|
IX.
IX.
Kopogtak, immáron harmadszor, sokkal erőteljesebben. Nem jött válasz. Negyedszerre a zaj már dörömbölésnek lett volna inkább nevezhető, s a férfi dühödten felpattant a székéből. Utálta az életet és a halált, a létezést és a nem létezést, az üres és a teli poharat, meg azt a francos whiskyt.
- Mi van?! – hörögte udvariasan az ajtóban álldogáló alacsony, megszeppenő nőre, s előre sejtette a következő mondatot...
- Perselus, részeg vagy.
„Zseniális megállapítás, hogy te milyen okos vagy.” – gondolta, de kimondani nem sikerült neki, mert nem tudta melyik Clarahoz beszéljen – egyszerre öt állt a küszöbén. Ráadásul valamiért a lábai fellázadtak ellene, és nem voltak hajlandóak egy helyen megállni.
A nő két kezét a férfi vállára téve kissé beljebb tolta Pitont, majd becsukta maga mögött az ajtót. Szeme haragot tükrözött, de a hatása elmaradt, mivel a bájitaltan tanárt túlságosan lefoglalta az, hogy el ne essen.
- No rendben, ha így állunk… - az apró teremtés, akár egy rossz kisfiút, leültette a férfit a székre, s kihasználva helyzeti előnyét fölé magasodott – Mégis hogy képzeled ezt? Mi a fenét művelsz? Most kéne összeszedned magad, és odamenned Harryhez.
Nagyon rossz pontra tapintott. A professzor egy pillanatra visszanyerve az egyensúlyát felpattant, és a derekát átfogva megrázta a nőt:
- Te…- mondta egész tiszta hangon – Miért kellett ezt tenned? Miért nem hallgattál el? Miért is jöttél utánam ide, minek kavartad fel az egész életem? Elrontottál mindent. – görnyedve visszahuppant a helyére, de arcát ezúttal kezébe temette.
Egy ideig egyikük sem szólt, a férfi azért, mert nem is akart, a nő azért, mert nem bírt. Aztán beszélgetésük egészen az éjszakába nyúlt, annak ellenére, hogy Perselus nem volt épp beszámítható állapotban. És hajnali kettő körül, mikor Pitont elnyomta az álom, valaki óvatosan, nehogy felébredjen, betakargatta.
*
Úgy öt órával később, a hatalmas, baldachinos ágyon egy békésen szunyókáló férfi feküdt. Takarója már a földön hevert, s egy, a szűk ablakon beáradó fénysugár a lábára esett. Nem tudhatta, hogy a nyugodalmas szundikálását megzavarja egy különös látogató.
- Ébresztő! – hasított a szoba csöndjébe egy vidám, vékonyka hang.
Perselus fejébe hirtelen belenyilallt a fájdalom, s úgy érezte, a hányinger kerülgeti. Kínjában egy nagyot nyögött, s bal kezét a homlokára szorította, hátha segít valamit. Sajna nem vált be, a tortúra tovább folytatódott, melyet közismertebb néven úgy ismertek, hogy másnaposság.
- Ébresztő, hasadra süt a Nap!
Akármennyire is borzalmasan érezte magát, a bájitaltan tanár újra meghallva a hangot egyszerűen ledermedt. A szíve (aminek a létezéséről akkor szerzett újra tudomást) mintha gyorsított volna a tempóján, és a döbbenettől túl hirtelen nyitotta ki a szemét. Fehér, fájdalommal teli fény villant fel előtte, és egy újabb nyögés tört fel a torkából. Azonban a hang emléke még tisztán élt a fejében, és tudnia kellett, hogy valós volt-e. Tudnia kellett, hogy csak álmodta-e…
Egy pillanattal később meg is jött a válasz: egy apró test huppant az ágyra, pontosabban, a jobb sípcsontjára. Ezúttal egy ordítás hagyta el a száját, s szemei ismét felpattantak, hogy azonosítsák támadóját.
- Álomszuszék! – kiáltott fel a lábán üldögélő fiúcska – Álomszuszék! Álomszuszék! – ismételgette újra és újra, annyira megtetszett neki a szó.
