Perselus hátborzongató sikításra ébredt.

Mikor azonban felült az ágyban és rémülten végigpásztázta a szoba berendezését csak arra jutott, hogy minden a legnagyobb rendben. A füle még csengett a sikolytól, végigzongorázva a testén, s itt-ott kis rezgéseket idézett elő. Lassan ráeszmélt, a hangot nem hallotta.
Belülről, a fejéből jött.

„Harry…” – volt az első gondolata. Nem kölyök és nem Potter, Harry.

Egy óvatos pillantást vetett a mellette fekvő, karcsú, női alakra. Meg-megrebbenő szempillák és ütemes légzés fogadta tekintetét, így hálóköntösét szorosabbra húzva a földszinten lévő, lépcső melletti szoba felé vette az irányt.

Jóval napnyugta után, késő éjjel egy égő gyertya világította meg a férfi előtt az utat. A fénynyaláb könnyedén letáncolt a lépcsőn, könnyebben, mint a fáradt, kimerült alak. Gyakran gondolta, hogy kora ellenére eljárt felette már az idő, s a keserűség igencsak megtépázta testileg, lelkileg.

Csak félig volt igaza.

A szoba elé érve jobb kezében varázspálcáját előrenyújtva mormolta a zárnyitó varázslatot. Az ajtó engedelmeskedett, a férfi pedig az asztalra helyezve a gyertyát, a könyvespolcot kezdte böngészni. A helyiség közepén (akkor éppen kisméretű) ónüst állott üresen, akár kongott is volna panaszkodás gyanánt, hanem érzete volna meg a varázslóból áradó zaklatottsággal vegyülő aggodalmat.

Az ötödik könyvet félredobva a bájitaltan tanár újra az asztal felé fordult, melyen néhol félbeszakított, néhol gyűrött pergamenek hevertek, rajta saját jegyzeteivel. Egy bonyolult ital elkészítését tartalmazták, melyet még karácsony táján próbált előállítani, egy saját készítmény, mellyel a fiú problémájára akart gyógyírt találni. Nehéz volt több főzetet elegyíteni egymással, a hozzávalók nem mindig lettek kompatibilisek, némelyikre nem is volt szüksége, ugyanakkor a tűz hőmérséklete, a forralási idő és a kevergetés iránya is megváltozott. Hetekbe telt, mire rájött, mi a pontos menete, és még többe, amíg kiküszöbölte a mellékhatásokat, míg végül úgy tűnt, a bájital tökéletes.

De sosem merte neki odaadni.

Egy sóhaj után a férfi maga elé terítette a teleírt lapokat, s nekiveselkedett a munkának.

Újabb sikítás… Suhanó képek… Félelem… és a kétségbeesett hang, mely egyre csak azt kiáltja: Anya! Apa!

Piton összehúzta a szemöldökét, és minden erejét összeszedve koncentrált. Miután precízen kimérte az egyik lombikban lévő, sűrű, türkizkék árnyalatú folyadékot beleöntötte az üstbe.

Állj félre, te ostoba!… Cedric, Cedric nem mozdul…

Kígyófog. Először porítjuk a kígyófogakat, és lassan adagolva a főzethez adjuk.

Sirius Black átesik a függönyön… egy kisbaba felsír… Anya! Apa!

A sárgás csíkok megjelenése után ürömteába aszfodélosz gyökeret keverünk, a kettő elegye az élő halál esszenciája…

Suhanó árnyak mindenütt… Hideg… Félelem… Meleg… Félelem… Félelem…

És a meztelen csigáról sem szabad megfeledkezni, még forrás előtt hozzá kell adni a…

Kacaj… Kacagás… Hahota…

Ürömteába aszfodéloszgyökeret keverve…

Anya! Apa!

Ürömtea… Aszfodéloszgyökér…

Anya! Apa!

- Kész! – kiáltott fel ezúttal a sötét taláros alak. Maga elé, magasra kinyújtott kezében egy apró üvegcsét tartott, szeme épp úgy megcsillant a halovány holdfényben, mint az előállított, értékes folyadék.

Sebes léptek, elrebbenő fáradtság, megújult erő. Perselus benyitott az emeleti kis szobába.

Az ágyon fekvő alak összegubózva, takaró nélkül didergett, ugyanakkor homloka gyöngyözött, arcából pedig kifutott az összes vér, mintha menekülne az agyban rejlő dolgok elől. A férfi látta, hogy indul el a görcs a fiú testén. Látta, ahogy elkezdődik a nyaki résznél, majd ahogy tovább az egész gerincen az izmok sorra összehúzódnak, ahogy a szervezet még nincs egészen tisztában a rohammal, s végül, ahogy a test ívbe feszül, és a fiú felkiált. Az utóbbit csak ő hallhatta, csak az ő koponyájában visszhangzott.

- Harry. Harry! – tudta, hogy erőteljesen kell megráznia, hogy felébredjen – Harry!

Mire a fiú szemei felpattannak, a szája kinyílik, és az egész házat bezengi segélykiáltása.

- Anya! Apa!

Perselus keze izzadt, ahogy az üvegcsét szorongatta, míg a másik szinte megfagyott, ahogy a hideg testet próbálta ráébreszteni, hogy a rémálomnak vége. Azonban a fiú már nem tudta megállapítani mi álom, és mi valóság.

Szüntelenül kiabálta a két szót, egyfolytában hívogatta azokat, akik nem lehettek vele. Az éjszakában egymást felváltva hangzott a két kétségbeesett kiáltás, az egyik két meghalt embert, a másik egy fiút szólongatott.

- Apa! Anya! Apa…

Piton átkarolta a remegő alakot, és magához szorította.
- Itt vagyok, itt vagyok… - ismételgette, maga se tudta miért.
- Apa. Apa – mondta Harry és légzése kezdett megnyugodni, fejét a férfi vállára hajtotta.

- Itt vagyok, itt vagyok. – szavai végre hatottak a kamaszra, bár nemcsak ezért használta őket.

Igazság szerint fogalma sem volt, mi a másik oka. Akkor még nem. – Idd meg ezt, kérlek. Segít. Jobban leszel. – és megmutatta a bájitalt.
A fátyolos zöld szemek szemüveg nélkül nehezen fókuszáltak, de úgy tűnt, a fiúnak elég professzora szava is. Egy hajtásra kiitta a folyadékot, és alig pár másodperccel később visszahanyatlott a párnájára.

Az alvó Harry Pottert bámuló varázsló nem tudta, mi történik vele. Akkor még nem.

Két héttel később a fiú a Roxfort gyengélkedőén feküdt, szemeit azóta se nyitotta ki. Bár látszólag nyugodtan szundított, arca néha megrándult, szemöldökeit néha összehúzta, amiből tudták, hogy ez korán sincs így.

Sorra jöttek a látogatói, mind bíztatták őt, mind megfogták a kezét, hogy erőt adjanak át. A hűvös, januári napon tizenegy vendéget tudhatott magáénak. A sötét taláros alak is köztük kellett volna, hogy legyen, hisz bár titokban, de mindig megnézte, jobban van-e már a fiú. Aznap mégsem ment be.

Az irodájában, rémülten, görcsbe állt kézzel szorongatta Lucius Malfoy levelét:

„Ó Perselus, ismét bebizonyítottad, hogy kiválóan értesz a bájitalokhoz. Hadd fejezzem ki őszinte hálámat Urunk nevében is…”