|
X.
X.
Újra megtörtént.
Sirius átesett a függönyön, ám a kép halványulni kezdett, az arcok megnyúltak, a falak hullámozni kezdtek, egyre homályosodottak a tárgyak, míg Harry arra eszmélt, hogy fejét lehajtva görcsösen szorongatja a szőnyeget, miközben Piton leereszti a pálcáját.
- Még mindig beengedsz, Potter. Hányszor mondjam még, hogy a Sötét Nagyurat sokkal nehezebb lesz kiűzni a fejedből!
- De hisz most is ott van… - suttogta elhalóan a fiú, és levette a szemüvegét, tekintve, hogy okklumencia közben majdnem mindig sikerült összetörnie.
- Ne feleselj! Állj fel, és most legalább próbáld meg kivédeni a támadást. – a fiú összeszorított fogakkal tápászkodott fel a földről.
„Próbálja? Hisz mást sem tesz, csak koncentrál és próbálkozik… Egyébként meg így is óriásit haladt előre, de ahhoz, hogy Piton egyszer az életben megdicsérje, tíz Cruciatus sem lenne elég!”
Azonban nem morfondírozhatott tovább, felhangzott a Legimens, és minden erejét összeszedve védekezett a láthatatlan erő ellen.
Csakhogy Perselus eltökélte, hogy turkál a fiú agyában, ha esik, ha fúj. Hiába Harry erős ellenállása, a falat szétrombolta a tanár, s az emlékek felvillantak a szeme előtt.
Egy apró fiúcska játszik a kertben… körbe-körbe forog, míg fel nem kapja egy fekete taláros férfi… Ugyanaz a kisfiú kergeti a kertitörpéket, miközben egy alacsony nő nevetve biztatja… Egy nagykamasz rohan a folyosón, fejét állandóan hátraveti, hátha követi valaki… A kép vált, a fiú az ágyán összekuporodva sír… Megpróbálja könnyeit visszatartani, de nem tudja… Egy boldog kisgyermek rángatja Professzorát az ajtó felé… Egy összetört kamasz bámulja a plafont… A nevető fiúcska belemarkol a sütis tálba… Az elkeseredett kamasz bámul ki az ablakon, tekintete nem hagyja el a fekete hajú férfit… Öröm… Bánat… Vidámság… Fájdalom…
Piton nem bírt elszakadni gondolatvilágtól, s egyre mélyebbre ásott, lassan már nem is tudta, a fel-felvillódzó képek kinek az emlékei. Beszippantotta az örvény, és ő nem tudott, de nem is akart szabadulni. Még soha nem fordult vele elő, hogy legimencia közben ennyire megfeledkezzen magáról, talán még sosem érdekelte ennyire, hogy mit is talál.
A fekete taláros alak megrendülten nézi a kisfiút, amint visszaváltozik… A fiú értetlenül és rémülten néz rá, s a férfi torka ég… Egy ősz mágus győzködi a tinédzsert, hogy hagyja elvégezni a varázslatot rajta… Egy kicsi gyermek mered az ágyra, és boldogan szólongat valakit… Egy férfi ül a foteljában elmerengve, csak egy dolog jár a fejében, a beteg kisfiú, a beteg kisfiú…
Perselus hirtelen menekülni akart, gyorsan felrántotta a pálcáját. Megijedt, mert felismerte a saját élményeit, és észrevette, hogy bár nem tudta mi módon, de egy időre össze is kapcsolódott a fiúval.
Harry lihegve térdelt a padlón, kezei belesüppedtek a szőnyeg fodraiba. Erősen összeszorította a szemeit, hogy amikor kinyitja őket, az ágyában találja magát, az egész csak egy furcsa álom legyen, ami soha nem történt meg. Bár tudta, hogy kár a lehetetlenben reménykednie.
„Tudtam, nem bírja ki, hogy ne kínozzon még jobban.”
Piton felkapta a fejét:
- Hogy mondta, Mr. Potter?
