Ilyen gyönyörű, napos délután vétek lett volna a házban ücsörögni – gondolta Clara Madison, miközben különleges növényeit ápolta a kertben.

Imádta pátyolgatni őket – már csak azért is, mert ehhez igazán értett. Szerény kis boltja nem messze állt a háztól, s forgalma sem volt csekély, nem hiába, nála szinte mindent meg lehetett kapni! Igen sok varázsló és boszorkány állandó kuncsaftnak számított a Különleges növényfajok boltjában.

A környéken csak egy ember ismert, aki még nem tette be hozzá a lábát: a Szomszédot. Ő már csak így hívta, a rendes nevét nem merte kimondani, még magában sem, és, ha valaki más megemlítette, rögtön pirulási rekordot döntött.

Amióta a férfi ideköltözött, ő rajongott érte. Naphosszat csak őt bámulta a függöny mögül, és légzése nyomban felgyorsult, ha tíz méternél közelebb jutott hozzá. Azonban tudta, hogy Perselus Piton tisztában volt vele, hogy van egy rajongója, mégsem tett semmit. Jobban mondva, úgy csinált, mintha nem tudna róla, hűvös és nyugodt maradt, sosem nevette ki, de éreztette: nem kell neki.

Mégis, tovább imádta. A legszörnyűbb az volt, hogy mindig elment a Roxfortba tanítani, s csak nyáron tért vissza, addig be kellett érnie emlékképekkel. És mikor újra megjelent, mindig boldogság-buborék nőtt a tüdejében, figyelmenkívül hagyva a tényt, hogy semmit sem jelent a férfi számára.

A Nap kíméletlenül sütött a fejére, a szalmakalapját pedig a házban hagyta, de ahelyett, hogy bement volna érte, felállt, kihívóan felnézett az égre és elgondolkodott:
Miért szereti mégis annyira? A külsejét sokan ócsárolják, de... számára rejtélyes, sötét, vonzó...
- Jónapot, Ms. Madison. – hallatszott a kellemes, hűvös hang.

Clara ijedtében hanyattesett, a metszőolló kirepült a kezéből, ő maga pedig hirtelen felkapta a fejét.

A szomszéd kertet az övétől csupán hézagos lécek választották el, amiket nagy jóindulattal lehetett csak kerítésnek nevezni (a növényei mégsem nőttek át a határon, mert a férfi mindenfajta védelmi varázslattal ellátta házát). Most ezeken keresztül látta, amint Ő becsukja a kaput, és valakihez beszél...

- Szervusz Harry. – mosolygott meglepetten a kisfiúra – Jónapot uram. – nem nézett rá az illetőre, hanem lehajtott fejjel a papucsát bámulta, és a pillanat elszállt: bementek a házba.
Fáradtan sóhajtott, és felvette a metszőollót. Ideje lenne feladni.



Perselus Piton dühösen dobta le az előszoba közepére a ládát és a ketrecben addig békésen alvó baglyot.
- Pakolj ki a szobádban! – parancsolt rá a gyerekre – Fent balra a tied!

Harry zavartan lesütötte a szemét, és a ládájához lépett, a férfi azt hitte megijedt tőle, de a kisfiú néhány sikertelen másodperces próbálkozás után odalépett hozzá:
- Túl nehéz. Segítesz? – egyáltalán nem úgy nézett rá, mint aki utálja, és ez Pitont rendkívül meglepte, Dumbledore szavai ellenére.

- Mobilicorpus. – mondta, s a láda a bagollyal egyetemben a levegőbe emelkedett – Menj előre, gyerünk. Lódulj! – kiáltott, s Harry szedte is a lábát.

Ismerte magát annyira, hogy tudja, kivételesen nem a gyerekre mérges. Arra az ostoba nőszemélyre! Hányszor és hányszor kívánta már, hogy változzon vén, bibircsókos banyává, s még mindig ugyanolyan gyönyörű! Ugyanaz az ébenfekete, selymes haj, ugyanaz a gyönyörű sötét szempár, ugyanaz a piruló arc... Ha jobban belegondol, vén nyanyaként is szeretné. Szeretné? Ő, Perselus Piton soha nem szeretne bele egy kviblibe! Még a gondolata is iszonytató...
Ha legalább beképzelt lenne, vagy lenézné, vagy csak olyan lenne, mint a többi ostoba liba! Ha nem pirulna el folyton, amikor találkoznak, ha nem sütné le a szemét, akkor könnyebb lenne. Végre ki tudná irtani az érzéseinek a csíráját is! De hiába válik mogorvává, hiába lesz undok, hiába hideg, nem ér semmit! Hát soha nem szabadul meg ettől a szenvedéstől? Azt hitte, előbb-utóbb elmúlnak ezek a vágyak, de egyre nehezebben tud uralkodni magán.

Felértek a szobába, ami bár rendkívül kicsinek tűnt, Harry számára mintha lakosztály lett volna.
- Nahát! – csodálkozott a kisfiú és körbefutott a helyiségben – Ez olyan szép!

Piton teljesen megzavarodott: Miket beszél ez a kölyök? Hisz ez még egy régi szoba, amit soha nem használ. Mindössze egy ágy és egy szekrény van benne, na meg rengeteg polc, rajtuk különféle könyvekkel és hozzávalókkal. A legtöbb gyerek nem erről álmodik.

A kis Harry álmélkodva nézte a professzor csodás gyűjteményét, a színes üvegeket és hatalmas, régi könyveket.

- Idefigyelj! Ha itt akarsz élni, van egy-két szabály, amit be kell tartanod. – szólt fenyegetően a férfi, de a kisgyerek lelkesen eléállt és várta a folytatást – Ád egy: azt teszed, amit én mondok! – megvakarta az állát, és azon agyalt, vajon miért ilyen készséges ez a kölyök – Ád kettő: a házból nem léphetsz ki! Ád három: Nem nyafogod el bánatod senkinek, mert agyoncsaplak! – hogy fokozza a hatást lehajolt, feje a kisfiúéval egy szintbe került – Megértetted?
- I-igen. – motyogta halkan Harry, és megint lesütötte a szemét, mintha valami nagyon rosszat csinált volna.
- Akkor rendben. Én most lemegyek ebédelni, és nem ajánlom, hogy bármivel is megzavarj!

Az ajtó majdnem kiesett a keretéből, olyan erősen csapta be maga mögött.