|
XII.
XII.
- Nem Perselus, nem te tehetsz róla.
Hiába mondta el az igazgató abban az órában tizenegyedszerre is, mit sem használt. A vele szemben ülő férfi szinte összeroppantotta a szék karfáját, olyan erősen szorította, s szemei bár a távolba meredtek, sugárzott belőlük a tiszta rémület.
- Inkább azon kéne gondolkoznunk, hogy mit tehetnénk.
Albus Dumbledore különösen értett az emberekhez, és ezt a sötéthajú férfi is kénytelen-kelletlen beismerte, mert az idős varázsló mondatára egy csapásra kilépett az önmarcangolásból.
- Mit tehetnék? – kérdezte rögtön.
Hisz a fiú, aki túlélte álmában küzdött azért, hogy neve így is maradjon. Az ő bájitalának hatására jó időre álomba szenderült, ám ennek az állapotnak legfeljebb két nap után meg kellett volna szűnnie. Nem történt meg.
- Nagyon is sokat, ha rám hallgat. – és az igazgató felcsillanó szemei némi reményt öntöttek a bűntudattal teli lelkébe.
A Gyűlölet. A Sötét Nagyúr a gyűlölete segítségével lehetett csak képes belépni a fiú agyába, csak így tudhatta megakadályozni, hogy felébredjen. És így sikerült neki megkaparintania Harry Pottert, anélkül, hogy akár egy lépést is tett volna felé. Kisvártatva Piton felállt, s örvényként cikázó gondolatokkal követte a kórterem felé tartó igazgatót.
Nem tudhatta mi zajlik a fiú fejében.
Noha minden addigi lehetőségnél jobban kívánta az ellenkezőét. A legutóbbi alkalomkor, mikor szánt szándékkal figyelte Potter gondolatait, fény derült Harry kis titkára, és el is tervezte az édes visszavágót a „bugyis” megjegyzésért. Milyen szépen kiötölte, hogyan fog célozgatni arra, hogy korunk ifjú titánjának beindultak a hormonjai, és megtalálták a kiszemelt nőnemű áldozatot. Mennyire örült, hogy ily könnyen akadt a kezébe a bosszú eszköze, mennyire várta a reggelt… Arra nem számított, hogy terveit még éjszaka keresztülhúzzák a rémálmok. A rémálmok…
Éppen idáig jutott az elmélkedésben, mikor megpillantotta az ágyon fekvő fiút. Állapota azt sugallta, a segítség nem tűr halasztást. Arcszíne jócskán veszített egészséges színéből, karjai pedig néha-néha a levegőbe emelkedtek, mintha a külvilágnak próbálnának jelezni a maguk módján, vagy mintha kapaszkodni akarnának valakibe, aki nincs ott.
Perselus nem tudhatta mi zajlik a fejében.
Senki nem láthatta, senki nem érezhette azt a rideg sötétséget. Nem olyan, mint mikor egyszerűen kialszik az összes fáklya, nem olyan, mikor behúzzuk az összes függönyt, hogy kirekesszük a szobából a Napot. Nem egyenlő a fénytelenséggel. Ez a sötétség él, él és beszél hozzád, habár egy szó se hallatszik; megsebez téged, bár hozzád se ér; beléd hatol és felemészt, noha meg sem tudod fogni; elpusztít, és mégsem. Az egyetlen dolog, amihez hasonlatos, az a dementor.
Dumbledore egy kis flaskát vett elő, s a bájitaltan tanár felé nyújtotta. Piton egy pillantásból meg tudta állapítani, hogy ugyanazt az átkozott italt tartalmazza, amit Harrynek készített. Csak a tekintetét fogva tartó kék szemek miatt nem ütötte ki az öreg varázsló kezéből a palackot, máskülönben azon nyomban ripityára törte volna.
- Csatlakoznia kell a mi Harrynkhez. – az igazgató megérezte a magyarázat szükségességét – Az okklumencia kötelék még mindig működik, Perselus, még mindig össze tudtok kapcsolódni. Annyit kell tenned, hogy vállalod a kockázatot.
Oly sok év elteltével a kockázatról Piton rögtön tudta, hogy a Sötét Nagyúr szembeni harcról van szó. Keserűen elhúzta volna a száját, hogy az öreg róka milyen könnyedén engedi a majdnem-biztos halálba, ha egy segélykérő kéz nem emelkedett volna újra a magasba, sürgetve ezzel a szemlélőket.
*
A fiú már jó ideje kuporoghatott a feketeségben, ha egyáltalán ott létezett idő. Hisz az egyenlő a változással, márpedig az egyetlen eseményt az egyre szörnyűbb érzések jelentették. Tudta, hogy Voldemort ott van, észlelte őt, ugyanakkor lassan kételkedett abban, hogy Harry Potter is jelen van.
Egyáltalán ki ő? És vajon él-e még? Miért kell élni? Mit jelent az, hogy élni? Napfényes napokat, és égszínkék éjjeleket? Vagy talán ugyanilyen sötétséggel jár, csak az embereket nem kívülről, hanem belülről emészti?
Valaki mellé állt. Nem, nem fizikailag, de érezte, hogy ő, Voldemort, és a feketeség mellé egy negyedik személy is csatlakozott. Valaki kiegyenlítette az arányokat, valaki, aki miatt visszaemlékezett arra a világra, amit elhagyott.
- Harry… Harry hallasz engem?
Ó, milyen régóta várt már arra, hogy valaki megtörje a rémes csendet! Akár a főnix éneke, buzdító muzsikaként járta át a lelkét, és azt kívánta, bárcsak még egyszer megtörténne. A hangtalan semmi megsüketítette, az idegein táncolt.
- Harry, válaszolj! Ne félj, megtalállak, csak kérlek, szólalj meg!
Óhaja teljesült, s az ismert hang arra bátorította, hogy most kövesse példáját. A csöndet a sötétség mormolta, az ő fegyvere volt. Hát ki ő, hogy szembe merjen szállni egy ekkora úrral? És egyáltalán hogyan beszéljen, ha nincs is szája? Végül is… egy kísérletet csak megér…
- Professzor…
Csak amolyan kis pötyögést sikerült kinyögnie, azonban ez is ledöbbentette. Újra nekiveselkedett, ezúttal egy halk, rövid dalocska szelte át a feketeséget, utat szelve közte és megmentője közt. A fiút villámgyorsan érte a felismerés, és egy pillanatra úgy érezte, mintha egy meleg massza töltené ki minden egyes porcikáját, jótékonyan felmelegítve őt.
„Mégis lehetséges! Mégis létezhetnek jó dolgok, sőt csodálatos dolgok, mint a zene! Mégsem veszetek el, még mindig megbújnak egy-egy rejtett helyen, vagy épp olyanon, ami szinte kiszúrja a szemünket. Élni jó dolog, hiába kesergünk azon, hogy ez nem egészen így van.
Vannak jó dolgok, csak hagyni kell őket, hogy kinyíljanak, nélkülözhetetlen, hogy észrevegyük őket, mielőtt eltapossuk a csirájukat. Egyszerűen meg kell látni a szépet, és fel kell fedezni az ösvényt feléjük. Akik pedig bekötik a szemünket, akik rálépnek a törékeny magra, akik olyanok, mint Voldemort, azokat le kell győznünk.”
Harry ökölbe szorította a kezét (habár nem is volt teste) és a következő pillanatban egy ijesztő, jeges, ám kétségbeesett kiáltás adta Perselus tudtára, hogy a karján a Sötét Jegy nem fog többé felizzani.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