A fiú még mindig kapkodva szedte a levegőt, s megtörölte gyöngyöző homlokát. Valahogy fáradtnak érezte magát, kimerültebbnek, mint az addigi órák után.
- Meg sem szólaltam. – értetlenül nézett a varázslóra, aki még gyanúsan méregette, majd elélépett, és óvatosan talpra segítette.
Az emeleti kis szobára csend borult, mégis Harry érezte, hogy vibrál a levegő. A falakon málló szürkés festék is mintha abbahagyta volna a lepattogzódást, az ablakba kitett vékony függöny is befejezte a széllel való táncát, a polcokon sorakozó különböző italos palackok sem bugyborékoltak. Mindannyian türelmetlenül várták, hogy megtörjön a feszült pillanat, s továbbfolytathassák mindennapi munkájukat.
„Azt hiszem, ezt nem kellett volna”.
Harry zavartan nézett a Professzorra. Piton még soha életében nem ismerte be (legalábbis előtte), hogy hibázott, de ami ennél nagyobb nyugtalanságra adott okot, hogy a tanár szája meg sem moccant.
Mintegy villámcsapás, a két alak fejébe egyszerre hasított a felismerés.
- A francba.
És Harry csak mélyen egyet tudott érteni.
*
- Várjunk csak, jól értem-e, halljátok egymás gondolatait?
Perselus fáradtan felsóhajtott, majd a kezében lévő Reggeli Prófétával agyoncsapott egy rosszkor rossz helyen tartózkodó legyet.
- Ez nem ilyen egyszerű. A gondolatok rendkívül összetettek, és nem is mindegyiket hallom, ráadásul némelyik kép, vagy szag, esetleg érzés. Egy ember agyában bonyolultabb folyamatok zajlanak le. Már akiében. – Clara még mindig kérdőn nézett rá.
- Azt akarja mondani, hogy igen. – suttogta kuncogva Harry, és a nő is elmosolyodott.
A nappali asztalánál ültek, a fiú és Clara éppen kártyáztak, Piton pedig az újságában mélyedt… volna el, ha egy bizonyos idegesítő személy hagyta volna.
„Nem tudná kedves Professzor onnan megnézni, hogy milyen lapjai vannak? Csak mert megerősítésre lenne szükségem.”
A bájitaltan tanár lassan leeresztette az olvasmányt és nem volt szükség a kettejük közt lévő gondolatkapcsolatra, egyetlen pillantással közölte, menjen a pokolba.
„Jaj ne már, csak egy kicsi hunyorítás balra és kész. Különben elmondom neki, hogy odavan azért az új fekete bugyiért.”
A reggeli Próféta kicsúszott a férfi kezéből, aki rögtön utána is kapott. Clara furcsán, gyanakodva nézett egyikről a másikra, majd lerakott egy újabb lapot a pakli tetejére. Perselus a fogait csikorgatva kissé előredőlt, s az asztalra könyökölve észrevétlenül oldalra sandított.
„Ugye tudod, hogy ezért még számolunk?”
„Nem kérdéses.”
Tíz perccel később egy ideges nő pattant fel a székéről és kikapta fiú kezéből a lapokat, majd miután látta, hogy nem cinkeltek, az egész paklit szétdobálta.
- Ez volt a hetedik menet és sorozatban megnyerted! – kiáltott dühösen Clara, a kártyák ide-oda szállingóztak a levegőben – Ne mondd nekem, hogy nem csalsz!
- Egyszerűen csak jó napom van. – ám a nő az ajtó felé igyekezett – Miért olyan nehéz elhinni, hogy a szerencse csillaga most rám mosolygott? Nem bírod a vereséget.
Egy hangos csapódás, néhány trappolás a lépcsőn, és csak ketten maradtak a szobában.
Érdekes módón a kiviharzó, alacsony teremtés nem figyelt fel az asztal végénél lapító, újságjában ugyanazt az egy szót bámuló férfira.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
