|
XIV.
XIV.
A hirtelen jövő tavaszi zápor csodálatos dolog.
Langyos, sebesröptű cseppjei nem kímélnek egyetlen egy porszemet sem, kevesebb, mint tíz perc alatt megtisztítják a levegőt a szennyektől, elrejtik a világ mocskait a föld alá. Aztán amilyen gyorsan jött, úgy is megy el, észre sem vesszük.
Ugyanígy vélekedett az Északi torony egyik íves, magas ablakánál álló férfi is. Kezét a párás üvegnek támasztotta, és megpróbált egy percre nem gondolni másra, mint az ütemesen kopogó cseppekre.
- Ismét hajnalok hajnalán ébren. – tűnt fel a magas alak mögött egy kisebbik. – Csak tudnám, hogyan csinálod. – ásított, majd nyújtózott egyet az árnyékból előlépő Clara.
„Kopp. Kopp-kopp. Szokatlan ritmusban, de mégsem rendszertelenül…”
- Tegnap jártam McGalagonynál, hogy megvizsgáljon. Azt mondta, nyugodtan használhatom a Hopp-port, szóval ezentúl nem kell azon agyalnod, mikor lesz szénnel borított a nappalid.
Rátette a kezét a férfi vállára, és egy széles mosolyt küldött felé, azonban az illető semmi jelét nem adta, hogy érzékelte volna a nő jelenlétét. Az ablaküvegre tapadt csöppöket vette szemügyre, mintha valami különösen értékes dolgot látna.
- Hagyd abba. – sóhajtott Clara, s maga felé fordította a borús arcot – Csak segíteni akartál neki.
- Ehelyett komába küldtem. – szólalt meg kis idő után Piton – Mint a szüleinél…
- Tessék? – nézett rá döbbenten az alacsony teremtés, és akaratlanul is közelebb húzódott a sötét alakhoz – Lily és James Potter halálához semmi közöd.
- Bárcsak igazad lenne. Ha… - nyelt egyet, de a torka tovább égett – előbb tértem volna észhez, ha előbb figyelmeztettem volna Dumbledore-t…
- Figyelmeztetted, épp ezért menekült meg Harry. – megint sóhajtott, és ő is a záport kezdte nézni önfeledten, volt benne valami különleges, valami megnyugtató.
Ez így ment nap mint nap – Perselus kesergett a hibáin, Clara vigasztalta. A bájitaltan tanár képtelen volt túljutni azon az estén, mikor italt adott a fiúnak, mintha az elméje megrekedt volna egy bizonyos pillanatnál, és mugli videó módjára játszotta volna le ugyanazt az egy eseményt. Talán az ő hibája volt, talán nem, nem igen érdekelte, csak az számított, hogy Harry még mindig aludt.
Ő pedig szentül megfogadta, hogy addig nem hagyja abba az önmarcangolást, míg fel nem ébred.
Lassan két hónap telt el, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén furcsa, rendkívül furcsa körülmények között távozott a másvilágra. A Minisztérium emberei hetekig dolgoztak a megfejtésen, hogy miképpen halhatott meg egy ilyen nagy erejű mágus pusztán egy elmebeli kapcsolat miatt, mígnem feladták a küzdelmet.
Cornelius Caramel – mint mindig, ha szorult helyzetben volt – Albus tanácsát kérte ki az ügyben. Az öreg varázsló hidegen nézett a kissé ijedt miniszterre, és ennyit fűzött hozzá az esethez magyarázat képpen:
- Voldemort testét a fiúnak egyszer már sikerült elpusztítani, látta, mégis visszatért közénk. Most megtette ugyanezt az elméjével, ezzel végleg a pokolra küldte. Nem kell aggódnia, Tom Denem többé nem fog felbukkanni közöttünk.
Bár Dumbledore nem válaszolt a lényeges „hogyan” kérdésre, Mr. Caramelt sikerült tökéletesen megnyugtatnia, tekintve, hogy a férfit lényegében az érdekelte, mit feleljen az újságírók kérdésére Tudodki visszatérésével kapcsolatban.
- Nagyszerű! – kiáltott fel, és kezet rázott Albussal – Remélem, a fiú hamarosan felépül, igazán kár lenne a varázslótársadalomnak, ha elveszítene egy ilyen kitűnő fiatalembert – mindezt szemrebbenés nélkül mondta, mintha nem ő lett volna az az ember, aki évekig őrültnek nyilvánította Harry Pottert – A halálfalók szerencsére szétszóródtak, és mivel mindegyik a saját malmára akarja hajtani a vizet, azt hiszem, nem lesz több gondunk.
- Majd jön más, akivel meg kell küzdenünk. Nem hiszem, hogy Lucius Malfoynak sok időbe telne újjászervezni egy kisebb sereget.
- Mr. Malfoy tisztázta magát a vádak alól! Ahogy már korábban említettem, az Imperius…
Dumbledore felnevetett, félbeszakítva ezzel a mondatot.
- Cornelius, maga el is hiszi azt a sok sületlenséget, amit mond?
Ha a fél világ nem állította volna, hogy Albus Dumbledore jelentős, bölcs és nagy erejű mágus, akkor Caramel isten bizony nem nyelte volna le a sértést. Így viszont csak egy erőltetett vicsorgásra futotta.
- Ha azt hiszi, a békeidők örökké tartanak, akkor inkább vegye le a rózsaszín szemüvegét. Ahogy mondtam, jön más. – folytatta az igazgató, és egy biccentéssel jelezte, részéről lezártnak tekinti ezt a beszélgetés.
Cornelius mosolyogva lépett ki az iroda ajtaján, és az ajtót behajtva a fejébe nyomta keménykalapját, majd sétapálcájával beleütött a bejáratot őrző kőszoborba.
A szörny ránézett, és egy csúnya pofával elérte, hogy a férfi iszkoljon a Roxfort területéről. Az idős varázsló az igazgatói szobában csak a köpcös miniszter távozása után egészítette ki mondandóját, mintha csak magának mormolná:
- Ki tudja, lehet, hogy éppen maga lesz az, kedves miniszter úr.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
