|
VII.
VII.
- Pontosan mi is jellemzi a fajok közti transzformációt puhatestűek esetében? Mr. Potter?
Egy tizenhét éves, fekete szénakazal hajú fiú kapta fel a fejét a padfirkálgatásból, éppen a „Griffendél Rulez” u betűjét fejezte volna be.
- Öhm… Meg… Megismételni a kérdést, tanárnő? – mondta szája szélét aggodalmasan harapdálva, bár szemei vidáman csillogtak.
- Mr. Potter. – McGalagony professzor fáradtan sóhajtott, bár Harry meg mert volna rá esküdni, hogy a szája egy percre felfelé görbült – Rendkívül elégedett voltam a tegnapi teszteredményével, de ez nem jelenti azt, hogy az egész évre szólóan belopta magát a szívembe. Nos tehát… - mielőtt befejezhette volna, a csengő kíméletlenül félbeszakította a mondatot, fittyet hányva minden tanári tiszteletre – Ezúttal megmenekült, a házi feladat a táblán olvasható.
A fiú vigyorogva bevágta a cókmókját a táskájába (miután persze a Rulez z betűjét is rendesen belekarcolta a padlapba, bár tudta, a feliratnak másnapra hűlt helye lesz) és kiviharzott a teremből. Táskáját félvállra vetve, ráérősen baktatott végig a folyosón, bár kissé megriadt, mikor Ron egy hatalmas vállrácsapással köszönt el tőle. Hermione mellette bandukolt, csúnya pillantásokat vetve felé az iskola tulajdonát képező padlap rongálása miatt, de ez sem ronthatott a kedvén.
Harry James Potterből csak úgy áradt a jókedv. A barátait kissé ledöbbentette a melankóliából való hirtelen visszatérés, nem mintha bánták volna, csak megdöbbentette őket. Furcsa mód, maga Harry sem tudta megmagyarázni, minek örül annyira. S bár tisztában volt vele, hogy bárgyú vigyor ül az arcán, képtelen volt levakarni.
- Ideje lenne megszaporázni a lépteinket, hisz nem akarunk késni a dupla bájitaltanról, nem igaz? – úgy tűnt, a vidámság Hermione esetében ragályosnak bizonyult, mert a lány arcát egy mosoly ragyogta be.
Harry meglepetten fordult felé, s tudta, hogy mint mindig, barátjának most is igaza van, de azért rátekintett a lány kezében lévő órarendre. Nem kellett volna reménykednie a lehetetlenben.
Kétséget kizáróan az átváltoztatástan alatt ott virított Hermione gyöngybetűivel, a maga fenyegető valójában: Dupla bájitaltan.
Úgy tűnt, a bárgyú vigyort mégis le lehet vakarni.
Utálta Perselus Pitont. Vagyis inkább, utálta, hogy a férfi utálja őt.
Professzora évről évre bebizonyította, hogy Harry esetében képes áthágni a szadizmus fokait, és mikor a fiú érzései elérték a színtiszta gyűlölet határát, a férfi megmentette az életét, csakhogy aztán kezdhesse elölről az egészet. Minden órán sor került legalább egy kínos szituációra, melynek végén a Griffendél újabb pontoktól szabadult meg, Harry pedig komplett idiótának érezte magát.
Ha a bájitaltan a poklok poklává vált, akkor az okklumencia óráira nem létezett elég szörnyű kifejezés. Rémálmok gyötörték, rosszabbak, mint addig bármikor, egyértelművé vált, újra gyakorolnia kellett. Bár reménykedett, hogy Dumbledore-t szaván foghatja, és ráveheti, hogy tartsa ő ezeket az órákat, az igazgató kijelentette, hogy most már minden megváltozott. Másfél év után újra be kellett járnia Pitonhoz (természetesen azzal az ürüggyel, hogy korrepetálásra van szüksége), s úgy érezte, ezt az embert soha nem fogja megkedvelni.
