Rendszerint, a tanári körülbelül három óra alatt teljesen kiürül, miután a vonat elindult a zsibongó diáksereggel. Mikor azonban Harry belépett kísérőjével, zsúfolásig megtelt, jobban, mint tanév közben. Ennek oka természetesen a „kis túlélő” volt, aki a biztonságot jelentő Dumbeldore háta mögül kukkantott csak ki, ha éppen senki nem figyelt oda.

- Kérem, kedves kollégák, barátaim! – intett az igazgató, és a teremben nyomban elhallgattak – Köszönöm. – kék szeme csak úgy szikrázott, miközben körbenézett a megjelenteken – Bizonyára egyvalakinek most nagy örömöt szerzek -és nagy gondot- azzal, hogy rábízom Harry Pottert, míg a többiek csalódottak, vagy épp dühösek lesznek. – Molly Weasley idegesen tördelte kezét, míg Mcgalagony professzor negyedszerre is kifújta az orrát – Sokan talán nem értenek velem egyet, de az én véleményem szerint Remus Lupin tökéletesen megfelel a feladatra, betegsége ellenére.

Nem tévedett, a szobában nyomban moraj támadt, de a sarokban magányosan álldogáló Lupin döbbenten kapta fel a fejét.
- Mindannyian tudjuk, hogy a legsúlyosabb tünetek ma már kiküszöbölhetők, és Mrs. Figg lelkesen vállalta a feladatot, hogy alkalomadtán –vagyis holdtöltekor - vigyáz Harryre.

A moraj nemhogy alábbhagyott, inkább felerősödött. A szóban forgó személynek azonban látszólag semmi kifogása nem volt a döntés ellen, legalábbis mindenki erre következtetett abból, hogy végre előbújt. S a teremben, akárcsak Dumbledore megjelenésénél, csend lett. Egy emberként bámultak a kisfiúra, aki a világ minden kincséért sem engedte volna el az igazgató kezét.

- Szia. – köszönt a maga kis egyszerű módján Lupinnak, mire egy mosolyhullám söpört végig az arcokon.

Lassan ők is beletörődtek a döntésbe, és a terem elkezdett ürülni. Varázslók és boszorkányok szállingóztak kifelé, a napsütötte birtokra, ahol már várták őket a fiákerek. A kis Harry vidáman lépegetett új gyámja mellett, akinek emlékezett az arcára, de semmi többre.

Valaki azonban csak ekkor lépett elő rejtekhelyéről, csak ekkor állt az ablak elé. Perselus Piton arcán gúnyos mosollyal karját keresztbe fonta, majd hirtelen elfordult. Ő előre tudta, hogy Lupinnak fogják adni, magától értetődött, nem is értette a többieket, mi a fészkes fenéért jelentkeztek erre a feladatra. Hisz csak egy ostoba kölyök! Őt aztán nem hatja meg, hogy nagy zöld szemeivel és kócos buksijával olyan aranyos. A gyerek egy csomó szenvedéssel jár!
"Mert te aztán tudod.”- szólalt meg egy hang a fejében – „ Mintha valaha is neveltél volna gyereket.”
Nevelt-e vagy sem, lényegtelen, csak boldog lehet, hogy azt a kis taknyost három hónapig nem látja.
Akkor még nem tudta, hogy igenis téved.