IV.

A hatalmas vörös szempár…

Nem emberi. Hátborzongató és rejtélyes. Hideg és haragtól égő. Kegyetlen…

A kisfiú az álláig, majd a fejére húzta a takarót, és még erősebben behunyta a szemét. Nem merte kinyitni, félt, hogy a szörnyet látja majd, akivel mindig álmodik. Kicsi kezei már-már elfehéredtek a paplan markolászásától, a teste is remegett, pedig egyáltalán nem fázott.

Aztán hirtelen kidugta a buksiját, felpattantak a szemei, és kihívóan körülnézett a számára hatalmas szobában. A sötétben alig tudott kivenni valamit, de sóhajtva nyugtázta, hogy a rém eltűnt. Átfordult a másik oldalára, megpróbált újra elaludni.

Az álom emlékképei nem hagyták.

Felült az ágyában, kibújt a takaró alól, és apró lábai a papucsba süppedtek. Maciját, Dumbit, magához szorította, kisvártatva csoszogva kilépett a folyosóra, és elindult a szemközti szoba felé. Nem tudta, hogyan kell villanyt oltani, a nagybácsikájánál minden másképp működött, így hát tapogatózva, bátortalanul haladt, míg végül sikeresen elért a célja elé. Óvatosan lenyomta a kilincset, s bedugta a fejét az ajtón.

Az ágyon fekvő férfinek sem lehettek rózsaszínes álmai. Testével kicsit oldalra fordulva feküdt, fejét a párnába fúrta, és jobb karja kissé lelógva a padlót súrolta. A takaró mindössze a bal lábát fedte, ezzel láthatóvá téve fehér pólóját és fekete alsónadrágját. A horkolásból Harry arra következtetett, hogy a Professzor mélyen alszik.

Lábujjhegyen belépett az ajtón, és becsukta maga mögött. A horkolás ütemesen tovább folytatódott, a férfi nem vette észre, hogy látogatója van, nem érzete, hogy valaki felemeli a paplanja másik felét, sőt még azt sem, hogy egy kis test az övé mellé csusszan.

Azt viszont már nagyon is érzékelte, hogy egy kócos kobak a mellkasához simul, és a parányi alak szorosan hozzábújik.

„Szemtelen kölyke!” – akarta volna kiáltani Perselus, de túl fáradt volt ahhoz is, hogy megmozdítsa a száját.

Lassan, először csak az egyik szemét nyitotta ki, azt is csak félig, s az éjjeli derengésben két álmos, zöld szempárt vélt felfedezni. Mintha mondani akartak volna neki valamit, s a másik szemét is felnyitotta, hogy olvasson bennük. Azonban mielőtt megérthette volna az üzenetet, a zöld szempár lecsukódott, s a kisfiú ütemesen elkezdett lélegezni mellette. Piton sóhajtva megsimogatta a mellkasát cirógató fekete tincseket, majd ismét álomba zuhant.

Azon az éjszakán egyikőjük sem ébredt fel újra.

*

Azonban a kisfiú állapota rosszabbodott.

Már egyáltalán nem volt képes elaludni, egész nap rémképek, sötét színek, és hangok kínozták. Bőre sápadtabban fénylett a Holdnál is, szemei alatt fekete karikák keletkeztek, s az arcára kiült az állandó rettegés.

Mindez odáig fajult, hogy mikor egy csendes, téli reggelen Perselus benyitott a kis szobába, kezében egy erős álomitallal, a fiú kigúvadt szemekkel meredt a plafonra, miközben tagjait apró hullámszerű rezgések járták végig.

-         Harry, ideje lenne… - nem folytatta, Piton azonnal az ágynál termett és óvatosan megfogta a kisfiú kezét.

A jéghideg ujjak mozdulatlanul feküdtek két tenyere között, a vékony, kékes ajkak nem nyíltak szét, csak az ijedt, rémült szempár fókuszálta be nehezen a férfi arcát. Perselus amint beléjük nézett, érezte a félelmet, a pánikot, s az érzések, ezek az érzések mintha megrohanták volna őt, taszítva egy végeláthatatlan verem felé. Azt hitte, el fog ájulni.

-         Harry… Harry ideje felkelned… fel kell kelned… - hangja önkéntelenül is elcsuklott, pedig nem akarta.

A kisfiú szája kinyílt, és hatalmas erőfeszítések kíséretében formálta hangtalan szavait.

„Nem tudok.” – olvasta le a férfi az ajkakról, és még mielőtt meggondolhatta volna magát, átkarolta a didergő testet, hogy melegen tartsa. Melegben, békében, biztonságban.

-         Hol fáj? – kérdezte olyan halkan, ahogy csak a szél tudná susogni, és észrevette, hogy a gyermek remegése átjut az ő testébe is, s a hideg a hátán kíméletlenül kezd futkározni.

„Belül.” – jön a néma felelet, s Piton torka ég. Ég, akár egy vulkán, az óriási gombócot a garatban mégsem emészti föl. Igen, neki is fáj, neki is ott, belül. Mégsem tudja megmondani, miért vagy hogyan, egyszerűen csak iszonyatosan nyilall bele a lelkébe… vagy talán az üres semmibe, ha már más nincs neki.

Mindeközben a félelem áramlik, mintha egy vérkötelék kapcsolná össze a két fekvő alakot, a kicsiből, a nagyobba, fiatalból a tapasztaltabba, gyengébből az erősebbe. És Perselus hagyja, hagyja, hogy a kín beléhatoljon, hogy átvegye, s eközben úgy érzi, a fádalom ott benn szűnni kezd. Tudja, helyesen cselekszik, és érzi, ott legbelül a sok rossz között valami csodálatos bontakozik ki, valami felfoghatatlan és nagyszerű, ami segít legyőzni mindezt a… Túl fáradt lett ahhoz, hogy meghatározza, bár lehet, hogy éberen se tudná. Már lehunyta szemét, már aludni akar, pihennie kell. Képtelen rá. Színek… fekete, vörös, szürke… és megint vörös, egyre élesebb, a szempár…

Pontosan abban a pillanatban, amikor felnyitotta a szemét, Harry Potter, két nap óta először, álomba merült.

A fekete taláros férfi sóhajtott, majd arca eltorzult a benne dúló kínoktól. Azonban mielőtt elhagyta volna a szobát, az ágy felé tekintve egy igen ritka, őszinte mosoly suhant át megfáradt arcán.