- Nem, Mr. Potter, az igazgató úr külön kérése miatt nem írhatom fel a listára.

Harry döbbenten meredt a tanárnőre. Csak egyetlen egyszer, ötödikben, fordult vele elő, hogy a karácsonyt nem a Roxfortban töltötte. És most, az utolsó évében, Dumbledore közli vele, hogy nem maradhat a kastélyban. Csak nem akarja Dursleyékhoz küldeni?

- Továbbá hozzátette, hogy amint lehetősége nyílik rá, menjen fel az irodájába. – fűzte tovább McGalagony, szúrós szemekkel, és a fiú rádöbbent, jobban szereti, ha kisbabának nézik.

- De hát miért nem mara…
- Az igazgató úrnál, Mr. Potter. – furcsamód a tanárnő nem akart a szemébe nézni, mintha félne, hogy az valamit elárulhat. Valamit, aminek nagyon is sok köze lehet hozzá.

Harrynek még akkor is ez járt a fejében, mikor kissé kótyagos fejjel kopogtatott Dumbledore irodájának ajtaján. A hatalmas tölgyfaajtó, mintha csak erre várt volna, engedelmesen kinyílt.

- Szervusz Harry. – mosolygott a magas, ezüstszakállú öregember, és intett a fiúnak, hogy üljön le az asztala előtt heverő székre.

Az igazgató látszólag vidámnak tűnt, valójában azonban igencsak nagy slamasztikában csücsült. Előredőlt, fejét összekulcsolt kezére támasztotta, és félhold alakú szemüvege mögül az előtte ülő diákra pislantott. Kék szemeiben aggodalom csillant. Tudta, helyesen cselekszik, de mint már annyiszor, most is előfordulhat, hogy valamiben téved. Nagyot sóhajtott, és lassan felemelkedett a székből.

- Remélem Harry, később majd megérted, hogy nincs más választásom. – azzal a pálcát a fiúra szegezve kimondta a lassan már szokásává váló varázsigét.

„Hm… Könyvek, ruhák, a bájitalok, a pennáim… mi maradhatott ki?”
Piton idegesen körbenézett a szobájában, ami most leginkább egy csatatérre emlékeztetett. Ez volt az első alkalom, hogy hazatér a téli szünetre.

Körös-körül pergamenek és zoknik hevertek, miközben a férfi kétségbeesetten kutatott az agyában, hogy mi is volt az a dolog, amit még be akart tenni a ládájába. Végül megelégelte az egészet és kinyújtotta maga elé a pálcáját:

- Rakodás!

A pergamenek összetekeredtek, a zoknik elkezdték párosítani magukat, a könyvek pedig szépen sorjában beszállingóztak a helyükre. Piton csípőre tette a kezét, majd elégedett (és a tőle megszokott felsőbbséges) vigyorral nyugtázta a dolgot.

Most végre volt ideje töprengeni. Mit felejthetett el?

- Te jó ég! – hasíott belé a felismerés, és kapkodva berontott egy másik helyiségbe, ahol mindössze egy hatalmas, ódon stílusú ruhásszekrény, és egy zöldfüggönyös, kígyófejekkel díszített ágy állott.

A férfi kitárta a szekrény ajtaját, és némi kotorászás után előhúzott egy apró dobozt. Óvatosan kinyitotta, így láthatóvá vált egy gyönyörű nyaklánc, rajta egy apró (természetesen zöld) medállal. Elégedetten látta, hogy épp olyan szép, mint év elején, amikor megvette.

Megfordult, és egyenes, határozott léptekkel visszament a ládájához, azonban az ajtóban megtorpant.

A ládán (amely emlékei szerint két perccel ezelőtt még nyitva volt) egy hétéves kisfiú üldögélt, lábait a levegőben lóbálta.
A gyermek nem vette észre őt, csak maga elé bámult és egy dalt dúdolgatott vékony hangján, Piton viszont nem mert mozdulni. Félt, hogy a kis alak eltűnik, szertefoszlik, mint már oly sokszor, túlságosan is sokszor.

Azonban a kisfiú tekintete elkezdte pásztázni a szobát, és megakadt, egyenesen rajta.

- Professzor! – és ugyanúgy, mint régebben Lupint, ezek a kis karok most őt fogták közre, a fekete buksi most hozzá (pontosabban a derekához) simult. – Professzor! Professzor! – kiáltott újra és újra a parányi fiúcska.

Remegett a keze. Perselus Pitonnak nem remeg a keze, főleg, ha nem is dühös.

- Professzor, professzor, ugye megyünk Clarahoz? – nézett fel rá a nagy, csillogó, zöld szempár.

Megsimogatta a fejét. Még mindig megdöbbentette, hogy a gyermek mennyire kicsi és sovány a korához képest. Bal karjával magához szorította kis testet, míg a másikkal tovább simogatta a kócos tincseket.

- Igen, hamarosan elmegyünk hozzá. – suttogta lehajolva Harry fülébe, leomló haja megcirógatta a kisfiú arcát, és a szobát vidám kacagás töltötte be– Már nagyon vár téged. – aztán felegyenesedett.

Ekkor vette csak észre a ládán heverő levelet (amin valószínűleg Harry eddig ült…). Kinyitotta, miközben egy pillanatra sem engedte el a gyermeket.

Kedves Perselus!

-„Te vén kecske, tudtam, hogy benne van a kezed” volt Piton első gondolata, amint meglátta a lap tetejére firkantott két szót.-

Szeretném, ha Harry nálad (és Ms. Madisonnál, gondolom ez megoldható) –itt Perselus egy ronda pillantást küldött a levél felé, és sajnálta, hogy Dumbledore nem láthatja. – töltené a téli szünetét. Remélem nincs ellene kifogásod, és további kellemes pihenést kíván mindannyitoknak:

Albus Dumbledore

Piton körbenézett, most már Harry ládáját is felfedezte, rajta Hedviggel és kalitkájával.
Sokkal jobban érezte magát, főleg, ha belegondolt: ebben az évben talán még a karácsonyt is élvezni fogja.

Mindenesetre a régi bájitaltanár igencsak kezdett kifordulni önmagából.