|
IV.
4.fejezet
Az ember, ha körülnéz a Darken Street-en, akaratlanul is óvatos lesz. A kis utca egyszerű kőházai miatt pont olyan hatást keltett, mint egy középkori elhagyatott falu. Nem kellett feltérképezhetetlenné tenni – az ember akkor keveredett csak oda, ha pontosan ismerte az utat.
Mindenki tudta, hogy a nem a legjobb környék, a legközelebbi vásár tőle húsz mérföldre volt. Ha valakik, hát akkor gyerekek ott aztán nem laktak, a legtöbben olyan varázslók és boszorkányok voltak, akik vagy a világ elől szerettek volna elbújni, vagy önmaguk elől.
Maga az utca nem hosszú, mindössze tíz-tizenkét ház sorakozott fel egymás után, s bár mind a maga stílusában, de egy se tűnt hívogatónak.
Minket éppen a hatos számú lakóház érdekel részletesebben. Semmi rendkívüli nem látszott rajta, sötét falairól a festék jócskán lemállott, a tető már rég elvesztette eredeti színét. A kerítést egyszerű, kissé hézagos lécek adták, s a kapu alig százhúsz centis magasságával sem szolgált különösebb célt. A kert se nagynak, se kicsinek nem volt mondható, bár ami azt illeti kertnek sem: a dzsungel szó jobban illett rá. Mindössze egy keskeny sávban volt rendezett, akár egy ösvény, ami a házhoz vezetett.
A lakás a külső látszat ellenére tiszta és gondozott hatást keltett, bár a komoly berendezés, és örökös fénytelenség a függönyök miatt igen komorrá tette.
Aznap délután mégis lehetett egy ablakot találni, ahol a napfény nem csak egy kis résen szűrődött be, hanem az egész szobát bearanyozta.
Harry Potter könyökölt ebben az ablakban, szemeivel a titokzatos kert felé vágyódva. Szeretett volna felfedezőútra indulni, megnézni azt a sok fura növényt és állatot, s kedvére vált volna egy beszélgetés a szomszéd nénivel, aki olyan kedvesen viselkedett vele.
„ Fél órára elmegyek, addig itt maradsz, és nem mozdulsz el!”
Így szólt a parancs, amelyet a világért sem akart volna megszegni. Ha a bácsi (akit magában elnevezett Professzornak, mert valami hasonlóképpen hívta Remus is), szóval, ha a Professzor rajtakapná, hogy megszegi az utasítást, akkor aztán lenne nagy baj.
Na de – gondolt hirtelen egyet a kisfiú – ha nem kapja rajta, nem lesz mérges. Ha fél óra alatt visszaérne ebbe a szobába...
Igen ám, de mennyi is az a fél óra? Annyi, amíg megesszük a reggelit? Vagy amíg elalszunk? Vagy amíg megfürdünk? Biztos sok idő, mert a Professzor a kabátját is vitte, márpedig az ember azt nem hurcolja csak úgy magával!
Így okoskodott magában Harry, míg végül úgy döntött, kimászik az ablakon. Fel is kászálódott hát farkasállatkáját magával cipelve a közeli asztalra, és ki akarta nyitni az ablakot, de nem sikerült.
Mégegyszer nekiveselkedett, de a kilincs csak nem mozdult meg. Bosszankodva leült az asztal szélére, lábait a levegőben lóbálta, és dühösen kiáltott a kertre nézve:
-Nyílj már ki! Miért nem nyílsz ki?
Akár egy engedelmes katona, az ablak nyomban kitárult, friss levegővel csapva meg a kisfiú arcát.
Harry nyomban kint termett a párkányon játékával, s megigazította kerek szemüvegét. Szerencséjére a ház emelete nem volt túl magasan, így ügyesen le tudott mászni a földre. Izgatottan körbenézett, és elsőnek a kerítés mellett lévő érdekes bokrot és azt alatta heverő „valamit” célozta meg, mint felderítendő rejtélyt.
***
Clara Madison a változatosság kedvéért a kertben tevékenykedett, azzal a különbséggel, hogy szalmakalapját ezúttal a fejébe nyomta, s megpróbálta a rengeteg hajat alátömködni, de nemigen járt sikerrel.
Hatalmasat szippantott a levegőből, és már azon volt, hogy nekivágjon aznapi teendőinek, mikor hirtelen a lélegzete is elakadt: Harry szemben, az ablakban állt, körülbelül öt méter magasan.
Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, s mire összeszedte magát, a kisgyermek már lemászott az ereszcsatorna segítségével a földre. Vidáman körülnézett, s az egyik bokor felé haladt, ami alatt egy törpe heverészett.
- Harry James Potter! – hirtelen eszébe jutott, hogy nem kéne így ordibálnia a fiú nevét, még felfigyelnek rá, de aztán magabiztosan folytatta – Mégis mit képzelsz?!
A kisfiú ijedten harapott az ajkába, és bűnbánó szemeivel a nőre nézett, majd a tárva-nyitva álló ablakra, végül tekintete megállapodott a cipője orránál. Játékállatkáját szorosan magához ölelte, s nagyon halk hangon megszólalt:
- Én csak játszani akartam, tudom, hogy nem szabad, de azt hittem, ha nem veszi észre, akkor lehet, aztán nem tudtam mennyi a fél óra, de aztán láttam, hogy viszi a kabátját, aztán...
