arcát, hozzátette – Úgy is nevezhetnénk, tudathasadást okoz.
- Úgy érti…?
- Úgy értem, hogy Hermione jól mondta, a valóságban a táncoló boszorkány nem volt ott. Hermione volt az, aki megfojtotta a macskáját, ő volt az, aki főbenjáró átokkal sújtotta a szüleit, ő helyezte el a bombát a Rend főhadiszállásán, ő lökte át Ms. Lovegood-ot a boltíven, ő mérgezte meg a férjét, és igen, ő szúrta le az első orvosát is.
- Nem… ez nem lehet, ő sosem…
- Tenne ilyet. Tudathasadás, Perselus. Bár Hermione karján már nem volt ott a kard által ejtett seb, ő mégis látta, és akárhányszor a fájdalom beléhasított, az elméjét különös zene töltötte meg… Ilyen alkalmakkor úgy feltételezem, a külvilág megszűnt számára, és mély álomba merült. Miközben a szörnyeteg, aki benne lakozott, felébredt.
- Úristen. – a férfi nem tudta megállni, hogy ki ne mondja, csak ekkor világosodott meg előtte az egész.
- Tomtól egyáltalán nem állt messze ez a módszer. Emlékezz vissza Ginny Weasley-re és a naplóra. Hermione ugyanúgy az ő kívánságait teljesítette, és utána még csak nem is emlékezett rá.
- De hát hogyan, hogyha Voldemort akkor már hallott volt? Már nem irányíthatta, hiszen megszűnt létezni.
- Ez igaz, csakhogy a Crudelis erős, és bonyolult varázslat. Tom jól tudta, mi fenyegeti, és mintha listát készítene, egyszerűen előre megszabta, hogy az átok mit műveljen Ms Grangerrel. Kilenc áldozat… kilencet szabott meg. Az első nyolcat a lánynak kellett megölnie… ha lehet különböző módszerrel. Az utolsó viszont ő maga volt, és amint látod, a Sötét Nagyúr úgy akarta, hogy ne önnön kezével vessen véget életének.
- Miért? Mondhatta volna, hogy gyilkolja le az összes aurort, és sosem jöttek volna rá!
- Ez a fontos, Perselus, nem jöttünk rá! Voldemort úgy vélte, sosem fog kiderülni, és erre is törekedett. Feltűnő lett volna, ha túl sok áldozatot szed, inkább azt akarta, hogy maga a lány szenvedjen a legtöbbet. Ezért adta a neki a legnagyobb büntetést: nem lehetett öngyilkos. Akárhányszor próbálkozott volna ilyesmivel, a Tom által életre keltett alteregója nem hagyta volna. Ms. Grangernek – ha először nem is, de egy idő után rá kellett jönnie, hogy mit műveltek vele. A beszámolódból kiderül, hogy ő maga nem gyilkosként tekintett magára, az emlékeiben az árnynak külön testet adott, de mindvégig tudta, ki van a lepel alatt. És el akarta pusztítani. Ám ki akarna megölni egy védtelen, elmebajos lányt, aki annyi megpróbáltatáson ment keresztül? Nem-nem, Tom jól tudta, mit tesz, ő úgy tervezte, Hermione addig fog szenvedni, amíg természetes halállal meg nem hal.
- De nem így történt. Mert maga ideküldött engem, hogy öljem meg. – kis szünet állt be, a szűk ablakból beeső fény Dumbledore gyászos arcára vetült, majd végül Piton hozzátette – Nem, azért küldött, hogy megszabadítsam a kínjaitól.
Az igazgató elmosolyodott. Arcába a ráncok mély barázdákat véstek, de szemei élénken csillogtak.
- Azt hiszem, fiam, megtanultad a leckét.
*
Egy alak lépett a kórház egykor szépen kikövezett, de az idő elteltével már megcsúnyult ösvényére. Valahogy ő maga is érezte, mennyire idegen itt ő, bár nem sokat törődött vele.
Az út mentén lustán heverő, kilenc darab, fekete kavics szúrt szemet neki. Annyira nem illettek bele az összképbe, olyan furcsán néztek rá. Lehajolt, és mosolyogva a kezébe vette a legszélsőt, a kilencediket.
Pontosan ugyanabban a pillanatban, hogy hozzáért, valahonnan távolról halk nevetés ütötte meg a fülét, és jótékony szellő kezdte cirógatni az arcát. Zsebre rakta a fekete kis követ, és nyugodtan folytatta tovább útját a kijárat felé.
Nem tudta, miféle leckéről papolt neki az öreg igazgató, vagy, hogy tényleg sikerült-e megtanulnia. De attól a naptól kezdve akárhányszor télen dideregve és összegubódzva ült az ablak előtt, mindig meglátta a rügyeket, az előbukó virágpalántát.
És ilyenkor Winky, a házimanója nem kis ijedtségére mindig mosolyogva megjegyezte:
- Már május van.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
