|
V.
5. fejezet
„Hogy lehet ennyi felesleges energia egy ilyen kicsi emberben?”
Harry immáron ötödszörre rohangált körbe a sötét nappaliban, kezében elmaradhatatlan farkasával, és egyre csak nevetgélve motyogott valamit.
„Nem érdekel... Nem is veszem észre, hogy itt van...”
- Senki sincs biztonságbaaaan! – kiáltotta a kisfiú – Holdsáp, a vérfarkas, mindekit megleckéztet! – miközben futkározott vészesen közel haladt el az asztalon álló edény mellett, melyben kékes áttetszésű lé hevert.
- Nem fejeznéd be? – nézett rá a Reggeli Proféta aznapi száma fölött a fotelban üldögélő Professzor – Olvasni szeretnék. CSENDBEN.
Egy pisszenés nem sok, még annyi se hallatszott a szobában. A kisgyerek lekuporodott a földre és érdeklődve figyelte az újságba mélyedő férfit.
Szemöldökét összehúzta, szigorú arckifejezést öltve így magára, hosszú, kampós orra szinte súrolta a lapot. Fekete haja a vállát söpörve hullott az arcába, de nem takarta el hűvösen nyugodt szemeit, amelyek a sorokat pásztázták. Száját úgy összeszorította, mintha meg akarna némulni, csak néha nyílt ki, hangtalanul idézve szavakat az újságból. Nem a legmegnyerőbb külső, mégis, Harry valamilyen oknál fogva szimpatikusnak találta a varázslót.
- Játszunk? – kérdezte halkan, de nem félénken a kisfiú.
A szinte rémisztően fekete szemek hirtelen ráfordultak, majd összeszűkültek.
- Játszani akarsz? – Perselus Piton arcán gúnyos mosoly jelent meg – Hát játszunk! Kövess!
Azzal felpattant és lassú léptekkel elindult közvetlenül a lépcső melletti szoba felé.
Harry megtorpant. Jól ismerte a helyiséget, még az első nap a Professzor megtiltotta neki, hogy odamerészkedjen. A férfi lenyomta a kilincset, és fejével enyhén visszafordulva kérdezte:
- Most akarsz játszani vagy nem? – némi hallgatás után gúnyos hangon búgta – Vagy talán félsz?
A kisfiú kissé erősen megrázta a fejét, ezáltal rakoncátlan tincsei még rendezetlenebb fizurát öltöttek. Vett egy nagy levegőt, majd követte a Professzort.
A szobát mindennek lehetett nevezni, csak nem hétköznapinak. A kandallóban lobogó vöröses-lilás lángok sejtelmes, szinte túlvilági fénybe vonták a helyiséget, melynek közepén egy meglehetősen méretes ónüst állott. Harry mellette egy asztalt és egy széket vélt felfedezni, a további berendezést a falakon lévő roskadásig megtelt polcok és vitrinek tömkelege adta.
- Itt szoktam bájitalokat készíteni. – tájékoztatta a tátott szájú gyereket Piton – És most rajtad a sor, hogy kotyvassz egyet. – azzal leemelt egy keze ügyébe akadó könyvet, és felnyitotta – Állj az üst mellé. – utasította a még mindig az ajtóban ácsorgó kisfiút.
Nem kellett kétszer mondani, Harry izgatottan lépett az üres edény mellé, farkasát az asztalra rakta. Álmélkodva nézte, ahogyan a férfi kutatja a lapokat valami egyszerűbb recept után keresve.
- Hm. – szólalt meg egy idő után – Azt hiszem ez lesz az. – a kisfiú orra elé nyomta a könyvet – Feltételezem, még nemigen tudsz olvasni, szó...
- De igenis tudok. – kapta fel a fejét a gyermek, büszkén kihúzva magát.
Piton felvonta a szemöldökét, majd kezét keresztbefonta, miután Harry kivette a kezéből a könyvet.
- Kor... Korri... Korkorri...gáááálóóó főőzeet. Korkorrigáló-főzet.
Széles mosollyal az arcán felnézett Pitonra, aki csodák csodájára megjegyzés nélkül bólintott.
Az elkövetkezendő egy órában a kis Harry boldogan segédkezett a Professzor mellett: némi segítséggel adogatta, kimérte, megtisztította a különböző hozzávalókat, és együtt szórák bele az üstbe. A kisfiú rendkívül jól érezte magát, nem is sejtette, hogy bájitalt főzni ilyen jó mulatság.
