|
XIII.
XIII.
Angelo Bryce nem volt az a tutyi-mutyi fajta, büszkén szembeszállt az összes suhanccal, ki a kertbe betette a lábát.
Precízen, összeszedetten, és jól átgondoltan végezte nagyapja munkáját, soha egy perccel tovább nem halogatta a sövénynyírást, és addig nem feküdt le, míg meg nem bizonyosodott róla, minden rendben van a ház körül. Fiatal kora ellenére gyakran nevezték besavanyodott rókának, s nyílt titok volt, hogy az öreg kertész unokája nem egészen komplett.
A falubéliek akkor figyeltek fel erre, mikor a fiú elkezdett kutatni felmenője halálának körülményeiről, majd megállapította, hogy meggyilkolták. Aztán akkor vált igazán gyanússá az unokatestvéreinek, mikor régi antikváriumokban vallási témájú könyveket bújva keresett információkat magáról az ördögről.
Meggyőződése szerint a vagy túlvilágon rejlett a magyarázat az esetre, vagy Csodaországban – az utóbbit tréfaként mindig hozzátette.
Mégis, a hírhedt pletyka akkor nyert hivatalos szalagcímet Little Hangleton-ban, mikor egy este a fiatalember fejvesztve rohant ki az azóta is Denem-házként emlegetett kúriából. Állítása szerint egy rémisztő kiáltást vélt hallani az emeleti szobából, és minden babonás história ellenére úgy gondolta, megnézi, mi történt. Azonban Angelo képtelen volt összefüggően elmondani, mit látott a házban, amit a helybéliek ki tudtak bogozni belőle annyit takart, hogy a szerencsétlen helyen újabb haláleset történt. Az ifjabb Bryce elmondása szerint az áldozat szörnyű külsővel rendelkezett, bár hogy hogyan nézett ki, azt egyszerűen nem tudta leírni. Nem sokkal ezután a fiatalembert a közeli város elmeosztályára szállítatták, ahol több mint öt évet töltött, mire teljesen gyógyultnak nyilvánították.
A rendőrök sem behatolásra utaló nyomot, sem holttestet nem találtak a lassan roskadozó házban. Egy szokatlanul gyorsan futó, mindössze kilencujjú patkány pedig nem igazán keltette fel a figyelmüket.
*
Egy hűvös, puha tenyér nyugtatta lángoló arcát, halk, duruzsolásra emlékeztető, lágy hangok csitítgatták. Egyre inkább érezte, hogy él, egyre jobban kúszott a zsigereibe a létezésre való szüntelen törtetés.
- Perselus?
A hang nem földöntúli angyaltól származott, hanem egy sápadt, alacsony nőtől, mégis a férfi hihetetlenül megkönnyebbült. Most már valóban életben volt.
Kinyitotta a szemét, bár először a fehérség visszaparancsolta a szemhéjait nyugalmi helyzetükbe.
Valahogy a világossággal egy kis fájdalommal is járt, noha az eltörpült az emlékekhez képest. Az emlékek. Valakinek az emlékei. És fény, fény, fény! Ha most a jó öreg pincében lenne! Túl sok fény! Emlékek…
- Nem hiszem, hogy biztonságos gyakran ideutaznod. – szólt egy rekedtes, gyenge hang. Csak pár másodperces késéssel fogta fel, hogy az ő torkából jött.
Az ágy szélén üldögélő nő felnevetett. Nem harsányan, nem is vihorászva, amolyan sírhatnék módón, megkönnyebbülten. Kezeit néha-néha összeérintette, miközben arcán egy mosoly és egy könnycsepp vívott életre-halálra szóló küzdelmet; és Piton felhúzta volna a bal szemöldökét, ha lett volna hozzá elég ereje.
Sajnos nem volt, így maradt a békák párzási kuruttyolására emlékeztető hanghatása, amit morgásnak szánt.
- Ennyire ne félts. – mondta végül Clara – Nem vagyok teljesen reménytelen eset. Például a hopp-port tudom használni.
- Nem féltésből mondom, csak nem szeretném, ha felrobbanna a kandallóm.
Újabb nevetés, ezúttal felszabadult mégis kissé erőltetett. A nő nem sértődött meg, a gúnyos megjegyzést elkönyvelte a gyógyulás előjeleként. A férfi oldalra fordította az arcát.
- Hogy van? – a mellette lévő ágyon fekvő fiú mellkasa ütemesen mozgott, halk szuszogás kíséretében – Miért nem ébredt még fel?
Fehér arc, lilás ajkak, de legalább nyugodt tekintet, és egy arcrándulás sem jelzett rémálmokat. Kócos, fekete tincsek hullottak a csukott szemhéjakra, ám a homlokon lévő sebhelyet nem födték el, mintha dacosan mutatni akarnák. A heg többé már nem tűnt sem nevezetesnek, sem különlegesnek, egy fehér, vékony varrat volt már csupán, nem több.
- Mit vársz tőle, hisz most győzte le minden idők legnagyobb feketemágusát. – mielőtt Perselus feltehette volna az újabb kérdést, folytatta – Dumbledore mondta. Mellékesen az összes újság is főcímként hirdeti. De kérlek, most ne beszélj, nem szabad megerőltetned magad. Szükséged van egy kis pihenésre, nem, nincs vita! – kiáltotta, mikor a férfi ajkai szétnyíltak.
Piton újra a fiúra tekintett. Hirtelen kitisztult a fejében kavargó örvény, és már tudta, az emlékek kihez tartoznak. Nem értette őket, valahogy egyenként volt értelmük, az egész mégis olyan megfoghatatlannak tűnt.
Például tudta, mi az az álom, feketeség vagy éppen dal, mégsem értette, mi történt. És életében először fordult vele elő, hogy nem bánta, mert valami sokkal magasabbra ívelt, mint a felfoghatóság, sokkal nagyszerűbben és jelentősebben villant fel a szeme előtt.
Pislogott. Pislognia kellett, mert egy gonosz manó bizonyára súlyokat rakosgatott a szempilláira. Elmosolyodott a gyermeteg gondolaton, s lehunyta a szemét.
Clara újra végigsimított a fáradt arcon, majd tökéletesen felöltve az alvó Perselus mosolyát a másik ágyhoz sétált. Karba fonta a kezeit, ezzel párhuzamosan pedig összeszorította a szemeit és az ajkait.
Két nap… túl sok idő. Vagy épp kevés. Egy élethez, egy vakációhoz, egy fesztiválhoz édeskevés. Alváshoz viszont keserűen sok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