Egy alkalommal, mikor ismét a földön heverve próbálta összeszedni magát, az órát csendes kopogás zavarta meg. Az ajtó kitárult s egy alacsony, csinos nő lépett be, kezében egy tálcával.
- Bocsánat, nagyon zavarok? Perselus van egy perced? – kérdezte kislányosan megszeppenve majd egy mosolyt küldve a fiú felé, hozzátette – Szervusz Harry, hogy haladsz az okklumenciával?
A megszólított a hatalmas szemeket meresztett az idegenre, nemcsak azért, mert emlékezete szerint a sosem látta, hanem mert hősünket okklumencia óra közben igen nagy meglepetésként érte, ha valaki kedvesen hozzászólt.
- Clara, megbeszélhetnénk ezt máskor? Menj át a szobámba. – valamiért a Professzor nagyon idegesnek tűnt – Ott majd folytatjuk.
- Úgy érted ki akarsz tessékelni? – mondta az ismeretlen teremtés, s miután letette az asztalra a tálcát (amelyen sütemények sorakoztak) kezét csípőjére téve harci állásba helyezkedett – Talán nem szólhatok Harryhez? – egy pillanatig villámló tekintettel meredt a férfira, majd hirtelen elnevette magát – Ugyan már, Perselus, hisz senki sincs itt rajtunk kívül, nem kell játszanod a szerepet.
Piton erre még jobban felbőszült, a fiú pedig már végképp nem értett semmit.
- Ismerjük egymást? – kérdezte halkan Harry, még mindig tágra nyílt csodálkozó szemekkel.
Clara szája újra felfelé görbült, de a mosolyba most valami zavar is vegyült, s rátekintett a bájitaltan tanárra. A fiú is így tett, de neki Piton arca teljesen kifejezéstelennek látszott, a nőnek viszont nagyon is beszédes lehetett, mert hirtelen arca fagyossá vált, s távoli hangon megszólalt:
- Később beszélünk. Szervusz Harry. – azzal óvatosan becsukta az ajtót.
Azóta sem tudta meg, ki lehetett az a kedves teremtés, akinek köszönhetően attól kezdve minden okklumencia órája valamelyest könnyebb lett. Minden órán tíz darab kókuszgolyó sorakozott Piton asztalán, s a férfi minden óra végén ráparancsolt, hogy vegyen egyet.
*
„Életre keltette az egyetlen dolgot, amivel ártani tud neki. Életet adott a gyűlöletének.”
„Hogyan lehetséges egy érzést élővé tenni? Testet adni neki? Vagy talán nincs is teste? Hogyan tud magától gondolkodni? És tud egy életre keltett érzés érezni? Egyáltalán hogyan cselekedhet magától, hogyan árthat a fiúnak? Vagy Dumbledore ismét csak rébuszokban beszélt, ez is csak egy újabb rejtvény lenne? Hisz nem találtam semmiféle igézetet, bűbájt, átkot, vagy bármit, amivel ezt el lehet érni. De a vén róka arca komoly volt… És szomorú. Talán nem talányt adott fel nekünk, csak megosztotta a sejtéseit, amiket még ő maga se ért igazán?”
A férfi hátradőlt a fotelben, s kinyújtotta a lábát a kandalló felé. Igen rossz napja volt, Longbottomnak sikerült egy főzetet jól elkészítenie, Clara egy jó adag lelkifröccsel öntötte nyakon, amiért nem beszél a fiúval, Potternek pedig nem enyhültek a tünetei, annak ellenére, hogy rendesen gyakorolt. Bár a kölyök álomba tudott szenderülni, az alvásigényét nem egészen elégítette a ki az az öt ára, ami alatt újra és újra megjárta a sátán fészkét. És mindennek a tetejébe egyre erősödött benne egy érzés, hogy valami fog történni, valami rettenetes, valami…
Lehetetlen pozícióban aludt el, bár tudta másnap meg fogja bánni, de fáradt volt. Oly sok mindent tudott, amit nem értett, és oly sok mindent értett, amit nem tudhatott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