Perselus Piton ellenben jól titkoltan le volt döbbenve: azt gondolta, hogy a gyerek nyafogni fog, vagy esetleg félni, netalántán bőgni. Az eszébe se jutott, hogy vidáman játéknak tekinti az egészet! Titokban rásandított a kölyökre, és fura érzése támadt. Nagyon furcsa, amitől egy pillanatra megijedt.
- Kész. – szólalt meg hirtelen – Most már csak hagyni kell állni egy cseppet. Vagyis... – szája gonosz vigyorra húzódott – Van még egy hozzávaló, amit kifelejtettünk. – szemét az asztalon heverő játékállatkára szegezte – Egy utolsó kellék... – s még mielőtt a gyermek tiltakozni kezdett volna, beledobta a fortyogó folyadékba.
- NEEEE! – ordította Harry és ha a férfi nem fogja meg a kezét a farkas után nyúlt volna – HOLDSÁÁÁP! – a kisfiú hirtelen a szétolvadó játékról a Professzorra tekintet, szeme könnyben úszott, s a következő pillanatban zokogva elrohant a szobájába.
Perselus Piton nem nézett utána. Nagyon is tisztában volt vele, kiismerte már magát, azért tette, mert kezdte megkedvelni a kölyköt. Márpedig ő soha nem fog megkedvelni egy Pottert.
***
- Holdsááááp...
A kisfiú még három órával a történtek után is ugyanazt a nevet motyogta a párnájába, és még mindig azon töprengett, hogy miért utálja őt a Professzor.
A Nap már lenyugváshoz készülődött, de előtte még narancsos sugaraival bekukkantott az emeleti szobába, majd kíváncsiságának engedve a földszinten lévő „dolgozószobába” is.
- Hogy a fene enné meg. – morogta a Professzor, és rendesen elhúzta a függönyt, immáron teljesen kirekesztve a fényt a helyiségből, ugyanis a kandalló már rég kialudt.
Épp a Vestariumot ellenőrizte, de egy idő után abbahagyta, rájött, nem tud koncentrálni.
„ Az az ostoba kölyök... Ha befejezné a hisztit, talán még figyelni is tudnék... Mégis meddig óhajtja makogni azt a béna nevet?!”
Ám a hüppögés csak nem akart alábbhagyni.
„Ha nem fejezi be, felmegyek és lekeverek neki egy akkora pofont, hogy minden könnye elszáll.”
Tekintete akaratlanul is a padlón heverő üstre tévedt, melynek alján a szétolvadt játék folydogált némi bájital maradékkal, mintha kiutat keresne. Piton egy darabig nézegette a jelenséget.
„Legalább már ezzel sem fog idegesíteni... megérdemelte...”
Hirtelen csend lett, a Professzor fel is kapta a fejét, majd gyanakodva kilépett a szobából, ugyanis a sírás abbamaradt. A következő pillanatban léptek hangzottak fentről, és néhány másodperccel később Harry jelent meg a lépcső kanyarulatában hátán egy hátizsákkal. Amint meglátta a férfit megtorpant, azután lesütött szemmel baktatott le fokokon, végül megállt két lépcsővel Piton előtt, így a férfi vállával nem a derekával volt egy magasságban.
- Mit akarsz? – hangzott a Pitonszerűen-kedves kérdés – Miért nem folytatod a bömbölés, mint egy ostoba csecsemő?
- El akarok menni.
Perselus Piton szemöldöke magasra felszaladt, annyira, hogy minden szigorú ránc kisimult az arcából, így még a szokásos mogorva kifejezés is eltűnt.
- Hm... Szóval Mr. Potter el kívánja hagyni e házat. – mézes-mázas hangja nagyon rosszat sejtetett – Tehát így állunk. – kezével végigsimított az állán, s arca immáron tökéletesen kifürkészhetetlenné vált – Rendben. Azonban előbb el kell jönnöd velem valahová.
Intett egyet a varázspálcájával, mire az emeleti szobából a gyermek kabátja és még jónéhány ruhadarabja a kezébe repült.
Harry engedelmesen leült az előszobai kis sámlira, tudta, hogy az öltözködés következik. Levette a papucsát, és jobb lábát kinyújtotta, hogy a férfi ráadja a lábbelit.
Miközben Piton öltöztette a gyereket, azon töprengett, lehet, hogy igazságtalan volt a vele szemben. Feladta rá a ruháit, majd mogorva arccal maga is felvette köpenyét, de örvénylő gondolatait nem tudta megfékezni.
„Milyen kicsi ez a cipő...hát még a lába! És a kabátja? Esernyőnek se lenne jó...”
Csak akkor jött rá, hogy milyen fiatal, milyen kisgyerek is Potter. S bár egy ideig viaskodott magában, végül úgy döntött, kárpótolja az „ostoba kölyköt”.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
