|
VII.
7. fejezet
Kedves Perselus!
Ez úton szeretném tájékoztatni, hogy ma néhány kollégájával egyetemben szeretnénk meglátogatni hajlékában. Ha nincs kifogása ellene, a fél hét mindannyiunknak megfelelne.
További kellemes nyarat:
Albus Dumbledore
- A vén róka! Ezt mondhatom ügyesen kieszelte!
Perselus Piton észre sem vette, hogy az ebédlőasztalnál, ahol épp a reggelijét fogyasztotta, nem ül egyedül.
Harry, aki eddig azon volt, hogy rendesen megkenjen egy zsemlét, most meglepetten függesztette rá tekintetét.
- Mit eszelt ki ügyesen? És kicsoda?
- Látogatóink lesznek. Nem, nem Lupin. – tette hozzá, látva a kisfiú szája mosolyra húzódik – Sok, sok felnőtt, aki ki tudja miért rád kíváncsi.
Harry megszeppenve nézegette a zsömléjét, nem szólt, de látszott, hogy valami fúrja az oldalát. Kisvártatva ki is bökte:
- Mit eszelt ki ügyesen? És kicsoda?
Piton először döbbenten meredt a kisgyerekre, majd elismerésképp hümmögött egyet.
- Dumbledore professzor. Reggel küldi a baglyot, hogy ma este jön, nehogy véletlenül le tudjam mondani. Ha most válaszolnék, valószínűleg még a délután folyamán megkapná az üzenetem, de kiötölne valamit, hogy miért nem olvasta.
Azonban kisfiút láthatólag felvidította a hír, hogy a „vén róka” is megtiszteli jelenlétével a házat.
***
- Áh, jó estét, Perselus!
Félhangos mormogás volt a válasz, de ez egy olyan embernek, mint Dumbledore, semmit sem vesz el jókedvéből. A világoskék szempár derűsen csillogott, ahogy még három másik személlyel belépett a házba.
McGalagony, Mrs. Weasley és Hagrid azonban megilletődve álltak a bájitaltanár hajlékában, (ami Hagridot illeti, a feje súrolta a plafont), s szerényen mosolyogtak.
Piton átinvitálta őket a nappaliba, ahol a kandalló tüze egyszerre otthonos varázsba vonta a helyiséget, s a padlón lévő koromfekete szőnyegen hasalva egy kisfiú rajzolgatott. Nem vette észre, hogy mások is vannak a szobában, zavartalanul dudorászott, néha a szájába vette a színes ceruzákat.
Piton idegesen megigazította a talárját („Már megint mit művel ez a szerencsétlen kölyök?"), McGalagony, Mrs. Weasley és Hagrid meghatódva törölgették a szemüket, míg Dumbledore leült törökülésben a szőnyegre, pont a kisgyerek mellé.
- Szervusz Harry.
A kisfiú megrezzent, szeme elkerekedett amint az öreg varázslót megpillantotta.
- Dumbi!
A csendes, félénk hangulatot ez a mondat szélvészként hasította át, a szobát hangos, jóízű nevetés töltötte be. Immáron a vendégek nem feszengtek, hanem egymást felváltva dicsérték Harry-t.
Egyedül Piton nem szállt be a csevegésbe, láthatóan nem óhajtott olyan mélyre lealacsonyodni, hogy két szavas válaszoknál többet mondjon.
Mégis, a kisfiú egyre csak körülötte ugra-bugrált. Ha megkínálták valamivel, tekintetével őt kérdezte, hogy elveheti-e, ha kérdeztek tőle valamit, őt nézte, hogy felelhet-e, ha átment egyik helyiségből a másikba, a gyermek követte. A vak is láthatta, hogy mennyire bálványozza Pitont Harry, bár a Professzor nem értette miért. Nem tett semmit.
Az idő gyorsan röppent, s tizenegykor „Dumbi” észbekapott, hogy mégiscsak illetlenség ilyen sokáig maradni, s jobbnak látta, ha indulnak.
Miután túlestek a búcsúkon, és a kisfiú is megölelte még egyszer az öreg igazgatót, amiért vett neki egy játékmackót (Pitont rendkívül idegesítette, hogy még a farkasjátékról is tud), Dumbledore megtorpant az ajtóban.
- Voldemort nem gyanakszik. – mondta, majd olyan hirtelen, ahogy jött, eltűnt.
Harry egy darabig még bámészkodott kifelé az ablakból, majd kis idő elteltével a Professzorhoz fordult:
- Ki az a Voldemort?
Piton szemei villámgyorsan a gyermekre szegeződtek, és fürkészően kutatták az arcát.
- Nem emlékszel rá? – a kisfiú megrázta a fejét – Nos, egy gonosz varázsló, de ne mondd ki a nevét.
- Miért?
- Mert nem szabad és kész. Senki sem mondja ki, csak aki elég erős vagy épp elég őrült hozzá. – Harry tátott szájjal meredt rá.
- Az anyukájának is ki kellett mondania a nevét.
- Akkor még nem így hívták. – mondta a férfi, jól leplezve meglepettségét a kisgyerek feleletén – Akkor a neve még más volt, de ne kérdezz róla többet.
- Én is megváltoztathatom a nevem, ha akarom?
A varázsló most már szembefordult vele, és egyik szemöldökét magasabbra húzva a másiknál válaszolt:
- Igen, ha majd nagykorú leszel. addig viseld el a mostanit.
- Nem, azzal nincs semmi bajom. Csak jó hosszú nevet szeretnék. Mondjuk Harry James Perselus Piton Potter! Vagy nem is, Harry James Albus Dumbledore Perselus Piton Potter! Jaj, így együtt nem is hangzik olyan jól. – szontyolodott el, majd látva a férfi tekintetét, jobbnak látta elindulni fürödni.
Ami a Professzort illeti, nem jutott szóhoz. Mégis mi a fészkes fenéért tekint rá így ez a gyerek? Nem gyerek, kölyök.– javította ki gyorsan magában.
Tekintete a szomszédos kertre tévedt, ahol Ms. Madison tevékenykedett. Szeme automatikusan járta végig a nő minden egyes porcikáját, mindet emlékezetébe vésve. „Milyen harcias lett az utóbbi időben! Határozottan jól áll neki… Vagyis… Nem, nem áll jól neki. Öntelt liba!”
Dühösen húzta el a függönyt, s csörtetett fel az emeletre. A hálószobája felé menet bekopogott a fürdőszobába, s bekiáltott a kölyöknek, hogy lassan már úszóhártyái nőnek.
Ahogy továbbhaladt a folyosón egyszerre elfogta a nevetőgörcs.
Pedig épp hogy csak egy pillanatra képzelte el James Potter arcát, amint meghallja, hogy a fia „Harry James Perselus Piton Potter”- nek akarta hívatni magát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