Clara arcán széles mosoly jelent meg, odalépett a kerítéshez, egyik karjával a lécre támaszkodott, a másikkal feljebb tolta a kalapját, és huncutul csillogó szemekkel kérdezte:
- És nincs kedved az én házamban is kicsit felfedezni?
Harry rögtön felkapta a fejét, arca sugárzott az örömtől, majd hirtelen a mosoly leolvadt róla.
- A Professzor mérges lesz.
- Professzor? – a nő fejét hátrahajtva felnevetett – Csak nem megköveteli, hogy így hívd? – még mindig kacarászott magában, ez annyira jellemző Rá.
- Nem. – mondta bizonytalanul a kisfiú – Csak nem tudom, hogy hívják.
Clara érezte, hogy menten feltör belőle a nevetőgörcs, csak az tudta visszafogni, hogy a gyermek olyan zavarban volt.
- Nos, ahogy mondtad, amiről nem tud, azért nem lesz dühös. A nevem Clara, és nyugodtan hívj így, mert ha néninek mersz szólítani elárulom, hogy kiszöktél! – Harry arcán széles mosoly jelent meg – Van fél óránk, az rengeteg idő! – fejével a háza felé intett – Futja például egy almás pitére. Ha jól emlékszem már kihűlt, nemrég sütöttem.
*
Perselus Piton életében először hazafelé sietett.
No persze, ezt magának úgy adta elő, hogy: „Nem akarok kudarcot vallani, Dumbledore nem csalódhat bennem. Ezért jobb, ha minnél előbb otthon leszek, még a végén a kölyök csinál valamit.”
Miután hoppanált sebes léptekkel szelte át az utcát, hona alatt szorongatta egy táskában újonnan beszerzett bájital-hozzávalóit. Mehetett volna a Különleges növényfajok boltjába, azzal legalább tíz percet spórolt volna, de megígértette magával, hogy oda nem lép be. Még csak az kéne, hogy még egyszer összefusson azzal az átkozott nővel, így is folyton hoppanálnia kell, ugyanis nem tud kilépni a házból, mert Madison állandóan a kertjében lebzsel.
Ahogy gondolatban kimondta a nevét, meg is pillantotta: a nő éppen teraszán nevetgélt Potterrel, mindketten süteményt ettek.
Piton, bár nem akart, ledermedt. Mereven állt és bámulta a kviblit (gyakran nevezte így), amint jóízűen kacarászik a kisgyermekkel. Aztán valami éktelen harag fogta el, de megpróbált uralkodni magán, és a fogai közt préselte ki a szavakat:
- Te meg mi a fenét csinálsz itt, kölyök?
A nevetés azonnal abbamaradt, Harry kiejtette a kezéből a pitét, Clara felpattant a székről, és maga is meglepődve saját bátorságán megszólalt:
- Nincs kedve velünk enni egy kicsit, uram? – Piton felhúzta a bal szemöldökét, és úgy meredt rá, mint egy őrültre – Csak néhány perc az egész, nem tart sokáig.
- Miért nem vagy a szobádban? – intézte szavait még mindig a kisfiúhoz, aki a földet bámulva hallgatott – Ha jól emlékszem, megegyeztünk valamiben.
- Én... Én nem...
- Megegyeztünk-e vagy sem?! – villámló szemekkel meredt Harry arcába, és elégedetten nyugtázta, hogy a kisfiú szemében könnycsepp ül – Szóval...
- Én tehetek róla. – vágott közbe Clara.
- Ó, igen? – meredt most rá a férfi – És megkérdezhetném, hogy hogyan nyitotta ki az ablakot varázslat nélkül, mert ugye azt kell feltételeznem, hogy Önnek nincs hozzá ereje? – ismét sikerélménye támadt, mikor a nő az ajkába harapva elpirult.
Azonban Clara hirtelen felszegte a fejét, és kihívóan a férfi arcába meredt. Elhatározta, hogy most nem hagyja magát, ha már úgy sincs semmi esélye.
- Nem szükséges minden alkalommal, mikor találkozunk az orrom alá dörgölnie, hogy reménytelenül kvibli vagyok, elhiheti, hogy ennyi év után tisztában vagyok vele. – Piton egy pillanatra megdöbbent, de aztán arca újra felvette a szokásos hűvös nyugodtságot – Természetesen az ablakot Harry nyitotta ki, persze véletlenül varázsolt. Azonban én kértem, hogy jöjjön át hozzám, mivel maga nem volt hajlandó bemutatni neki.
Perselus Piton ereiben meghűlt a vér. Hogy merészel ez vele így beszélni? Hogy merészeli őt kérdőre vonni?
- Dumbledore rám bízta a gyereket!
- Dumbledore bennem is megbízik!
- Az én felügyeletem alá tartozik!
- Érdekes, én nem láttam, hogy Ön két perccel ezelőtt itt lett volna!
- Elég!
A férfi ökölbe szorította a kezét, egész teste megfeszült, szemével gyilkolni tudott volna, és sárgásfakó arcbőre némileg kipirult. Clara bár enyhén remegett, de határozottan állta a tekintetét.
Piton úgy döntött, ideje véget vetni a színjátéknak, villámgyorsan hoppanált a teraszra, megragadta a kisfiú kezét, és maga körül az összes cserepet fellökve csörtetett ki a Madison kúriából.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