Perselus úgy érezte, éles tőrök szaggatják szét az értékes szürkeállományát, mégis felült, nem is törődve vele. Csak az elé táruló látvány tudta lefoglalni, egy hétéves gyermek. A nagy zöld szempár a kerek szemüveg mögött ártatlanul nevetett rá, mikor a képbe váratlanul belépett egy hosszú, ősz szakállú varázsló.
- Albus! Hogy mennél a fenébe! – motyogta elhalóan a bájitaltan tanár, s visszadőlt a párnájára, majd egy sóhaj kíséretében hozzátette – Mit műveltél? Szerinted ez vicces?
Az igazgató mosolyát azonban Piton nem tudta eltüntetni, helyette inkább elérte, hogy felnevessen.
- Jó reggelt, Perselus. Szép szombatra virradtunk, nem gondolod? – mivel az ágy felől nem jött válasz, Dumbledore folytatta – Pont kitűnő egy kis kiruccanáshoz, mondjuk a Darken Streetre.
Perselus (mivel, mint már említettem, agyát három tőr döfködte) kissé lassan dolgozta fel az információt, körülbelül így: „Darken Street. Ott lakom. A Darken Streeten. Minek mennék haza? És Harry miért… Ó. Ó.”
- Azt hittem, a kölyöknek gyakorlásra van szüksége.
- Pontosan. – mosolygott tovább teljesen nyugodtan az igazgató, mire a férfi fenyegetően felhúzta a szemöldökét – A bűbáj Harry mostani esetében attól félek, csak estig tart. – jegyezte meg halkan, mintha csak magának mondaná, és nagyon jól tudta, a Bájitalok Mestere erre felkapja a fejét.
Nem is tévedett, Pitonnak sikerült egy ugrással kikelnie az ágyából, majd a következőre felkapnia a gyereket, a harmadikra pedig, akár egy játék babát, az orra elé tolni.
- Most azonnal hosszabbítsa meg. – két erős kar nyújtotta felé a fiút, fekete írisz összeszűkülve követelt – Albus, Potter nem fog velem együttműködni. Nem igazán szívlel. Nem vállalhatom a következményeket érte.
- Nem is kell, már én megtettem. – szólt az öreg varázsló – Jaj, hát nem lekésem a találkámat Corneliusszal? Sajnálom, hogy mennem kell, igazán élveztem a csevelyt.
Azzal a kandallóba lépve elnyelték a lángok.
*
- Szólíthatlak pót-apucinak?
Clara félrenyelte a málnaszörpét, és fuldokolva elkezdett kacarászni, Harry pedig tovább vigyorgott a vele szemben ülő Professzorra. Az idő lassacskán este kilenc felé járt, s az ebédlőasztalnál egy pizsamás kamasz sakkozott morózus tekintetű tanárjával.
- Huszár a c5-re. – hangzott a parancs, s a lovas kelletlenül odábbvánszorgott – Ne reménykedj benne Potter, hogy a hülyeségeiddel eltereled a figyelmem. Már hozzászoktam.
Harry szája a megszólítást hallva lefelé görbült, s szégyenkezve elpirult. Hogy is gondolhatta, hogy Piton olyan lesz, mint az emlékeiben? Állát az egyik tenyerében nyugtatva, átkozva magát az ostobaságáért megpöccintette a gyalogot, hogy mozduljon már meg. Mikor a bábú elfoglalta helyét, felkapta a kobakját és így szólt:
- Te jössz. – majd félhangosan hozzátette – Pót-apuci.
Perselus csigalassúsággal felemelte a fejét, aztán felállt, hogy fenyegetően a fiú fölé magasodjon. Harry akaratlanul is megszeppent, s elkezdett pislogni. Azonban mielőtt a prédikáció megkezdődhetett volna, a szoba másik vége felől köhögés hallatszott. Szemlátomást valaki nem volt tisztában a szituációval.
- Az jutott eszembe, - mondta Clara a tájat az ablakból fürkészve – hogy a minap ellenőriztem, ki is írta a szakácskönyvemet, – a nő nem látta, hogy a fiú szemében vidámság, a férfiéban aggodalom csillant – és képzeljétek, úgy hívják, Gilderoy Lockheart! Először azt gondoltam, micsoda egy tuskó, de aztán kivettem pár kötetét, és meg kell, hogy mondjam… - az asztalnál üldögélő két alak riadt pillantást váltott - …tévedtem. Egészen értelmes embernek tűnik… Hé?! Fiúk? Hova... Hova mentek?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
