A gyermekek rendkívül furcsa dolgokra képesek.

A legkomorabb szívet is képesek felvidítani, a legelhagyottabb embert is meg tudják ajándékozni boldogsággal, a legelhidegültebb arcot is mosolygóssá varázsolják.

És, ha ez még mindig nem számítana csodának, még Clara Madisont is rá tudják venni, hogy főzzön.
Legalábbis egy fiúcska biztosan.

Clara, aki utoljára akkor készített főtt ételt, mikor még kamasz volt, most harminckét éves fejjel sem bizonyult ügyesebb szakácsnak.

Mikor két héttel korábban megkapta Perselus levelét, a nő szíve majd kiugrott örömében. A férfi bocsánatot kért tőle, és elmagyarázta, miért kellett mindent otthagynia, miért kellett olyan hirtelen távoznia.

Amikor délelőtt megkapta Dumbledore levelét, hogy Harry ismét Perselussal jön, kis híján elájult.
Majd kisvártatva elhatározta, hogy isteni ebéddel várja mindkettőjüket.

Könnyű kigondolni, megtenni már más kérdés.

Az óra már elütötte a kettőt, Clara a konyhájában állt egy halom fekete edénnyel; egy sarokba hajított szakácskönyvvel; egy rakás mosogatásra váró tányérral; egy gyanúsan barnás színt öltő, túl sűrű levessel; egy hatalmas tál szétfőtt tésztával; plusz a hűtőben várakozó desszerttel, amit valamely oknál fogva nem akaródzott megnéznie.

Clara szerint minderre megvolt az ésszerű magyarázat.

Egy: a konyháját csakis a növényeinek szentelte, ő csak a hűtőt sajátította ki, így azon sem csodálkozott volna, ha egy kis földet adaléknak hozzátett volna a leveshez. Kettő: mi a fészkes fenéért nem szólt előbb Dumbledore, alig öt órát adott, hogy elkészítse az egészet. És három: nem tudja, hogy ki írta a szakácskönyvét, de hogy nem volt száz százalékig komplett, az egészen biztos.

Már épp azon morfondírozott, hogy kinyissa hűtőt, és szembenézzen az igazsággal, mikor megszólalt a csengő, s kintről léptek zaja hallatszott. Clara még egy utolsó pillantást vetett a konyhára, majd sóhajtva megindult ajtót nyitni.

- Ne merészelj akár egy szót is szólni!

Perselus válaszul csak felhúzta a bal szemöldökét, és a szája sarka enyhén, alig észrevehetően megrándult. Mindketten a „csatatér” helyszínén álltak, a nő vérvörös arccal, a férfi pedig azon küszködve, hogy ne törjön ki belőle harsány hahota.

- Nos, akkor lássunk neki! – mondta végül Piton, és egy pálcasuhintással munkára parancsolta az eddig sziesztázó edényeket – Szükségünk lesz új tésztára, vagdalt húsra, zöldségekre, s néhány fűszerre. – alig mondta ki a szavakat, a hozzávalók mintha fülbemászó muzsikát hallottak volna, nyomban táncra perdülve sorakoztak ki az asztalra.

- Te… öhm… Tudsz főzni? – kérdezte álmélkodva Clara, és próbált nem döbbent képet vágni.
- Tekintettel arra, hogy bájitaltan tanár vagyok, nem hiszem, hogy ez ennyire meglepő lenne. – válaszolt a férfi, miközben fekete hajfüggönye jótékonyan elfedte az eddig megbúvó mosolyát.

Míg hőseink a konyhában tettek-vettek, addig az ebédlőben valakinek a gyomra hangosan korgott.

- Éhes vagyok! – kiáltott fel Harry, és elkezdte a kését, valamint a villáját az asztalhoz püfölni, ahogy régen Dudleytől látta, mikor nagyon akart zabálni.

Piton azon nyomban, akár egy prédára éhes sólyom, közeledett felé, hogy leszidja a türelmetlenségért. Azonban amikor odaért az ebédlőasztalhoz, a kisfiú arca megváltozott, s akár egy angyalka, ártatlanul bámult nagy szemeivel a férfira. Szája kissé lefelé görbült, s könyörgő tekintettel nézett a konyha irányába.

- Éhes vagyok. – ismételte még egyszer, most már egész halkan.
- De már nem sokáig! – s az ajtóban megjelent Clara, kezében a frissen főtt tésztával, s mosolyogva rakta le a tálat az asztal közepére.

Az ebéd további része hihetetlenül nagy csendben telt, három éhes száj igyekezett minél több ételt belapátolni. Mikor végeztek a tésztával, Ms. Madison kénytelen volt belenézni a frizsiderbe a desszert után, és meglepetésére igen igéző látvány tárult a szeme elé.

Ott sorakoztak egymás mellett, pontosan úgy, ahogy a szakácskönyv fényképén látta, a kókuszgolyók.

A nő óvatosan megkóstolta az egyiket, és megállapította, hogy isteni íze van.
Több bizonyítékra nem volt szüksége, azon nyomban a „fiúk” elé rakta a tányért, akik se szó, se beszéd rendesen neki is estek.

Harry további öt percig képtelen volt megszólalni, mert valami oknál fogva úgy gondolta, hogy ha nem töm magába azonnal még hat darabot, akkor vége a világnak.

A férfi csak mosolyogva nézte a gyereket, és azzal nyugtatta magát, hogy ráér később is leszidni a mohóságáért.

Clara pedig kettejüket bámulva megállapította, hogy a gyermekek rendkívül furcsa dolgokra képesek.